Fogságban (JeongGuk ff.) - Befejezett

21. rész

Sötét van, hideg és minden olyan ijesztő. Hol vagyok és miért nem látok semmit? Hirtelen a semmiből egy óriási durranás hallatszódik, még a szívroham is kishíján elkap. Ez egy pisztoly lövés volt! Igen, biztosan az volt. Szaladni kezdek, bár nem igazán látom merre is megyek. Szívem egyre hevesebben ver mikor hangokat kezdek hallani. Valaki a nevemen szólongat.

- Byul. Gyere. Byul. Itt vagyok, gyere.

És csak újra meg újra ismétlődik. Végül mintha egy barlangból haladnék kifelé, fényt látok ennek a valaminek a végén. Ennyi lenne? Most halnék meg és ezért hallok fura hangokat és látom azt a bizonyos fehér fényt amiről mindenki beszél? Az nem lehet! Nem akarok meghalni! Nem érhet ez így véget.
Hirtelen egy kéz a vállamra simul s félelem vagy elrettenés helyett rettentő nyugalom jár át. Ez az érintés... ismerős... Megfordulok és ott állt Ő, az az egy ember akit a világon mindennél jobban szeretek.

- Anya? Mit keresel te itt?

- Inkább te mit keresel itt édesem? Nem szabadna itt lenned.

- Miért hol vagyunk?

- Biztonságos helyen. -hirtelen megragadja mindkét karomat, ami azért meglepett egy kicsit- Nézzenek oda micsoda erős, bátor lány lett belőled. Büszke vagyok rád SaetByul! -húz magához.

Mire én boldogan bújok karjaiba. Ám ezúttal valami nem stimmel. Nem érzem azt a megszokott levendula és citrom keveréket, amit egzotikus parfümje árasztott mindig magából. Mi történhetett?

- Most menned kell kicsikém. -taszított rajtam egy kicsit és fülem mögé tűrt egy tincset.

- Nem anya, nem akarok. Hagy maradjak itt veled, kérlek!

- Tudod, hogy azt nem szabad! Még ennek közel sem jött el az ideje aranyom. Neked még annyi csodás dolgot kell tenned. -simított végig arcomon, mire azonnal könnyek szöktek a szemembe- Vár rád odaát valaki, akinek segítened kell megtalálni önmagát.

- Ne anya, kérlek. Engem elraboltak, megkínoztak és megvertek. Egy kibaszott fogoly vagyok, semmi más! Nem akarok oda visszamenni! Hagy maradjak itt! -könyörögtem sírós hangon.

- Nem szabad édesem, még nem.

- Akkor gyere és ments ki onnan! Haza akarok menni, hozzád és az uncsi életembe!

- Byul, Byul, Byul. -ingatta fejét mosolyogva- Fogolynak nevezed magad, holott nem tartanak bezárva. Hazavágyódsz pedig te is tudod, hogy a szíved másképp gondolja. Láss a dolgok mögé kincsem és vedd észre a fényt abban a nagy sötétben ami körülvesz téged. -szorította meg kezem- Most pedig menj és maradj mindig ilyen, az én kicsi SaetByulom, a bátor és mindenre elszánt lány, aki nagy dolgokra képes ha hisz önmagában. -egyszercsak távolodni kezdett.

- Ne anya ne!

- Mindig veled leszek kicsikém, mindig...

Hirtelen zuhanni kezdtem és egy gigantikus tóba estem bele. Kapálóztam, próbáltam a felszínre jutni de nem ment. Egy kéz megragadta a lábaim és húzni kezdett lefelé. Láttam ahogy oxigénem buborékok formájában távozik számon keresztül és éreztem ahogy tüdőm megtelik vízzel. Majd egyik pillanatról a másikra eltűnt a tó, a víz, és egy üres szobában találtam magam. Nem volt más ott csak egy félig összeszakadt ágy és egy ajtó. Próbáltam kinyitni de zárva volt. Dörömböltem rajta, segítségért ordítoztam de semmi. Végül egy süketítően nyikorgó hangra befogtam füleimet és szorosan a falhoz tapadtam.

- Nocsak-nocsak, kit látnak szemeim. Csak nem a kis SaetByul az?

Ez a hang... Kinyitottam szemeim és ott állt ő, a legrosszabb rémálmom. Jay szemei sötétek voltak, akárcsak gondolatai. Mielőtt bármit is reagálhattam volna nekem rontott és legyűrt a földre. Ujjait nyakam köré fonta és egyre erősebben szorítani kezdte. Pillanatokon belül fulldokoltam és levegőért imádkoztam.