A múltam fog a sírba vinni, Chuu

Part 16

A történtek után Dazai többet nem ment le a cellákhoz. Chuuya a napok alatt teljesen egyedül érezte magát. Kezeit nem engedték el továbbra sem, pedig nem mutatott semmi agressziót az emberek felé, akik etették, vagy mosdóba kísérték. Úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha egy kicsit megnyugszik és összeszedi magát, hogy tisztán gondolkodva tudjon valahogy segíteni a barnán. Sok ételt viszont nem mert elfogadni, mert félt, hogy valamit tesznek bele, így csak annyit evett, ami egy kis időre képes volt az éhségét csillapítani. Annyiban biztos volt, hogy nem halhat meg, nem engedheti meg magának, hisz folyamatosan Dazai lebegett a szeme előtt és az, hogy valahogy újra együtt lesznek abban a kis lakásban és rendelt kaját esznek a kanapén miközben beszélgetnek.

A másik fél viszont egyszer sem gondolt erre hiába is jutott eszébe gyakorta a vörös. Igyekezett munkába temetkezni, több altatót vett be, hogy véletlenül se lásson álmokat, vagy Morival tartottak eszmecserét, viszont Chuuya arca mindig a szeme előtt lebegett.

Újabb álomból riadt fel izzadtan és lihegve. Az ágyban ült, remegett és csak képeket látott az álmából. Mindegyik rossz volt, harcokról, vagy halottakról szóltak. Tudta, hogy azok már megtörtének, nem tehet semmit és elég régen is tette őket, de az érzés, ami hatalmába kerítette olyan volt, mintha akkor történt volna meg mind. Egyszerre több halott hevert előtte az álmában, látta magát kívülről amit a kifogyott pisztolyt elhajítja, majd az egyik távolabbihoz lépett, aki még küzdött az életéért. A fiatal kötszeres biztos volt benne, hogy nem sok ideje lehet hátra, a testét találta el, pontosabban a máját, amiből fekete vér folyt. Őt ez a tény akkor sem érdekelte, inkább előkapott egy bicskát a zsebéből és szemrebbenés nélkül állította a torkába, majd azt ott is hagyta benne.

Dazai igyekezett megnyugodni, de minél jobban azt kántálta magának némán, hogy ez csak egy álom, már rég megtörtént, nem kell megijednie, a kis hang a fejében nem hallgatott megint. Mintha csak arra várt volna, hogy megint megtörténjen a félelemmel és remegéssel teli ébredés, hogy megint a sebezhető gyermek gondolkozzon.

– Tudom, hogy én voltam, láttam! – mordult fel Dazai miközben ledobta magáról a takarót és a ruháihoz lépett.

Nadrágját magára vette, majd az ing helyett egy pólóba bújt és mezítláb, fáslik nélkül hagyta el a szobáját. Kezein már nem voltak friss vágások, azt sem tudta, hogy mikor sikerült utoljára megvágni magát önszántából, így az utóbbi időben a körmeivel igyekezte pótolni. Ahogy összefonta maga előtt a kezeit minden körmét a bőrébe állította és erősen szorította míg előre haladt. Ő sem tudta, hogy merre, de nagyon meg akart szabadulni attól a nehezen viselhető fájdalomtól, ami a szívét nyomta.

– Nincs megoldás, hallgass el! – tört ki belőle megint miközben egyik kezét az arcához emelte, majd belemarkolt.

A cselekedetéből egy érintés rángatta vissza, amit a vállán érzett. Hirtelen megfordult és tett hátra néhány lépést felkészülve egy támadásra.

Akutagawa állt előtte, aki meglepetten nézett rá egykori mentorára. Hallotta a híreket, hogy Mori mikhez folyamodott, hogy visszakaphassa a kötszerest, de a sok feladat miatt, amit a nyakába sóztak Chuuya hiányában teljesen elragadta a maffia épületéből és esélye sem volt megkeresni.

– Dazai-san?

Akutagawa teljesen meg volt döbbenve. Nem sejtette, hogy ilyen állapotban fogja viszont látni. A szemében az előtte álló Dazai egy reszkető nyúl volt hirtelen, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Jobban végignézett a másikon, felfedezte az eltérő öltözködését, a fáslik hiányát és azt a néhány új sebet, amiből még épphogy előbújt a vér.