A múltam fog a sírba vinni, Chuu

Part 10

Dazai bogarat ültetett sikeresen a vörös fülébe. Az teljesen magába süllyedve próbált valamit kitalálni, hogy ne úgy történjen meg minden, mint ahogy a másik megjósolta. Már az is átfutott a fején, hogy a kötszeres megint csak azért hitet el vele ilyeneket, mert így terelgeti az igazi terve felé. Tanácstalan volt teljesen és nem is bírta eltitkolni, hisz minden érzelme kiült az arcára.

A küldetés helyszínére is némán haladtak. Dazai a tervvel volt elfoglalva és kiélvezte minden percét annak, hogy nagyjából tisztán látja a világot. Mióta beszélgettek az irodában a továbbiakról egyszer sem hozta fel a dolgot, mert remélte, hogy Chuuya képes lesz mindent megoldani míg ő egy másik dimenzióban tesped és várja, hogy megint eljöjjön az ő ideje.

Már besötétedett jócskán mikor a kis raktárépülethez értek. Minden ember elfoglalta a helyét és készen álltak a támadásra. Chuuya az ajtóban állt, Dazai mögötte figyelt. Pár percet kellett csak várniuk, hogy elkezdhessék a tervüket. Chuuya mindent igyekezett úgy csinálni, mint ahogy eltervezte. A tervben annyit változtatott, hogy végig a barna mellett kellett maradnia, hogy meg tudja védeni, ha baj történne, de a terve szerint nem kellett volna ennek bekövetkeznie. Egy kis lövöldözés, majd terepszemle, hogy nagyjából láthassa, hogy mik történtek és mégis mennyi, illetve milyen rakománnyal van pontosan dolga a csapatnak. Úgy tervezte, hogyha tényleg olyan fegyverek lesznek, mint amiről a fülest kapták, akkor átad mindent a csapatának és visszamegy az irodájába a barnával együtt, viszont, ha nem így történne, akkor maradniuk kell és maguknak kell listázni a dolgokat.

Ahogy az órája fél kilencet mutatott, az emberei minden létező ajtón és ablakon berontottak a raktárba, egy másik csapat pedig elkezdte elfoglalni a hajót, amin érkezett az új árú. Ő is belépett az épületbe, hogy mindent figyelemmel tudjon kísérni. Szerencsére egy olyan bejáratot sikerült választania, ahol nem voltak kitéve akkora veszélynek, így nem kerültek bele a tűzharc közepére.

Dazai könnyedén átlátott a feje fölött. Összefonta karjait és csak nézte, ahogy hullanak az emberek előtte, de semmilyen reakciót nem váltott ki belőle. Régebben sok ilyenben vett részt és semennyire nem hatotta meg, hogy az emberek csak úgy meghalnak körülötte.

– Most már mindent az embereiddel intéztetsz el? Ellustultál.

Chuuya szemöldöke megrándult a lusta szó hallatán és a magasabbik felé fordult.

– Mintha te nem ezt csináltad volna akkoriban, Mr. Beállok a tűzharc közepébe és várom, hogy lelőjön valaki – morogta, majd a végére elmosolyodott.

Dazai a megjegyzései alapján tényleg tiszta volt és ennek nagyon örült, de bánta, hogy ez sajnos jó ideig még nem lesz ez egy állandó állapot. Szerette volna visszakapni a régi barátját, aki kötekedett vele és szivatta, nem akarta többet szenvedni látni.

– De akkor sem sikerült meghalnom sajnos, ilyen szerencsétlen vagyok.

A barna felsóhajtott miközben vállat vont, mintha tényleg az lett volna a legnagyobb baja, hogy nem halhatott meg akkoriban. Biztosan nem bánta volna, ha megtörténik, mert akkor nem kellett volna ilyen helyzetbe sodornia mindenkit, aki valamiért foglalkozni kezdett vele az utóbbi években.

A tűzharc hamar lezajlott és sokfelé csak a fájdalmas nyöszörgést lehetett hallani. Chuuya bentebb lépett és jobban szemügyre vette a csarnokot. A fém ládák golyóállók voltak, így semmi sem sérült meg és nem kellett aggódniuk, hogy valami felrobban. Ahogy egyre mélyebbre haladt, egyre több hulla került elé. Némelyik az ő csapatából származott, de még a nevüket sem tudta, így nem nagyon érintette meg a haláluk. Mori nem adott neki fix csapatot soha, az emberek folyamatosan váltakoztak a küldetései alatt, de ezt nem bánta. Nem akart senkivel sem közelebbi kapcsolatot kialakítani, mert félt, hogy egyszer azokat is elveszíti, mint a régi jó partnerét.