~Itt vagy velem~ Haikyuu /Befejezett/

~4. rész~

-Tsuki~shima. -nem is vettem észre, milyen messze távolodtunk el a többiektől. Mellettünk néhány autó, busz és motoros haladt el. Na meg pár járókelő, így ha Kei nem szorította volna a karom, már könnyedén elveszítettük volna egymást.

-Ne fuss el, oké? -most elősször nem volt fölényeskedő, nagyképű vagy arrogáns, ami pedig sokszor jellemezte a személyiségét. Most csak kért. Nem követelt.

-Akkor engedj el.

-Bármelyik pillanatban elrohanhatsz. Kiszámíthatatlan vagy.

-Ez az eddigi legszebb, amit mondtál nekem. -a szám sarka mindennek ellenére felfele görbült és hagytam, hogy elvezessen a tömegből, egészen az edzőtábor udvaráig.

-Nem kell mondanod semmit, csak maradj itt velem. Ukai edző tuti kitekerné a nyakam, ha megtudná, hogy hagytalak egyedül elszaladni. És hidd el, ő még nálad is ijesztőbb tud lenni. -bólintva adtam neki igazat, hisz valóban, a testvérem néha nagyon rémisztő tudott lenni.

Leültünk egy padhoz, miközben éreztem a tekintetét magamon, a kezét pedig egy ideig a karomon, majd végül elengedett.

Különös, hirtelen mennyire hiányérzet fogott el.

Egy kis idő után beszélni kezdtem.
Nem néztem rá, csak magam elé bámultam, miközben akaratlanul is jöttek a szavak.
-Egy fontos meccsen a lábamat eléggé.. megerőltettem. Nem szóltam róla senkinek, hisz közel volt a döntő, a csapat számított rám. Ingerlékenyebb lettem a szokásosnál. Jött a következő verseny, jó formában voltunk, de akkor a lábam..

-Mi történt?

-Túl hajtottam magam. Le kellett volna állnom, tudom jól. Egy orvos biztos kiírt volna pár hétre, hamar meggyógyultam volna. De akkor elősször kapitány poszton játszottam, ráadásul sok senpai-omnak az volt az utolsó éve. Én csak.. Játszani akartam. Pár hét hatalmas visszaesést eredményezhet. -szomorúan emlékeztem vissza társaim arcán megjelenő csalódottságra és a rémületre.

-Az egyik meccsen összeestem. Nem bírtam felállni, nem engedelmeskedtek a lábaim. -mély sóhajt kellett vennem ahhoz, hogy folytatni tudjam. Éreztem, hogy a kezem megremeg magam mellett, azt is tudtam, hogy Kei látja. -Amikor a csapattársaim megtudták ezt az egészet, kiakadtak. A bennem raktározódott feszültség pedig kitört. Ordibáltunk. Erre tisztán emlékszem. De a szavak amiket mondtam.. Az nem én voltam.

Tudtuk, hamarosan keresni fognak minket.
Maradni akartam.
Legalább amíg befejezem az egész történetet. És talán, még tovább.
Amíg csak eltűri a dumálásom.

-A vége az lett, hogy kirúgtak a csapatból, mert veszélyeztettem a saját egészségem. Az edző rá pár napra azt mondta, hogyha kellően várok, visszahívnak. Amolyan büntiidő lett volna az egész. Egy hónap, max kettő. De már az első héten éreztem, ha nem játszhatok, bele őrülök. Még csak nem is nézhettem az edzéseket. Az edzőm nagyon szigorú volt, és szerintem, csalódott is bennem. Nem csak ő. A csapatomnak is csalódást okoztam és magamnak is. -a távolból hallottuk, amint a nevünkön szólítanak. Nem mozdultam.
Se én, se ő.

-Aztán Keishin felhívott, én pedig.. Úgy éreztem minden jobb, minthogy ott maradjak az önsajnálatomban. Akkor már másnak adták oda a pozícióm, más lett a kapitány és a csapatba új tagok is megjelentek. Lassan már úgy tűnt, nem tartozok közéjük.

-Mi volt az iskolával? -most elősször szólalt meg, szeme kereste az enyémet, és amint megtalálta, ismét elképedtem mennyire átható a tekintete.

-A sport miatt magántanulóvá váltam. Jelenleg pedig csak azért vagyok az, mert még nem jelentkeztem be egyik suliba se. Nem tudom meddig maradok japánban. Talán csak két hónap, talán évek.