A múltam fog a sírba vinni, Chuu

Part 14

Q volt az első, aki belépett a szobába hozzájuk. Becsukta az ajtót maga után, majd mosolyogva odasétált a két férfihoz. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit nagyon megviseltek a történtek, inkább jobb kedvűnek tűnt, mint valaha.

– Hogy érezted magad az irodánál? – kérdezte Mori kedvesen mosolyogva.

– Az a nő nagyon kedves volt velem! De nagyon rossz volt Dazai-sannak lenni, nem emlékeztem semmire.

– Így volt a leghitelesebb – szólt hozzá a témához a barna is miközben megborzolta a gyerek haját. – Ha idő előtt magadhoz tértél volna és elszóltad volna magad, akkor lehet, hogy ugrott volna minden tervünk és az Iroda még a végén képes lett volna felzárkózni az eseményekhez.

– Nem akarom többet ezt.

Ahogy telt az idő, Dazai egyre türelmetlenebb lett. Sejtette, hogy Chuuya nem fog azonnal odarohanni hozzájuk, de kevesebb időt számolt a várakozásra. Ő is és főnöke is tisztában volt vele, hogy még nincs olyan jól, hogy képes legyen a lehető legjobb formáját hozni, de eddig is sikeresek voltak a tervei, még ha nem is sikeredtek olyan erősre. Nem teljesen értette, hogy mi hozta ki belőle ezt a fajta változást és azt sem tudta, hogy pontosan mi is történt vele az utóbbi időben. Mori előállt egy holtbiztos történettel, ami mellett kiállt, de valahogy a kötszeres nem volt képes minden egyes szavát elhinni, hiába is volt hatalmas esély arra, hogy tényleg minden úgy történt. Zavarta, hogy nem voltak emlékei több évről és szerette volna minden áron tudni az okát, hogy tehessen valamit ellene, mivel Mori egyáltalán nem mutatott hajlandóságot erre.

Órák teltek el, talán kettő, vagy három, a barna nem győzte számolni a perceket. Nem tudta, hogy mit hagyott ki, pedig minden infót felhasznált, amit adtak neki és a terve szerint már Chuuyanak meg kellett volna érkeznie.

Végül a türelmetlenkedését egy hangzavar szakította félbe. Kiabálást hallott, amire felkapta a fejét és ajtó felé nézett. Sejtette, hogy a vendége már megérkezett és néhányan már fogadni is próbálták úgy, ahogy ő kiadta az utasítást. Nem várt csodát senkitől, tisztában volt vele, hogy Chuuya ereje mindenkin túl tesz és ő az egyedüli, aki képes megállítani a tombolását.

Az ajtó két oldala egyszer nyílt ki és egy erősebb lökés a falig lökte, amivel azonnal eggyé vált. Chuuya vérző fejjel, dühös tekintettel állt ott. Öklei ökölbe voltak szorítva, távolról is látni lehetett, hogy mennyire remeg az idegességtől. Tett előre néhány lépést, mire Dazai felé fordult teljes testével és elindult. Chuuya le sem vette a szemét a kötszeresről. Vett egy mély levegőt, majd megvárta míg Dazai megáll tőle pár lépésre.

– Mi ez az egész? – kérdezte a kis vörös miközben ledobta a hangrögzítőt a földre pont a barna lába elé.

– Ajánlat – felelte egyszerűen a barna. – Viszont úgy látom, hogy nem nyerte el a tetszésed.

– Ez nem ajánlat! Ez egy istenverte hülyeség! Sőt! Inkább csapda, amibe önként besétáltam, annyira felidegesítettél!

– Ha az ajánlatot elutasítod, akkor lehet csapda is. Minden csak nézőpont kérdése. Azon már nem tudsz változtatni, hogy itt vagy, sajnos nem engedhetem meg.

Chuuya egyre dühösebb lett és szíve szerint be is vert volna egyet az előtte állónak, hátha azzal sikerül észhez téríteni végre, de képes volt megálljt parancsolni magának. Nem akart nagyobb bajt a fejére hozni, így is tudta, hogy nem sok esélye lesz kijutni az épületből.

Zavarta, hogy Dazai milyen hidegvérűen kezelte a találkozást. Nyoma sem volt már annak az embernek, akit annyira megszeretett. Sajnálta, hogy a jelenléte már egyáltalán nem mozgatta meg a kötszeres szívét és ez a felismerés csak a sajátját facsarta ki, mint valami citromot.