Örökké a tiéd

Anya

*Naruto*

- Szervusz, Naruto-kun - hallom meg a régen oly szeretett hangot.

Én most vagy megőrültem vagy álmodom. Valóság semmiképp nem lehet. Nem, egyszerűen nem lehet.

- Apa? - hallom Boruto aggódó hangját. Szemei vörösen izzanak. Mikor lett ekkora önkontrolja? És én mikor lettem a fiamra utalva?! Az előbb elém ugrott, hogy megvédjen! A FIAM!

- Hi-Hinata - csak ennyit tudok kinyőgni. Csap hápogni tudok és hol Borutóra, hol Hinatára nézek. - Hogy...? - Hogy lehet ő itt?!

- Anya, minden rendben? - érkezik meg egy kislány, aki kiköpött Hinata. Anya?!

- Himawari? - ismeri fel Boruto. Ezekszerint ismerik egymást?

- Anya? - néz kíváncsian a kislány Hinatára, teljesen figyelmen kívül hagyva minket.

- Persze kicsim, minden rendben. Menjünk! - Mi?! NE!

- Maradjatok! - nyerem vissza a hangomat, mire a kislány is rám néz kék szemeivel. - Hinata, kérlek, ne menj el! Annyi kérdésem lenne! - nyúlok felé tétován. A kislány haragosan néz rám. Nagyon hasonlít Borutóra. De hogyan?! Hiszen Hinata 18 éve meghalt. Azóta nem is láttam, csak álmomban.

- Naruto-kun... - lép felém. Hangja még mindig oly csodálatos, mint volt. Arca olyan gyönyörű, az idő nem hatott rajta. Ha Boruto nem lett volna időközben 18 éves, azt hinném, el sem telt egy nap sem.

- Tényleg te vagy az? Vagy csak álmodom? - szaladok oda hozzá és kezembe fogom arcát. Éreznem kell, hogy valóban itt van, különben nem hiszem el. - Valóság vagy? - érintem hozzá a homlokom, közben szemeimből folynak a könnyeim. Belenézek halvány színű szemeibe. - Tényleg te vagy az - válaszolom meg a saját kérdésemet és gondolkodás nélkül megcsókolom. Ő pedig mintha mi sem lenne természetesebb, viszonozza. 18 év bánatát, hiányát és a viszontlátás örömét adom bele ebbe a csókba, miközben jobb kezemmel tarkójánál fogom. Félek, hogy ha vége ennek a pillanatnak, ő is eltűnik. Vagy még korábban. - Hogy lehetsz itt? Mi történt? - kérdezem, miközben apró puszikat lehelek ajkaira. Annyira, de annyira hiányzott. Nem veszíthetem el. Újra nem. - Kérlek, magyarázz el mindent - szakítom meg a csókunkat és szorosan magamhoz ölelem. Nem mehet el sehova! Még egyszer nem.

- Naruto-kun, kérlek, engedj el! Ígérem, mindent elmagyarázok. De előbb had köszönjek a fiunknak - suttogja a fülembe, mire azonnal elengedem és Boruto felé fordulok, aki teljesen ledermedve néz minket. Szemei még mindig vörösek. - Kisfiam, olyan régen nem tarthattalak a kezemben. Úgy megnőttél - simogatja meg az arcát. Boruto megrezzen a mozdulatra és félve néz Hinatára.

- A-Anya? - kérdezi. Látom, hogy minden idegszálával ugrásra kész. Ugyanakkor arcával Hinata kezébe simul és óvatosan megérinti azt. - De hogyan? - kérdezi. Szemei hol Hinatán, hol rajtam, hol a lányon. Arcán látszik, hogy szenved, mert nem tudja eldönteni, hogy mi lenne a következő helyes lépés. Abszolút megértem.

- Boruto, szabad? - hangzik fel a kérdés, mire a fiam, vagyis a fiunk nyel egyet és bólint egy aprót. Hinata megöleli őt. Kezei a levegőben állnak, valahol az ölelés felé. De nem mozdul. Aztán látom, hogy mikor Hinata el akarja engedni, azonnal rászorít. Nem engedi.

- Anya - zokogja a vállába hajtva a fejét. Hát elérkezett ez a pillanat is. Egy olyan pillanat, amelyet sose hittem volna hogy ő is átélhet. Mégis, valamiféle csoda folytán megtörténhet.

De sejtem, hogy ennek nagyon nagy ára lesz valamikor. Hogy ez most nagyon idilli, de olyan dolgokat fogunk megtudni, amiket nem szeretnénk. Hogy olyan titkok fogják körbehálózni az elmúlt 18 évünket, amiket nem akarunk hallani. De muszáj, mert annyi, de annyi kérdésünk van, amelyek nem maradhatnak megválaszolatlanul.