When We Collide (magyar) SZÜNETEL

26. Fejezet

Kinyitottam fáradt szemeim, felfedve a sötét házat magam előtt: nem volt itthon senki. Ez addig igaz is volt, míg a fájó testem mellett meg nem éreztem egy másik testet rajtam fekve és meg nem hallottam a halk horkolást.

A kanapé karfája volt egész este a párnám, ezek szerint Luke párnája pedig én voltam. Karjaival erősen ölelte át derekamat, fejét a vállamon pihentette, míg lábaink összegabalyodtak. Ez a pozíció kényelmesnek tűnt, míg aludtam, de 8 óra alvás után már meggondoltam magam.

A könyökömet a vállára tettem és egyik kezemet lapos hajához emeltem. Végigfuttattam ujjaim a haján, közben a telefonomat kerestem, majd megtaláltam az asztalon.

Összeráncoltam a homlokom és Luke telefonja után kezdtem kutatni. Miután nem láttam sehol, forgolódtam Luke karjai alatt és megnéztem a zsebeimbe, de nem volt szerencsém. Épp, amikor szorítása erősödött, megláttam, hogy a hátsó zsebéből kilátszódik a telefon és egyből utána nyúltam. Mozgolódni kezdett egy kicsit, mire teljesen lefagytam. Pár másodperc után befejezte és visszanyúltam a telefonért.

"Autumn, kérlek, ne fogdosd a fenekem." Morogta. Hangjától megijedtem, hiszen nem számítottam arra, hogy megszólal, a szemei még mindig csukva voltak, lélegzete pedig egyenletes volt.

"Nem akartam!" Nevettem, megragadva a telefont azzal a kezemmel, amelyikkel a haját turkáltam.

"A kezed a fenekemen volt." Hangja rekedt és halk volt, talán ő is ugyanazt a fájdalmat érezhette, amit én. Feloldottam a telefonját, hogy megnézzem az időt, meglepetésemre csak 9 óra volt és már mindenki elment itthonról.

"A zsebedben volt." Állítottam, védve magam.

"Akkor nem így volt?" Vezette le kezét és belemarkolt a fenekembe, mire felsikítottam.

"Nem!" Löktem meg a mellkasánál fogva és figyeltem, ahogy végre felül. "Nem így volt." Mondtam, miközben odahajolt hozzám.

"Jézusom, jó, hogy vettem fel pólót aludni." Pislogott rám párszor, megdörzsölve a mellkasát, ezzel utalva arra, hogy talán erősebben ütöttem meg, mint szándékoztam. "Mi történt a 'párodnak sose kéne kezet emelnie rád' kijelentéseddel?"

"Ew, nem vagyok a párod." Viccelődtem, fel- és lenézve rajta.

"Akkor mi vagyok? Egy szelet kenyér?" Gúnyolódott. Kiegyenesedve felültem, mire Luke-nak muszáj volt leszállnia rólam.

"A legjobb barátom vagy." Mosolyogtam rá szélesen és természetesen hamisan. Összekulcsoltam a lábaim, ő pedig rám vigyorgott.

"A legjobb barátod, aki szeret ilyen csinálni." Hajolt le gyorsan hozzám és durván, de lustán megcsókolt. Megragadtam a pólóját, ökölbe szorítottam a kezeimet, egy másodpercig hozzányomtam magam, majd el is löktem őt magamtól.

Újra elmosolyodott és a nyakamhoz hajolt, majd minden centire nyomott puha ajkaival egy-egy puszit.

"Állj." Kuncogtam. Megfogtam a pólója gallérját és visszatoltam ülőhelyzetbe. Kinyújtottam a lábaim a combján, mire felvonta egyik szemöldökét és felrakta a lábait az asztalra. Elkezdte felfuttatni egyik ujját a lábamon, mire a csiklandós érzéstől ellöktem onnan a kezét.

"Ne ütögess!" Nyafogta, megfogva azt a kezem, amelyikkel megütöttem.

"Ezt csak játékból csinálom! Mellesleg, te markoltál bele a fenekembe." Figyeltem, ahogy összefonja és megszorítja ujjainkat.

"Ami a fenekeket illeti," Kezdte. "Mikor is lesz az a vacsora?" Fejét kissé oldalra döntötte, ami tökéletesen passzolt az én kifejezésemhez.