Örökké a tiéd

November 1., Halloween másnapja. Vége ennek a borzalmas éjszakának. Vége az Akatsukinak.

Sasuke, Sarada és Naruto mégsem könnyebbülhet meg. Az éjszaka folyamán Boruto súlyosan megsérült.

A falu külterületén áll egy kis csapat, mindannyian díszbe öltözve. Esik az eső, de senkit sem zavar. Legalább arcukról lemossa érzelmeiket, amiért most különösen hálásak.

Érthetetlen. Felfoghatatlan. Hihetetlen.

Hogy lehetséges ez? Lehetséges egyáltalán? Nem tévednek? Biztos, hogy...?

A fejete hajú lány még gondolatban sem tudja "kimondani". Nem akarja elhinni. Egyszerűen lehetetlen! Hiszen annyi minden várt még rájuk! Annyi, de annyi tervük volt! És most még új kapuk is nyíltak meg számukra... Mégis, mindent elvettek tőlük. Tőle.

Tőle. Egyedül maradt. Szerelme, társa, párja, lelki társa már nincs mellette. És soha nem is lehet újra.

Lelki szemei előtt kedvese elgyötört arcát látja. Minden erejét beveti, hogy ne így legyen. Ő a boldog mosolyára és a gyönyörű égkék szemeire akar emlékezni! Nem arra a szörnyű pillanatra!

Arra, hogy mennyire elszántan próbált megmenteni mindenkit.

A kellemes hangjára. Mely számára mindennél szebb volt.

A csókjaira. Az érintéseire.

Arra az egyetlen egy, de mindennél csodálatosabb randiukra a tóparton. Az összetört sütikre. A csillagos égboltra. Teste melegére.

Még a kínos pillanatokra is, amikor rájuk nyitottak. Beszóltak nekik. Ugratták őket.

De nem arra a pillanatra, amikor rájött, hogy... Nem! Nem tudja elhinni! Nem történhetett meg!

Pedig de. Sajnos megmásíthatatlanul itt állnak és tehetetlenek.

Néhányan felzokognak, amikor a kötéllel leengedik a gödörbe a gyönyörű koporsót. Boruto utolsó nyughelyét.

Boruto nem élte túl a sérülést. Nem porladt el, így tisztességesen el tudják temetni. Sajnos hiába próbáltak, nem tudtak segíteni rajta.

Saradát a hányinger kerülgeti. Forog vele a világ, könnyei közül szinte alig lát ki.

Narutót csak Sasuke erős kezei tartják talpon. Testét rázza a zokogás. Legszívesebben üvöltene, de tudja, ennek most nincs itt a helye. Most fiáé az összes figyelem, nem az övé. Még utoljára a fia van a középpontban. Ezt nem veheti el tőle.

Hinata csendesen sír. Elvesztette kisfiát.

Még Himawari is szomorúan néz maga elé.

Himawari délelőtt szólt bátyja barátainak. Megérdemlik, hogy tudjanak róla. Megérdemli, hogy ők is itt legyenek és el tudjanak tőle búcsúzni.

Perceken belül az utolsó darab föld is a helyére kerül. Mégsincs semmi a helyén, minden szétesett, hiszen ő már nincs ott. Nincs többé. Nem látják többet a mosolyát, nem hallják a hangját, nem nevetnek vele együtt és nem szívják a vérét különböző hülyeségekkel. Nem küzdenek meg együtt a matek rejtette nehézségekkel vagy éppen a vámpírvilág fenyegetéseivel.

Nem lopnak egymástól csókokat, nem küldenek egymásnak titkos mosolyokat vagy cinkos pillantásokat.

Semmi sem lesz ezentúl.

Hamarosan elfelejtik, hogy valaha is élt vagy létezett.

Hamarosan nem tudják majd felidézni magukban az arcát, a négy bajszocskát, a selymes bőrét, a gyönyörű kék szemeit, az aranysárga kócos haját, a kedves hangját, a hatalmas teli vigyorát vagy az idióta vihogását, amit akkor használt, ha tudta, hogy rossz fát tett a tűzre.