Fogságban (JeongGuk ff.) - Befejezett

29. rész

Az ember gyakran ébred úgy, hogy megbán valamit ami előző nap vagy a múltjában elkövetett. Megszámlálhatatlanok azok a napok ahányszor én így felkeltem, mégsem bánok úgy semmit mint azt a napot mikor hagytam, hogy a szívem olyasvalakihez kötődjön aki nem érdemli meg. Eszembe jutott, hogy talán ez a bűntetésem a múltban elkövetett baklövéseimért és amiért a rossz oldalt választottam naiv, manipulálható tinédzserként. Ha így ha úgy, egy biztos, még sosem éreztem magam ennyire rosszul, ennyire megalázottnak és rettentően mocskosnak. A múlt éjszaka mély nyomott hagyott lelkemen ami talán örökre ott marad bizonyítékként, hogy mennyire kihasználhatók és kegyetlenek az emberek. Az egész éjszakát végigsírtam, de nem azért mert JeongGuk végig csak ütött volna, hanem mert olyan dühvel, olyan kegyetlenséggel és bosszúval fűtve erőszakolt meg, hogy egy szemernyi könyörületet sem láttam szemeiben. Nem szólt hozzám, sőt rám sem nézett. Bár nem volt durva, mégis ez a semmibe nézés rosszabb volt bárminél. Íriszei melyeket titkon mindig vártam, hogy láthassak, akkor sötétséggel, lenézéssel voltak tele. Miután kiélte sötét vágyait és elélvezett simán kidobott szobájából, úgy ahogy voltam, anyaszült meztelen. Sőt még köpött is egyet utánnam. Azóta nem csinálok mást csak a fürdőszobában gubbasztok és könnyek híján kezemből csordogáló véremet nézem. Még az éjszaka folyamán sértettem fel mikor JeongGuk nekivágott az ágytámlának és, hogy ne a fejem üssem agyon a tenyeremmel tompítottam az ütést. Nincsenek szavak amik helyesen kifejeznék vagy leírnák hogy érzem most magam. Összetörtem. Megaláztak, eltiportak, földbe sőt föld alá döngölték mindazt aki eddig SaetByullá tett engem. Hogy ki vagyok most? Fogalmam sincs.

&&&

Mire összeszedtem magam annyira, hogy legalább járni tudjak kb egy nap eltelt. Úgy mentem le a konyhába mint egy élő zombi. A ház meglepően csendes volt, mintha mindenki felszívódott volna. A hűtőhöz léptem de meg is torpantam. Nem tudtam eldönteni, hogy van-e még egyáltalán jogom csak úgy benyúlkálni a ház urának dolgaiba. Inkább letéve a narancsléről a csap fölé hajolva undormány vizet ittam, de úgy gondoltam elég az nekem, hiszen csak ennyit érdemlek. Lábaim megremegtek, ha nem kapaszkodom meg a szekrény szélébe tuti padlót fogok. Forgott velem minden miközben én egyhelyben álltam. Léptek tompa zaja furakodta magát hallójárataimba mire nem tudtam eldönteni mit is csináljak éppen. Fussak el vagy maradjak? De mielőtt eldönthettem volna YoonGi már ott is termett mellettem. Nem mertem megmozdulni pedig pontosan tudtam, hogy engem néz, éreztem magamon pillantásait. Felesleges lett volna ránéznem, tudom mit gondol, vagy sajnál vagy egy utolsó ribancként tekint rám, egykutya. Elsétált mellettem és fél szemmel láttam, hogy a hűtőben kotorászik és egy mikrós kajának látszó valamit szedett ki az egyik polcról. Igen az volt mert hallottam ahogy beindítja a mikrosütőt ami halk morajlással jelezte, hogy remekül funkcionál. Kb 2-3 perc múlva a kis csillingelő hang a fiú tudtára adta, hogy kész az étele. A zajokból ítélve nem ment ki a konyhából, hogy valami kényelmesebb helyen fogyassza el a kajáját, nanáhogy ott maradt.
Vettem egy kis erőt magamon és felé fordultam. Igazam volt a konyhapulton ült. Fel-felpillantott fekete tincsei alól közben egy jó nagy adag kimchit tolt szájába. Az étel illata hamar felkúszott orromba ami szinte azonnal mozgásra kényszerítette gyomromat. Szerencsére sikerült elnyomnom zajongását azzal, hogy rászorítottam törzsemre. Majd, hogy ne vegyem el a férfi étvágyát elindultam, hogy keressek egy eldugott kis zugot magamnak. De egy hang megállásra késztetett.

- Kérsz? -szólalt meg teli szájjal YoonGi.

Megfordultam, hogy most ezt jól értettem-e vagy egyáltalán nekem célozta-e a kérdést, de miután felém nyújtotta evőpálcikáját rájöttem, tényleg nekem szólt.

- Nem kössz. De neked jó étvágyat. -indultam (volna) el.

- Hogy vagy? -HAH...!?

Ránéztem egy igazán furcsa grimasszal, hiszen nem igazán vallott rá, hogy ilyesmiket kérdezzen, ráadásul nem tőlem. De mivel nem röhögte el magát és gúnyos fintort sem láttam arcán gondoltam mégis csak komoly volt a kérdés.