Fogságban (JeongGuk ff.) - Befejezett

30. rész - Vége

Extra hosszú rész

Mindig is úgy képzeltem, hogy a halál kellemes és megnyugvással jár az ember számára. Úgy hittem minden úgy fog történni mint a filmekben, vagy legalább is hasonlóan. Majd lesz egy végtelennek tűnő márványkövekkel kirakott út aminek a szélén gyönyörűen zöldellő fák és virágok vannak. Hogy majd jön elém egy angyal vagy valamilyen földöntúli lény és végigkísér az úton, majd jön a fehér fény és hirtelen egy csodálatos helyen találom majd magam. De nem így történt. Nincs itt más csak a nagy korom sötétség és egy borzasztóan idegesítő sípoló hang. Talán most tartanék a pokol felé? Bűntetésként amiért önkezüleg vetettem véget életemnek? Lehet. De akkor is látnom kéne valamit vagy hallani. A pokol fortyogó bugyrait, piros, szarvas lények morgását miként közeledem feléjük esetleg néhány lelketlen szörny elsuhanna mellettem, de semmi. Vagy az is lehet, hogy a két világ közt ragadtam és arra lettem ítélve, hogy örökké csak bolyongjak. Nincs más csak egy baszottul idegesítő sípolás és ennyi. Mi lehet ez?

Hirtelen más hangokat is hallani kezdek, bár olyan távoliak, olyan messziről hallom őket, hogy ki se tudom venni mik lehetnek azok. Esetleg tényleg közeledem a pokol felé? Vagy beszélgetés hangjai ezek? De ha ez így van akkor miért hallom őket? Ugye nem? Ugye nem maradtam életben?

Éreztem ahogy mellkasomnak nyomódik valami hideg majd pár másodperc erejéig megrázkódott testem. Mi lehet ez? Megismétlődött újra és újra és újra. Majd egy vakítóan éles fehér fény ellepte tudatom és úgy vágott vissza testembe, hogy ismét megrázkódtam. Szemeim kipattantak és kb mindenhova egyszerre nyilalt bele a kegyetlen fájdalom. Két kéz visszanyomott vízszintes helyzetbe és kérte maradjak nyugton. Nem igazán tudtam belőni kinek is a hangja ez, egyáltalán nem volt ismerős. Majd egy tűszúrást éreztem karomban és a hívogató sötétség újra magához rántott. Még álmomban is éreztem mennyire gyötör a fájdalom, lelkem zabolázatlan lángokban forrt, úgy éreztem menten porrá égek. A gyötrő kín ami égette valómat keserves bánattal járt amiért megmentettek, ismét. Nem akartam ezt!

&&&

Élek. Sajnos. Kórházban vagyok. De nem tudom miért. Ki hozott be? Hogy találtak rám? Miért mentettek meg, újra? Ezernyi kérdés lepte el agyamat miután magamhoz tértem ebben a zord, fertőtlenítő szagú kórteremben. Az engem kezelő orvost és nővéreket hiába kérdeztem nem válaszolnak vagy azt mondják fogalmuk sincs a dologról. A doki szerint három napja vagyok idebent de ezidő alatt egyetlen látogatóm se volt. Na nem mintha bárkire is számítanék vagy várnék, de azért jó lenne tudni ki volt az az eszement aki megmentett. Ha a fiúk közül bármelyik, tudni szeretném! Nem megköszönni akarom hanem leordítani a fejét amiért ezt tette.

A kinti havas tájat nézegetve rájöttem, hogy ismerős a hely ahol vagyok. A kilátás, az épületek és az a kis butik ott szemben... Igen, ez azaz a kórház ahol anyával voltunk mikor megvizsgálták. Talán... Lehet tudnak róla valamit. Meg kéne kérdeznem.
Az esti viziten egy váratlan vendég toppant be a szobámba, Kim doktor. Hát itt dolgozik a való életben? Nem is tudtam.

- Jó estét hölgyem! -köszön udvariasan de rideg hangon.

Gondolom nem akarja tudatni senkivel, hogy ismeri szerencsétlenségemet. Ja mondjuk ez érthető, én sem büszkélkednék ezzel.

- Estét doktor úr. -bököm oda fáradt hangon, abszolút semmi életerőm kb semmihez.

- Ejnye kisasszony, maga miért kelt fel engedély nélkül az ágyból? -rohan oda hozzám a fehér köpenyes fiatalnak látszó lányka.

A feltörő deja vu érzés némi keserűséggel társul bennem. Akaratlanul is felvillannak emlékképeim. Engedély. Hát már itt is az kell? De vitatkozás helyett inkább szó nélkül lefekszem az ágyra és semmilyen arckifejezéssel várom a vizsgálatot. Jin közelebb lép hozzám és mint vérbeli profi a karomon ejtett vágást kezdi el elsőként megvizsgálni. Speciális ollójával levágja csuklómról a kötést és szememelé tárul mit is tettem önmagammal. El kéne szörnyülködnöm, haragudni magamra, talán dühösnek lennem, de... igazából egyiket sem érzem. Mintha kiszerelték volna belőlem az érzésekért felelős gépezetet. Abszolút semmilyen érzelem nem volt bennem, de semmi! Se önsajnálat, se harag, csalódottság, se bánat semmi. Talán jobb is így.
Miután Jin végzett kezem vizsgálatával elküldte a nővért, hogy szabaduljon meg az elhasznált kötéstől, s így ketten maradtunk a szobában. Ekkor már láttam szája sarkában megbúvó Jines mosolyát, de próbálta leplezni. Amíg pakolgatta orvosi kellékeit gondoltam megengedek magamnak egy utolsó aprócska kérést, feltéve ha még szóbaáll velem. Próba szerencse. Muszáj tudnom! Ha már sajnos életben maradtam...