A múltam fog a sírba vinni, Chuu

Part 15

Korán reggel a barna a szobájában ébredt fel. Nem is értette, hogy mi történt az este, nem sok emlékképe volt, de megint fájt minden porcikája. Lassan felült, és ahogy a takaró lecsúszott róla új fáslikat fedezett fel a testén. Úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak, szédült, a teste különböző pontjain fájdalmat érzett, a gyomra sem volt kifejezetten jó. Nehezen az ágya szélére kúszott, majd ott megpihent. Könyökével a combjára támaszkodott és tenyerébe nyomta a fejét. Nem emlékezett megint semmire.

Percekig próbált rájönni, hogy mégis mi történt. Mori vele volt. Megszúrta azzal a szikével. Felhúzta a székből és vezetni kezdte. Aztán? Mi történt? Egyáltalán hova vitte? Mit tett vele már megint?

Végül felkelt az ágyból és kis léptekkel haladt a fürdő felé. A mosdókagylóba kapaszkodva állt meg elsőnek, ha lett volna ereje hozzá, talán még büszke is lett volna magára, de csak előre volt képes nézni. Az álla alatt egy méretesebb sebtapasz pihent, nyakán magasabbra volt tekerve a fásli, mint ahogy ő szokta és mind a két keze végig volt kötve szorosan. Zavartan nézte magát, majd a csuklójától elkezdte kibontani magát, hogy láthassa a nyomait mindennek.

Sokáig tartott, míg leszedte magáról a sok réteget és nem volt boldog mikor visszanéztek rá a sebek. Újabb szúrásokat fedezett fel a kezén, csuklóján körbe valami felszakította a bőrt, de biztos volt benne, hogy nem bilincs tette. Inkább hasonlított a nyom a nyakán lévőhöz, azt pedig kötéllel okozta még tiniként magának. Hegei közt megbújt néhány újabb vágás, kisebbek-nagyobbak, rövidebbek-hosszabbak és közülük néhány darab varrva is volt.

Nem akarta elhinni azt, amit látott. Nem akart így Mori mellett maradni, mert nem bírta volna el a teste a sok gyógyszert és fájdalmat. Testén lila foltokat fedezett fel és fájdalmat érzett a bal oldalán. Sírni támadt volna kedve, de valahogy nem csúsztak azok az érzések olyan egyszerűen. Megint azt hitte, hogy nem tud érezni. Mielőtt bármi hirtelen dolgot is tett volna tett hátra néhány lépést. Nem akarta megint fásliztatni a homlokát, mert felelőtlenül belefejel a tükörbe.

Inkább visszament a szobájába és nem foglalkozva a fáslival magára vette a nadrágját, majd az ingjét, amit megint nem gombolt végig, de az ujjait lehúzta, hogy más híján legalább az elrejthesse a sebeit, végül felhúzta a cipőjét és kisietett a szobájából. Hirtelen maga sem tudta, hogy merre megy, de érezte, hogy égető szüksége van valamire. Ahogy viszont ment a folyosókon rádöbbent, hogy a lépcső felé halad. Azon is lefele ment, akkor már tudta, hogy Chuuyat akarta látni.

Szinte szaladt lefele, ahogy a lába bírta. Senkivel nem találkozott, azt sem tudta, hogy mennyi az idő, az ablakából még csak annyit látott, hogy a nap próbál felkelni. Annyira sietett, hogy már aggódott, hogy rosszul lép és legurul egészen a cellákig.

Hosszú percek után ért csak le. A folyosón haladva Chuuya celláját kereste, mint aki elfelejtette, hogy az merre is van. Végül megállt egy előtt, ami még mindig védelem alatt ált, Chuuya pedig a falnak dőlve, leszegett fejjel szuszogott.

A kötszeres még kapkodta a levegőt ott állva és érezte, hogy a szíve mintha kezdene megnyugodni. Lassan közelebb haladt, majd gondolkodás nélkül kapcsolta le a kis karral a burkot, amit még ő építtetett oda. A cella egyik kulcsa a zsebében volt, azzal kinyitotta az ajtót, majd bentebb lépett. A hangra Chuuya megébredt és kómásan nézett fel az előtte álló fiúra.

– Dazai?

Hirtelen nem értette, hogy mi történik. Aggodalom töltötte el a szívét, hogy a barna akkor fogja megölni, de az csak tett felé még néhány lépést, majd térdere rogyott. Pár másodpercig csak nézték egymást, végül Dazai átkarolta a nyakát és magához húzta. Szorosan ölelte magához az apró testet, amit Chuuya nem értett. Ezer kérdés ötlött fel benne és szerette volna kifaggatni a másikat, hogy megint mi történik vele, de nem csúsztak ki a szavak a száján. Érezte a remegését és hogy még mindig szorgosan veszi a levegőt és a teheti, vissza is ölelt volna.