When We Collide (magyar) SZÜNETEL

11. Fejezet

CSATLAKOZZ A FACEBOOK CSOPORTBA ITT —-> https://www.facebook.com/groups/561182053982142/

Már pár órája ültem a szobámba és a Luke-tól kapott noteszba céltalanul firkálgattam. Ezzel kitudtam adni magamból a gondolataimat. Sok minden történt az elmúlt 10 órában. Soha nem hoztam meg még 'döntést', mivel nem voltam olyan helyzetben. Ez csak egy elképzelés volt.

Nem tudom pontosan hogyan éreztem magam. Azt biztosra tudtam, hogy mérges voltam Ciannara és Ellisre, de nem tudtam, hogy ez valamiféle féltékenység vagy sem. Nem látom értelmét annak, hogy féltékeny legyek erre a két emberre, mivel nem érzek tiszteletet irántuk.

Ami Luke csókját illeti, az egy nagy rejtély volt számomra. Mi mindig plátóiak voltunk, tehát mikor legelőször megpróbált megcsókolni, új érzések keltek életre bennem. És ez újra és újra megtörtént. Nem tudom, hogy valóban meg akartam-e őt csókolni, vagy csak a pillanat heve volt. A nehéz lélegzetvétel, a gyors szívverés és a bizsergés az ajkakon - ezek mind megtörténtek. Sosem remegtek meg a térdeim, ha egy srác megcsókolt és meglepett, hogy Luke volt az egyetlen, aki ki tudta ezt váltani az összes emberből.

Kopogtak az ajtómon, ami kizökkentett a gondolataimból és megállt a toll a kezemben. Lenéztem a papírra és megláttam, hogy az összes gondolatomat lejegyeztem. Becsuktam a könyvet, ahogy Luke tett egy lépést a szobámba. Ránéztem az ágyról. Nyilvánvaló aggodalom volt a szemeiben. Megveregettem magam mellett a helyet, mivel tudtam, hogy úgy sem szabadulnék a beszélgetés alól. Hezitálva odalépett és leült mellém.

Lábaim kereszteztem a takaró alatt, a hátam pedig a fejtámlának döntöttem. Ami Luke-ot illeti, a lábait lógatva fogta a matrac szélét.

A könyökömet a térdemre tettem, ujjaimat összekulcsoltam és ráhelyeztem az állam. Feszültem figyeltem és vártam, hogy mondjon bármit, akármit. Általában elválnak egymástól az ajkai, ha valamit szeretne mondani. De nem szólt semmit.

"Bocsánat." Hirtelen felszólalt. Rám pillantott, majd vissza a földre. Vettem egy mély lélegzetet és felültem.

"Nem kell bocsánatot kérned." Mondtam neki, megrázva egy kicsit a fejem.

"De kell." Beszélt gyorsan. "Hiba volt." Emelte fel egyik kezét és végigszántott a haján.

"Nem számít hibának, ha épp ezt akartad abban a pillanatban." Magyaráztam, ahogy a világos haját néztem, ami most még kócosabb lett. Halkan felsóhajtott és felém fordult.

"Talán, de te nem ezt akartad." Vonta fel a szemöldökeit, ahogy kihangsúlyozta a 'te' szót. Egyértelmű, hogy frusztrált, talán még zavarban is volt. Nem éreztem magam bűnösnek és neki sem kellett volna.

"És ezt te honnan tudod?" Kérdeztem, halkan nevetve.

"Hát, először is úgy meglepődtél, hogy időd sem volt gondolkodni azon, hogy akarod-e vagy sem." Kuncogott. Lehajtottam a fejem és magamban mosolyogtam a hozzászólásán.

"Nagyokos." Válaszoltam. Rám nézett, miközben beharapta a szája belsejét.

"Tudom." A mosolya megnőtt, ahogy az én nevetésem is. Ahogy tekintetünk találkozott rájöttem, hogy eltértünk a tárgytól.

"Még egy komoly dolog, szóval szükségem van arra, hogy meghallgass." Nyújtottam ki a lábaimat és odamásztam mellé, majd leültem. Őt figyeltem, megbizonyosodva arról, hogy tényleg rám összpontosít. "Csak időre van szükségem." Mondtam, aprókat biccentve a fejemmel. Lenyelte a szavaimat, nem tudva, hogy mi következik. "Nem számít, hogy hogyan fog ez végződni, mi mindig legjobb barátok leszünk. És minden, amire most szükségem van, az ez. Most arra van szükségem, hogy a barátom legyél." Biztosítottam. Halkan felsóhajtott és körém fonta a karjait, adva egy ölelést. Összeszorítottam a szemeimet; hálás voltam, hogy ezen is túlestünk.