Örökké a tiéd

A végzet éjszakája

*Sarada*

Eddig semmi bajom nem volt a Halloweennel és az azt körülvevő legendákkal. Eddig. De most már határozottan bajom van ezzel az egésszel.

Nem, nem az elúszott buli az oka. Az még csak nem is érdekel.

Boruto annál inkább.

A terv egyszerű volt: Boruto és Naruto bá' nálunk maradnak, mi pedig vigyázunk rájuk. Ha bármi történik, Apa és én közbe tudunk lépni.

Szüleink jókedvűen beszélgetnek egymással, Naruto bá' pedig olykor-olykor ugratja Apát. Ahogy nézem őket, eszembe jut, hogy nem is olyan régen Boruto is ilyen volt. Mindig viccelődött, ökörködött és hangos volt. De az elmúlt 2 hónapban teljesen megváltozott: a vállára vette a világ súlyát, minden erejével azon van, hogy ura legyen saját magának, ne harapja el senki torkát és ha eljön az ideje, meg tudja védeni a szeretteit. 

Pedig ha tudná...

- Hé, min gondolkodol? - néz rám érdeklődve. Szemei kéken csillognak, melyek oly mélyek, akár az óceán és oly gyönyörűek, mint a színtiszta égbolt. Egy pillanat alatt képes vagyok elveszni bennük.

- A ma éjszakán - válaszolok mosolyogva. - Nem érzel semmi különöset? - pásztázom végig és minden rezdülésére figyelek.

A Nap hamarosan lemegy és helyét átveszi a Hold. Már csak perceink vannak hátra, utána bármi történhet. Bár eddig is ugyanúgy megvolt az esélye, hiszen a Hold ott van az égen, csak a Nap fénye miatt nem láthattuk. De akkor is, a Nap valahogy mégis biztonságot nyújtott. De már nem sokáig.

Boruto megdermed a kérdésre és kinéz az ablakon. A keze megremeg, így görcsösen ökölbe szorítja ujjait. Hezitál. Látom rajta, hogy mondani akar valamit, de nem... Arcára a szokásos mosolyát varázsolja és felém fordul.

- Nincs semmi említésre méltó - válaszolja. - Csak az őseinknek sikerült kissé beparáztatnia - nevet.

Titkol valamit. Apára nézek. Mégiscsak neki vannak gondolatolvasó képességei. Ő is Borutót nézi, miközben fél füllel hallgatja Naruto bá'-t.

- Szólj, ha bármi lenne, jó? - simítom végig az arcát. - Bármi is fog történni, én ugyanúgy szeretni foglak és megvédelek. Megvédünk. Nem kell szégyenkezned majd semmi miatt. Csak bízz bennünk, hogy segíteni tudjunk, ha kell. Rendben? - nézek mélyen a szemébe. Ő csak bólint egyet. Hallom, ahogy szívverése és légzése felgyorsul. Ideges. Megcsókolom, amit lassan, de biztosan viszonoz. Kissé megnyugszik.

- Szólni fogok, ígérem - simogat hátra egy tincset a fülem mögött és a homlokát az enyémnek dönti. - Most tényleg csak rossz érzésem van. Félek. Nem tudom, mit várhatunk. Aggódom miattunk és a falusiak miatt. Hogy mik vagy kik fognak rájuk támadni és mit tesznek velük. Zavar, hogy én is egy lehetséges veszélyforrás vagyok inkább, mintsem az, aki megvédhetné őket - suttogja alig hallhatóan.

- Gyere, menjünk, feküdjünk le - nyúlok a keze felé.

- Khm - hallom Apám hangját.

- Aludni! - nézek rá dühösen, mire a mellette lévő elneveti magát.

- Jusson eszetekbe, ma nem jó ötlet gyereket csinálni. Amúgy is, mindent hallunk - cukkol minket Naruto bá', amikor belépünk a szobába és csuknánk be annak ajtaját.

- APA! - kiált fel kelletlenül Boruto és nagyon kínos arckifejezést ölt az arca. Még el is pirul. Én magamban jót nevetek a jeleneten. - Vén perverz - motyogja az orra alatt sértődötten.

- Hallottam ám! - kiált nevetve.

- Aludjunk - húzom az ágy felé. Túl nagy kérés talán, hogy valóban simán átaludjuk az éjszakát?