A múltam fog a sírba vinni, Chuu

Part 13

Mikor Dazai magához tért egy halványan kivilágított szobában találta magát. Egy ágyban feküdt, a kezei annak oldalához voltak erősen kötözve, lábai szintúgy. Értetlenül nézett jobbra-balra, de csak egy asztalt és egy széket szúrt ki a homályban.

Hosszú ideig volt egyedül és a gondolataival, de azok csak azt akarták kitalálni, hogy hol is van pontosan. Vagy, hogy egyáltalán miért. Nem volt semmi előzménysztori a fejében, nem tudta, hogy valami rosszat tett-e és azért került oda, ahova, vagy valakinek a csapdájába esett. Régebben sokszor ő volt a csali, mert nem volt olyan erős hatalma, mint a kis társának, de akkor sosem felejtette el, hogy mi a terv.

Most mi volt a terv?

Minél többet gondolkodott, annál jobban fájdult meg a feje. Zavarta, hogy nem tud semmit és nem értette a dolgokat. Szeretett volna már valakivel találkozni, hogy kifaggathassa, vagy egyszerűen láthassa, hogy kivel is van dolga, de teljesen egyedül volt. Még egy órát sem látott a falon, hogy legalább megtudhassa, hogy mennyi az idő. Arra gondolt, hogy éjjel van, azért nincs körülötte senki. Vagy már lehet, hogy mindenki lelépett és hátra hagyták meghalni.

Nem számolta a perceket, de biztos volt benne, hogy órákig volt egyedül. Végül az ajtó kinyílt és a lámpák is felkapcsolódtak. Egy számára ismeretlen nő sétált be hozzá mosolyogva. Biztos volt benne, hogy valahol már látta, de nem tudta beazonosítani. Csak bámulta némán a rövid lilás haját, a karcsú vonalait és azt a furán kedves mosolyt az arcán. Lehet, hogy egy barátja? Akkor miért nem ismeri fel?

– Hogy vagy Dazai? – kérdezte kedvesen csilingelő hangon miközben leült mellé az ágyra.

Dazai nem tudott hirtelen mit mondani. Nem is gondolt bele, hogy hogyan érzi magát. Talán fáradt volt. Meg egy kicsit éhes. Különösebben nem érzett semmit. Talán nyugodt volt kicsit, bár nem értette, hogy miért, mikor egy idegen nő néz vele szemben és ő egy ágyhoz van kötve. Innen már mindenre is számíthatott, mégsem esett pánikba, csak kereste a megfelelő szavakat, hogy mégis hogyan érzi magát.

– Sehogy.

Ennél jobban nem tudta volna megfogalmazni. A sehogy számára akkor mégis jónak tűnt. Végre csend volt a fejében. Nem kavarogtak gondolatok százai összevissza, nem nyomta a kényszer hirtelen, hogy menjen és csináljon valamit. Nem mintha el tudott volna akkor menni onnan. De nem gondolkozott tovább azon, hogy mit keres ott. Annyival lezárta a dolgot, hogy most neki ott a legjobb.

– Felismersz?

Yosano hangja kedves volt, szinte dalolt, hogy elérhesse a barna bizalmát. Nem akarta elijeszteni, mert szeretett volna mindent megtudni. Reménykedett, hogy a kötszeres nem felejtette el azokat a dolgokat, amiket Morival beszéltek, vagy amit a férfi tett vele. Szerettet volna valami nyomot, amin elindulhatnak és megállíthatják még időben a férfit.

– Nem.

Dazai elfordította a fejét, mintha sajnálná, hogy nem tudja, hogy ki is ő. Sejtette, hogy valaki, aki közel állt hozzá, de sajnos sehova nem tudta bekategorizálni. Nem ismert senkit a maffiánál, aki így nézett volna ki, még a hangját sem hallotta soha – szerinte.

Akármennyire is szerette volna, nem kérdezte meg végül, hogy hol van. Pedig nagyon érdekelte, hogy miért volt kikötözve egy szürke szobába. Rosszat tett volna? Elgurult volna a gyógyszere és nem találta volna meg? Vagy valamelyik küldetésén ennyire megsérült volna? Nem érezte magát sebesültnek? Vagy talán annyira régen történt volna? Ezer kérdés gyülemlett fel benne, de mindent elnyomta magában jó mélyre és csak csendben várta, hogy mi lesz a folytatás.