Örökké a tiéd

Nem szabad

*Boruto*

Azt hittem, hogy sokkal nehezebben fogom megszokni, hogy Anya visszatért. Igen, Anya. Egyedül Himawari rondít bele a képbe. De őszinte leszek, úgy érzem, a fellegekben járok!

Anya visszatért!

Apa olyan boldog, hogy madarat lehetne vele fogatni.

Apa és Anya pedig pont olyan szerelmesek, mint 18 évvel ezelőtt. És úgy is viselkednek, mint a tinédzserek.

Én pedig fürdöm az ő boldogságukban. És egy kicsit saját magamat vélem felfedezni a viselkedésükben. Éppen csak nem előttünk esnek egymásnak. Minden percben titkos pillantásokat váltanak, hol pedig szerelmes vagy épp kacér mosolyokat. Minden lehetőséget megragadnak, hogy ha csak épphogy is, de egymáshoz érhessenek. És feltűnően sok időt töltenek a fürdőszobában, Apa szobájában vagy éppen bárhol, ahol se Himawari, sem én nem vagyunk ott.

Csak reménykedem, hogy ez nem egy harmadik gyereket fog eredményezni.

Azt hiszem, kezdek olyan lenni, mint Apa. Ő is ezt hozta fel, miután ránk nyitott.

Ránk. Saradára és rám.

Holnap beszélek vele. És mi is olyanok leszünk, mint a fiatalok.

*

Reggel szokásával ellentétben Apa nem keltett. Én hülye meg nem is állítottam be ébresztőt. Hogy ennek mi az eredménye?

Elmondom: fogmosás helyett rágó, rohanás, fulladásos halál és egy óra igazolatlan. Na ja. Én biztosan megölöm azt a vénembert!

- Uzumaki Boruto! Örülünk, hogy megtisztelsz minket jelenléteddel - köszönt gúnyosan Shino sensei, amikor az első szünetben berobbanok az osztályterembe.

- Gomene Sensei - hajolok meg zavartan és azonnal helyemre szaladok, ahol szerencsémre meglátom Saradát. - Kérlek, beszéljünk - nézek rá könyörgően és kezemet nyújtom. Ő már-már hitetlenkedve fogja meg és jön utánam. Ha már egy igazolatlanom van, egy második is belefér. De én most akkor is rendbe fogom hozni a hülyeségemet! - Itt jó lesz - húzom be a szertárba.

- Boruto - ejti ki meglepődve a nevem. A falnak lököm, kezeinket összekulcsolom és a fejéhez emelem azokat.

- Sajnálom - csókolom meg gyorsan. - Sajnálom, idióta voltam - gyors csók. - Nem tudtam, mit dobok el magamtól. Bántotta az egómat ez a bevésődés dolog. Átverve éreztem magam. Hamisnak az érzelmeim. De felnyitották a szemem és... - nem fejezem be, előtte újabb csókot lopok tőle, de ez most hosszabb és érzelemdúsabb, mint az előző kettő. Még viszonozza is. Ujjaival rászorít kezeimre. - Sarada, én szeretlek. Tudom, még nem mondtam, de szeretlek - csók. - Szeretlek most - csók. - Szerettelek eddig is - csók. - És szeretni foglak mindörökké - nézek mélyen a szemeibe. Ezúttal ő csókol meg. Elengedem a kezeit, ő azonnal nyakamba karol és úgy húz magához közelebb. - Nem akarlak elveszíteni. Az idióta büszkeségem miatt meg pláne nem - suttogom pihegve.

- Baka - suttogja nevetve. - Én is szeretlek. Én sem akarlak elveszíteni. Bármit megteszed érted. Értünk.

Értünk.

Ártalmatlan, egyszerű szó. Mégis, számomra olyan súllyal bír, hogy még levegőt is elfelejtek venni.

Értünk - cseng a fejemben.

Igen. Mi egyek vagyunk. Összetartozunk. És ezt senki és semmi nem veheti el tűlünk.

- Értünk - ismétlem mosolyogva. Megcsókolom. De én is érzem és ő is: ez a csók teljesen más mint az összes eddigi. Sokkal több érzelem van benne, mint eddig bármikor. Szerelem, elköteleződés, függés. És még valami. Mérhetetlen vágy.