~Itt vagy velem~ Haikyuu /Befejezett/

~10. rész~

-Nem hiszem el, miképp lehetsz ekkora mázlista. Szerinted van pasija? Vagy csaja? -rángatta egyfolytában a karom Eleanora a meccs után, mikor a fiúk épp átöltöztek. Jó mérkőzés volt, a Karasuno sikeresen vette az akadályt, annak ellenére, hogy az egyik ellenfelük 2 méter magas volt.

-Még nem is láttad a másik menedzserünket.

-A másikat? -olyan fejet vágott, mint egy kisgyerek, akinek hamarabb megjön az ajándéka.

-Shimizu! Idejönnél kérlek, be szeretnék mutatni valakit. -hívtam oda Kiyokot, aki Yachi mellett álldogált.

-Igen, Kosuke-san? -sötétkék szemeivel teljesen levette a lábáról Norát, aki teljesen elvörösödött.
Ha fiúkkal kell verekednie, akkor nagyszájú, de ha egy lányról van szó, nyomban bevágja a szerelmest.

Kiyoko szintén tudott angolul, így elcsevegett Eleanorával, aki itta minden szavát, sőt még a telefonszámát is elkérte.
Nevetve gondoltam arra, mi van ha Tanaka és Noya megtudja, hogy Eleanora ráhajtott Shimizura, ugyanis ők szintén belé vannak esve. Eddig minden fiút elkergettek a közeléből, de most újabb vetélytársuk akadt. Egy kicsit sajnáltam őket, viszont láttam miképp néz Kiyoko Eleanorára. Nem mondanám őt sem egy teljesen straight personnak.

Amikor a többiek átvették a ruhájukat, azzal a busszal mentünk vissza,  amit a suli kibérelt nekünk. Szerencsére még volt hely, Eleanora viszont azt mondta, ő inkább lefoglalja az apartmanját. Persze, szívesen maradt volna velünk, bár van egy sanda gyanúm, hogy nem csak miattam, hanem a két csinos menedzserünk miatt is.

Késő délután értünk vissza. A srácok kellően elfáradtak, így sokan már a buszon is elszunyókáltak. Én Keishin mellett ültem, és próbáltam nem arra gondolni, mennyi minden történt.
Kei és én..
Mégis mik vagyunk egymásnak?

Végezetül egyedül mentem haza, busszal természetesen. Igyekeztem annyira kímélni a lábam, amennyire csak lehet.

Másnap hétvégte volt. Ami azt jelentette, hogy be kell mennem az iskolába a büntetésem miatt. De nem egyedül.
Ez az ami megrémített.
Hogyan álljak ezek után hozzá?
Miképp viselkedjek?
Vajon ő a szokásos formáját fogja hozni?
Nem biztos, hogy elviselném.

Ezen tanakodtam, miközben a felhőket néztem. -Lehet esni fog. -sóhajtottam búsan, aztán beléptem a csendes iskolába.
Szerencsére, csak ezen a hétvégén kell bejönnünk, de így is kész kínszenvedés lesz az összes osztályt kitakarítani.
Minden tiszteletem a takarítóké!

-Mi ez az arc? -Tsukkishima jelent meg mögöttem, és az épp elkámpicsorodott pofimra bökött.

-Sajnálom, hogy így nézek ki. -gügyögtem nyűgösen, mire ő maga felé fordított és megpuszilta az arcom. Gyors volt, puha és valami elképesztő. A fejem hirtelen borult vörösbe, és nem mertem a szemébe nézni.

-Mi volt ez? -nyögtem ki nagy nehezen, amiért még mindig magához szorított.

-Nem tetszett?

-Nem ezt mondtam! Csak, váratlan volt.

-Ez esetben, szokj hozzá! -rántotta meg lazán a vállát, mire eltátottam a szám. Nem lehet, hogy Tsukishima jobban kezelje ezt, mint én! Ő miért nem pirul el sohasem?

Kei megragadta a falnak támasztott két seprűt, majd amint az egyiket a kezembe nyomta, elindult a jobb irányba.

-Tiéd a bal oldal! Ha valami van, csak szólj. -fülei elképesztően vörösek voltak, mindannak ellenére, hogy hangja és arca semleges maradt. Annyira.. aranyos.

Most rajtam volt a sor, hogy halkan mögé lopózzak. Finoman pusziltam meg a füle szélét, és immáron ő is vörös fejjel fordult felém. Rajtam volt a sor, hogy győzedelmesen elvigyorodjak.