When We Collide (magyar) SZÜNETEL

25. Fejezet

"Szóval, milyen volt a karácsony?" Kérdezte Luke, halk hangját tompította a telefon.

"Mint régen." Sóhajtottam. Hátamra fordultam az ágyban, magamra tekerve az ágyneműt. "A szüleim pont egy órája vitték le Effyt a nagyszüleimhez." Kétszer is megnéztem az időt, hogy megbizonyosodjak igazamról.

Minden évben a karácsonyi vacsora után Effyt elviszik a nagyszüleimhez, régebben én is vele mentem, de mostanra már én döntöttem és nemet mondtam. Nem akartam ott ragadni egészen szilveszterig, főleg mivel Luke meglepetésbulit csinál az én házamban.

"Unalmas nélkülem, mi?" Nevetett. Halványan elmosolyodtam és a mennyezetet kezdtem bámulni. Már majdnem este 11 volt és teljesen kifáradtam az egész napos ajándékbontásban és főzésben és takarításban és gyakorlatilag a rohangálásban.

"Persze, hogy az volt." Mondtam, vele együtt nevetve. Általában karácsonykor legalább 10 percre látjuk egymást, de most teljesen elfoglaltak voltunk a saját családjainkkal, így nem tudtunk találkozni ma.

"Mhmn." Morogta a telefonba, a hangja egyértelműen fáradt volt.

"Szeretnéd, hogy elengedjelek?" Kérdeztem aggódva. Hallottam a takaró hangját és összevontam a szemöldökeimet.

"Tudunk találkozni 5 perc múlva a házatok előtt?" Kérdezte hirtelen. Lerúgtam magamról a takarót és felültem, megragadva a karomat a hideg levegőtől.

"Nincs kifogásom ellene." Mondtam. "De a szüleim valószínűleg hamarosan hazaérnek." Bizonytalan lettem, nem tudtam, hogy mire készül. Nem tartott sokáig, mivel vezetés helyett inkább gyalogolt.

"Hol van April és Travis?" Az ajtó csukódása kicsit hangos volt, majd egy 'francba' szó hagyta el a száját. Luke szülei nem nagyon aggódtak érte.

Természetesen törődtek vele meg minden, de tudták, hogy nem olyan, aki komoly bajba kerülne és legtöbbször hozzám jött át, szóval még kiosonnia se kellett.

"Travis a barátnőjével van, Aprilről fogalmam sincs. Mindannyian leléptek vacsora után." Magyaráztam. A vállammal tartottam a fülemnél a telefont, miközben elkezdtem lecserélni a rövidnadrágomat egy hosszúra a hideg miatt.

"És anyukád meg se kérdezte, hogy miért mennek el?" Simán meg tudtad mondani a lihegése alapján, hogy kint volt, mintha keresztül futna az úton.

"Nem." Válaszoltam és felkapcsolva a lámpát lementem a lépcsőkön. Hallgattam, ahogy arról fecseg, hogy a szülei hamar ki akarnak menni a Times Square-re megnézni a gömb leejtését. Besétáltam a konyhába, már teljesen összezavarodtam a mondandójától.

"Autumn?" Luke gyakorlatilag beleordított a telefonba.

"Mi az?" Válaszoltam ártatlanul.

"Beengedsz?" Hallottam egy koppanást az ajtón, valószínűleg már egy ideje kopoghat, csak túlságosan el voltam merülve a saját gondolataimba.

Odaszaladtam az ajtóhoz. A hirtelen jött izgalom miatt alig tudtam elfordítani a kulcsot az ajtóban, de végre sikerült és könnyedén kinyitottam.

Luke a lépcső tetején állt, háttal nekem. Koppintottam egyet az ajtóra, hogy a telefonjáról rám szegezze figyelmét. Felnézett, majd hátra a válla felett és elkezdett vigyorogni rajtam vagy inkább a karácsonyi pizsamanadrágomon.

"Jól nézel ki." Nevetett. Lepillantottam, a zavaromtól orcáim felmelegedtek. "De ne aggódj, aranyos vagy." Tette hozzá gyorsan, kivéve kezeit a zsebéből.

"Aw, köszi." Mondtam szarkasztikusan és felmutattam a középső ujjam.

"Szemtelen." Gügyögte, ahogy az út felé fordult. Nem tudtam, mit csinál, továbbra is összezavart voltam. Halkan felsóhajtottam és tettem egy lépést kifelé, a hideg azonnal megcsapta a vállaimat, amiket nem takarta a trikóm.