Örökké a tiéd

Vérbaj

*Boruto*

- Apa, megcsókoltam! - újságolom neki vigyorogra a reggeli készülődés közben.

- Kit? - néz rám kérdőn. Tegnap estem miután hazajöttem, sokat beszélgettünk, de a szerelmi életem nem tartozott a témák közé.

- Saradát - vigyorgok még mindig.

Apa konkrétan elsápad. Ezt látva leolvad a vigyor az arcomról.

- Hát fiam, nagyobb fába nem is vághattad volna a fejszédet - mondja nevetve.

- Miért?

- Sasuke... hogy is mondjam? Nagyon kemény fejű. Hiába vagyok a barátja, de azt még neked sem fogja elnézni, ha megrontod a kislányát.

- Kis?! 18 évvel idősebb mind én! - akadok ki.

- Az ő szemükben ez a kor még nagyon gyerekkor. Sarada vámpír szemmel nézve sokkal fiatalabb, mint, amilyen te vagy ember szemmel nézve.

- És a te szemeddel mérve? Hány éves is vagy pontosan? 79?

- 78 - válaszol duzzogva.

- És mikor megkérdezik, mennyinek vallod magad? - teszem keresztbe a kezeimet számonkérően.

- A személyim szerint jövő hónapban töltöm a 41-et. - Elvigyorodom.

- Akkor te akárhogy is nézzük, egy vén trotty vagy - cukkolom nevetve. Szemei villámokat szórnak, majd érzem, ahogy valami csattan a fejemen. - Te komolyan hozzám vágtad a papucsodat? - dühöngök. Ő csak nevet.

- Na igyekezz te kis szaros, elkésel az iskolából. A pelust se felejtsd el felvenni! - Na jó, ezt megkaptam.

Nagyon kemény belegondolni, hogy mennyire máshogy tekintünk a korra: Sarada kis túlzással az anyám lehetne, Apa a nagyapám, Sasuke bá pedig nem is tudom hányadik üknagypapám. Mégis, itt vagyunk egymás mellett és látszólag alig különbözünk egymástól. Vajon ha ezt túlélem, én is ennyire máshogy fogok gondolkodni? Vajon hány évig fogok élni? 5-600? Bár, ha elkezdjük az edzést, lehet, hogy a 19-et sem érem meg...

- Ma későn jövök - szól hátra még az ajtóból Apa, mielőtt kilép rajta.

- Én is. Lehet, hogy utánad. Vagy csak holnap. Nem tudom - emlékeztetem. Megtorpan. Mély levegőt vesz.

- Csak ügyesen - fordul vissza biztatóan mosolyogva, majd becsukja az ajtót.

*

- Boruto! - hallom a nevem, amint belépek az iskola udvarára. Shikadai szalad felém. - Hogy vagy haver? Semmi életjelet nem adtál magadról tegnap - kólint fejbe játékosan.

- Ma mindenki engem bánt? - simogatom, ahol megcsapott.

- Biztosan azért, mert megérdemled - hallom meg a világ legszebb hangját. Óriási mosollyal fordulok felé.

- Sarada! - szólítom meg és ölelésre tárom a kezemet. Ő belebújik én pedig a tegnapi után felbátorodva ismét megcsókolom. Érzem, hogy elmosolyodik, majd visszacsókol.

Annyira, de annyira boldog vagyok! Álmaim nője visszacsókolt! Jó, jó, tudom, még túl fiatal vagyok az ilyen kijelentésekhez.

- Khm! - emlékeztet minket Shikadai, hogy ő is ott van. Kelletlenül válok el a világ legfinomabb ajkaitól, és morcosan nézek barátomra. - Majd délután menjetek szobára, vagy tudom is én. Kellemetlen, de mindjárt kezdődik a tanítás - mutat a karórájára, jelezve, hogy idő van. Valóban kellemetlen... Szemforgatva kulcsolom össze ujjaimat Saradáéval és elvarázsolva húzom magam után, be az osztályterembe.