Örökké a tiéd

Találkozások

Átlagos életet éltem, átlagos vámpír problémákkal. Tudjátok: random előtörő vérszomj, vörös szemek és éles szemfogak. Csak a szokásos.

Az Uchihák tagjaként már születésemkor kiválasztották a férjemet, így legalább a szerelemmel nem kell bajlódnom. Amúgy sem érdekelnek az ilyen baromságok.

Szerencsére a vámpírok esetében a házasság elég szabadon értelmezett dolog, így ha mégsem jön be a házas élet, simán félre lehet kacsintgatni. Senkit nem zavar.

Létezik egy legenda a vámpírok körében: a bevésődés. Ez egyfajta mumus a számomra. A bevésődés egyszerre lehet a legcsodálatosabb és a legpokolibb dolog az életünkben. Akkor történik meg, ha megtalálod a lelki párod, életed szerelmét, azt, akivel egymásnak teremtettek titeket. Viszont elég sokszor marad egyoldalú a dolog. Ha mindketten bevésődtök a másiknak, az nagyon szuper! De ha nem, az a szerencsétlen, akivel megtörtént, élete végéig szenved. Néha pedig később kerül viszonzásra. Ami ugyanúgy szívás. És ugye ott a szabály, hogy emberbe nem szerethetünk bele. Na, a bevésődést ez pont nem érdekli.

Egy nap, amikor az erdőben sétálgattam, éles nyikorgást, majd csattanást hallottam nem messze tőlem. Nem szoktam foglalkozni az emberi balesetekkel, de most valamiért mégis odamentem megnézni. Két autó frontálisan ütközött egymással. Természetesen minden csupa vér volt, amitől szemeim azonnal vörösre váltottak, fogaim megnyúltak. De nem érdekelt.

Már épp vissza akartam menni az erdőbe, amikor éles sírás csapta meg a fülem. Az egyik autóból jött. Nem tudom, miért, de azonnal követtem a hangot. Egyszerűen vonzott magához.

Egy szőke kisbaba sírt az ülésében, arca két oldalán 2-2 vékony csíkban szivárgott a vére. Egyéb sérülést azonban nem láttam rajta. Mellette halott édesanyja. Behajoltam a kocsiba és a kezembe vettem a kicsit, aki rövid időn belül megnyugodott, majd kinyitotta gyönyörű kék szemeit, szája mosolyra húzódott.

Én pedig éreztem. Éreztem azt a földön túli erőt. Azt, ami oda láncol, örökké megtart és sosem ereszt. Azt, amiért egyszerre adnád az életedet is akár, de legszívesebben olyan messzire szaladnál tőle, amennyire csak tudsz. Azt, amely a legdrágább kincsed és mégis, a legnagyobb átkod, amelytől sosem szabadulhatsz.

Azonnal tudtam: bevésődtem. Egy ember csecsemőbe.

Csak én lehetek ennyire szerencsétlen!

Gyorsan visszaraktam az ülésébe és a fák rejtekéből vártam meg, hogy megérkezzenek a mentők, akiket én hívtam ki a balesethez.

Ezután a távolból követtem az eseményeket. Csak a csecsemő élte túl az ütközést. Uzumaki Hinata volt az édesanyja neve. Uzumaki - ismerősen cseng.

A mentősöket a kórházba is követtem. Tudni akartam, mi lesz a sorsa. Van apja, nagyszülők, bárki, aki fel tudja nevelni?

Napszemüvegemet magamon tartva a váróban ültem és onnan figyeltem az eseményeket. Rövidesen egy szőke, kékszemű férfi lépett be az ajtón. Látszott rajta, hogy nagyon ideges.

- Uzumaki Hinata és Uzumaki Boruto merre vannak? Balesetük volt, nem olyan régen hozták be őket - lép azonnal a nővér pulthoz. Szóval Boruto a gyermek neve.

- Hozzátartozó? - néz rá szemüvege mögül a nővér.

- Ők a feleségem és a fiam - válaszol türelmetlenül.

- Várjon egy pillanatot - inti le a nővér és telefonját füléhez emeli. - A nevét legyen szíves!

- Uzumaki Naruto.

- Tsunade sama, Uzumaki Naruto megérkezett. Ühüm. Ühüm. Persze, azonnal - teszi le a kagylót. - Uram, kérem, itt várjon, hamarosan érkezik a doktornő és mindent elmond - mutat egy székre. Teljesen megtörve ül le. Látom rajta, hogy rengeteg a kérdése. Szegény, még nem is tudja, hogy mi történt a feleségével. Most fogják elmondani neki.