A múltam fog a sírba vinni, Chuu

Part 1

Dazai szinte mindig egyedül töltötte a munka utáni szabadidejét. Nem nagyon voltak programjai a kocsmázáson kívül és azt is egyedül csinálta mindig. Arra tökéletes volt, hogy az amúgy is zavaros gondolatait még jobban összekuszálja. Időről időre egyre fáradtabb volt a tekintete, amit minden kollégája észrevett, de nem jegyezték meg soha.

Mindenki tisztában volt vele, hogy a folyamatos öngyilkossági kísérletei előbb, vagy utóbb sikerülnek, ami miatt aggódtak. Néha megpróbáltak annyival a kedvében járni, hogy békén hagyták és a lazább napokon és inkább valaki megcsinálta helyette a papírmunkát.

Mikor az arcára egyértelműen ki volt írva, hogy az életkedvét teljesen elveszítette, hasznavehetetlen volt. Egyszerűbb feladatokat ellátott, de nem tudott koncentrálni. A fejét támasztva meredt a laptopjára, de egy szó sem jutott el az agyáig. Fáradt volt, másnapos és szívesebben vágta volna fel az ereit, minthogy ott próbáljon hasznos lenni, ahol nem érezte jól magát. Végül némán felállt az asztalától és minden munkáját hátrahagyva lépett ki az iroda ajtaján.

Mindenki egymásra nézett, de nem szóltak semmit. Senki sem kérdezte már meg, hogy hova megy, úgy sem tudták volna a választ, mert a férfi mindent igyekezett megtartani magának. Sokszor ilyenkor valaki este felkereste a lakásán, hogy minden rendben van-e vele, de akkor is csak az ajtó túloldaláról hallotta a megtört és gyenge szavakat, amiket részegen bírt csak kiadni magából, hogy minden a legnagyobb rendben van vele.

Ismerték nagyon jól. Jókat derültek a bolondos Dazaion és sokszor fogták a fejüket a hülyeségein, de tudták egytől egyig, hogy hatalmas fájdalmat cipel magával a múltjából a törékenynek is nevezhető testén, ami egyre jobban csak fogyott és esett össze.

Mindenki szerette és sokszor reménykedtek, hogy másnap megjelenik minden különösebb probléma nélkül. Eddig mindig jött, mintha kicserélték volna és egy darabig semmi jelét nem mutatta annak, hogy fájdalmas gondolatai irányítják a napjai nagyobb részében, amik sokszor az ép gondolatait elzavarják a fejéből.

Aznap este Atsushi látogatta meg. Az ajtajában állt és kopogott. Semmi válasz nem érkezett a jelzésre. Aggódó tekintettel meredt a kilincsre, majd rácsúsztatta a kezét és lassan lenyomta azt. Ahogy befele kezdte nyomni az ajtót, az kinyílt hangos nyikorgás kíséretében.

Bent sötét volt és a levegő is megviseltnek érződött. Felkapcsolta a villanyt, majd lassan halad a lakás mélye felé, ami Dazai szobáját rejtette. A gyomra remegett, mert félt, hogy holtan találja mentorját. Közeli barátjának gondolta, hisz megmentette egyszer és adott neki lehetőséget, hogy újra kezdhesse az életét. Nem akart elveszíteni egy talpig jó embert, hiába is gondolt magáról Dazai bármit is.

Megállt a háló ajtajában, ahol korom sötét honolt. Felkapcsolta a lámpát végül. A szoba közepén egy futonon feküdt Dazai és az igazak álmát aludta jól betakarózva. Atsushi szívéről nagy kő esett le mikor szuszogni látta és ezt egy nagy sóhajjal nyugtázta.

Az álom, amit a barna látott nem volt tele jósággal, a takarón pihenő fáslimentes keze megremegett sokszor és többféle fájdalmas grimasz ült ki az arcára. Atsushi jól megnézte azt a kezet, mert most volt az első, hogy ennyire tisztán láthatta, de az arca csak lesápadt tőle.

Különbféle hegek borították. Kisebbek, nagyobbak, régiek, vagy frissek. Az aggodalom újra csak kiült az arcára. Tudta, hogy semmi esélye nem lett volna arra, hogy kifaggassa valaha is Dazait ezzel kapcsolatban. Nem az a fajta volt, aki csak úgy elkezd beszélni mindenkinek a mély gondolatairól, vagy érzelmeiről. Atsushi tudta, hogy ehhez hosszú évek kellenek, de az is lehet, hogy minden ilyen törekvés teljesen hiábavaló.