When We Collide (magyar) SZÜNETEL

24. Fejezet

"Mi a francot gondoltál?" Kérdezte dühösen Luke, betolva a ruhásszekrénybe, mivel az összes többi szobába meghallana minket Ellis, aki épp most helyezi magát kényelembe a kanapén.

"Egy szekrénybe vagyunk." Állapítottam, rákényszerülve nekinyomódva Luke mellkasának.

"Felejtsd már el az istenverte szekrényt!" Kiáltotta suttogva. Frusztrálva végigszántotta kezeivel a haját. "Miből gondoltad, hogy ez még távolról sem jó ötlet?"

"Rosszul éreztem magamat! Nem akartam megöletni őt az úton!" Magyaráztam, hangom ugyanolyan alacsony volt, mint az övé.

"Tökéletesen meg lett volna!" Válaszolta. Sóhajtott és hüvelykujjával megdörzsölte a homlokát. "Olyan ostoba vagy néha." Szólalt meg.

"Nem vagyok ostoba." Gúnyolódtam, összefonva karjaimat.

"Én csinálom a matek feladataidat." Vágott vissza.

"Ez nem azt jelenti, hogy ostoba vagyok! Csak rossz matekból." Húztam ki magamat, hogy magasabb legyek, de Luke magassága még ennél az ezüstös fénynél is észrevehető volt.

"Csak megengedted az ex-pasidnak, aki mellesleg megcsalt, hogy emlékeztesselek rá, hogy a mi házunkba maradjon, mikor megpróbált rád mozdulni." Megragadta az arcomat, hüvelykujjai gyengén pihentek az orcáimon.

"Megmondtam, hogy nem csinált semmit." Morogtam.

"Én pedig megmondtam, hogy szörnyű hazudozó vagy." Hangja gyengédebb lett, de egyértelműen még mindig ki volt borulva.

"Sajnálom, oké? Csak nem akartam, hogy egyedül mászkáljon az utcán." Kértem bocsánatot. Leengedte kezeit és berakta a zsebeibe.

"Ugye tudod, hogy vizsgáink lesznek," Kezdte, kivéve a telefonját és megnézve az időt. "4 óra múlva." Fejezte be. Összerezzentem és még rosszabb helyzetbe kerültem, mint azt gondoltam.

"Repül az idő." Kínosan dülöngéltem jobbra-balra, de Luke megragadta a vállaim és megállított.

"Ne szórakozz már, ez komoly!" Hangszíne újra mérgessé vált, még idegesebb lett. "Nem hiszem el, hogy ezt tetted." Rázta a fejét folyamatosan, lenézve rám.

"Miért vagy ilyen mérges?" Kérdeztem. Szemöldökeit felvonta, mintha valami olyat kérdeztem, amit nem kellett volna.

"Komolyan ezt kérdezed tőlem?" Suttogta.

"Tudni szeretném." Vontam vállat.

"Jó." Mondta, kiengedve egy rövid, de gyors lélegzetet. "Megmutatom." Vigyorgott, már-már szarkasztikusan.

Kinyitotta az ajtót, megragadta az alkarom és figyelmeztetés nélkül áthúzott a nappalin.

"Engedj el!" Morogtam, megpróbálva kiszabadulni. Ellis felé fordultam, aki felvont szemöldökkel figyelt minket, halvány lila gőze se volt, hogy milyen beszélgetés zajlott le köztem és Luke között. Megköszörültem a torkom és kicsit közelebb léptem Ellishez.

"Um, van pár takaró a mosókonyhába." Hebegtem. Amilyen furcsának érződött, egy pillanatnyi normalitás futott végig rajtam. Még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt normális és amit egyértelműen soha nem fogok hiányolni, ráébresztett arra, hogy a dolgok tényleg mennyit változtak.

"Jó éjt, Autumn." Mosolygott Ellis, Luke felé fordult és bólintott egyet. "Luke." Visszasodródtam Luke-hoz, aki üres tekintettel nézett.

"Éjt." Mondtuk egyszerre, az én hangom kedvesebb volt. Luke tovább húzott engem maga után, egyenesen a szobájához. Gyorsan kinyitotta az ajtót, belökött, majd ugyanolyan gyorsan be is zárta maga után.