A múltam fog a sírba vinni, Chuu

Part 12

Chuuya nem bírta feldolgozni a látottakat. Idegesen lépkedett az irodája felé miközben a könnyeivel küszködött. Nem akart hinni a szemének és annak sem, hogy csak úgy eljött onnan. Meg kellett volna mentenie a barnát, de nem tett semmit. Megint nem segített, szinte csak rondított a helyzeten.

Dühében az irodája ajtaját sem bírta kinyitni elsőre. A kezei remegtek, a kulcsot nem bírta így a zárba illeszteni. Percekig küszködött vele, de végül feladta. Az öklével belevert egyet, mire az ajtó kiszakadt a keretéből és hangos csattanással a földre dőlt. Sokadik alkalommal tette ezt, de most ennyi sem nyugtatta le. A kép folyamatosan a szeme előtt lebegett. Dazai meghalhatott volna és ő nem tehetett volna semmit sem ellene, mert nem volt vele.

Könnyek szöktek a szemébe a gondolattól, de minden erejével azon volt, hogy visszafogja. El akart onnan tűnni azonnal. Nem bírta leküzdeni a kiszakadni kívánkozó érzéseit, de tudta, hogyha tovább marad, akkor még ennyi határt sem tud szabni magának.

Az alvó lányhoz lépett. Dazai azt a feladatot adta neki, hogy vigye el az irodához, de nem volt rá képes. Nem akarta látni, nem akart feleslegesen fáradozni, mert csak az jutott eszébe róla, hogy az ő keze is benne van abba, hogy ilyen helyzetbe került a régi társa. Gyűlölte miatta. Ők tették kiszolgáltatottá, illetve ő volt az, aki mindig begyógyszerezte, mikor senki sem figyelt igazán.

Minél tovább nézte a lányt, annál jobban remegett és annál jobban kívánta a halálba. Elöntötte a fejét a sűrű gyilkos köd, majd a kabátja alól előrántott egy fegyvert és fejbe lőtte.

Tudta, hogy nem volt utolsó esély. Mori már csak egy indokra várt, hogy végezhessen vele. Elárulta véglegesen már akkor, mikor Dazait meg akarta menteni. De elrontotta. Nem tudta, hogy mit tegyen. Nem akarta Mori mellett hagyni Dazait. Már elhatározta, hogy visszamegy és elhozza onnan a fiút valahogyan, de nem volt terve. Mori nem is hagyta volna, meg már biztosan el is vitték onnan.

– Faszom... – morogta miközben elindult az ablak felé, majd kivetette magát róla.

Az irodánál kivételesen hatalmas volt a csend. Mindenki a saját dolgával foglalatoskodott, de így is ugyanazon az ügyön dolgoztak. Minden munkát lemondtak, hogy mihamarabb előállhassanak egy tervvel, amivel a Maffia ajtaján kopogtathatnak nyugodtan. Mindenki szerette volna visszakapni Dazait, hisz nélküle nem volt ugyanolyan az iroda. Mindenki érezte a hiányát és nem tudták volna sehogy sem pótolni. Nem mintha akarták volna.

Ranpo is már teljesen a segítségükre volt, bár ő nem tett bele annyi erőt a munkába, mint a többiek azt várták volna tőle. Már az elején mondta, hogy ez az ügy neki sem olyan egyszerű, hagyják gondolkozni.

Kunikida a fejét támasztva ült a félig kész jelentése felett a történtekről és már csak arra várt, hogy valami történjen és végre kimenekíthessék a barnát. Akkor pontot tehetett volna az ügynek a végére és folytathatta volna az életét úgy, ahogy ő azt megírta a noteszében. Már csak annyi állt benne, hogy Dazai megmentése.

A csendjüket végül egy hatalmas csörömpölés zavarta meg. Mindenki a hang irányába emelte a fejét. Az egyik ablakuk üvege darabokban hullott a földre, fölötte pedig Chuuya állt fenyegető tekintettel. Azonnal levágták róla, hogy nagyon dühös, de a szemeiben meglapultak azok az apró könnycseppek is, amiket kétségbeesetten nem bírt visszafogni az út alatt.

– Dazait végleg elvesztettük – morogta remegő hangon. – Mori-san majdnem megölte, most meg azt mondta, hogy elviteti máshova, hogy többé ne láthassam...

Minden porcikája remegett a tehetetlenség súlyától. Nem bírta továbbra sem feldolgozni, hogy tényleg elvesztette a társát és innentől már nem fog tudni az iroda kezére sem játszani, hogy mihamarabb biztonságba tudhassa kedvesét.