| 𝕔𝕒𝕟 𝕚 𝕥𝕠𝕦𝕔𝕙 𝕪𝕠𝕦? [chuuyaxfemale!reader]

| chapter 19 |

Chuuyával az oldaladon távoztál, és amint beszálltatok a liftbe, ő kifakadt:

- Neked tényleg nincsen eszed?! Egy egyszerű ember vagy, nincs semmi keresnivalód a maffiában!

Keserűen felnyögtél.

Ha annyira egyszerű lennél, nem ilyen képességgel születtél volna, hanem mondjuk semmilyennel.

Eddig nem is tűnt fel, de kissé nehezen vetted a levegőt. Egy mélyet lélegeztél és próbáltad csillapítani az erős szívdobogásod. Kicsit szédülni kezdtél, de próbáltál egyenesen állni. Az egyetlen ok, amiért próbáltad összeszedni magad, az Chuuya volt, úgy kellett tenned, mintha csak egy hírlevélre feliratkozás lett volna az előbbi, annyira se számított. Vettél mégegy mély levegőt és mintha kicsit jobb lett volna. Kimondani az előző szavakat nem volt energiád, de tekinteted akarva karatlanul többször is a brossra tévedt. Olyan érzést keltett, mintha bele akarna égni a bőrödbe. Amint alkalmad lesz leveszed, és soha többé nem veszed fel.

- Figyelsz egyáltalán??

- Igen. - Lenéztél rá, ő pedig fel. Felvonta az egyik szemöldökét, majd a majdnem fejmagasságban lévő ékszerre pillantott, de nem mondott semmit. - És most mit kéne amúgy csinálnom? - beszéltél te helyette.

- Várj, hogy hívjanak. Megpróbálok beszélni Morival, és beosztalak magam mellé. - sóhajtott és valszeg magában megkérdezte, hogy ugyanis miért segít egy olyan szerencsétlennek, mint neked.

- Tényleg? - dobbant nagyot a szívet. Ezt már majdnem kedvesnek hívnád, ha nem a maffiában lennétek.

- Igen.

Nem tudtál már mit mondani erre, fura hogy magától is felhozta.

Leértetek a lifttel és kiléptetek az épületből. A nap már majdnem feljött és elvakított a fénye, mikor kiléptél. Chuuya megállt a járdán, és rágyújtott egy cigarettára. Már nem is kínálta neked, de most te kértél egyet. Még csak most kezdődött a nap, de már túl voltál egy beavatáson, egy lesokkolódáson, és egy kezdetleges pánikrohamon is.

Amikor beszívtad a cigarettafüstöt és próbáltad letüdőzni, köhögni kezdtél miatta. Chuuya csak felhorkantott, és láthatóan jól szórakozott a te fulladozásodon. Inkább nem szívtál belőle még egy slukkot, hanem csak tartottad magad mellett, míg a másik végzett.

- Ne hidd, hogy kímélni foglak. Ugyan nem foglak annyira baszogatni, mint a többi beosztottamat, de ne számíts rá, hogy olyan lesz mint a középiskolában.

- Ki mondta, hogy az könnyű? Voltál már valaha egy osztálynyi tinédzserrel?

- Nem, de ez nem egy iskola. Itt ha valamit nem jól csinálsz, pórul jársz, ha meglőnek, magadra maradtál. - nézett komoly szemekkel rád, és kidobta a cigicsikket a kukába. Ez egy szép metafora lenne, pont így bánik a maffia az emberekkel.

Visszasétáltatok a kocsihoz, és mindketten beültetek. Minél többet gondolkodtál, annál rosszabbnak láttad a helyzetet. A hideg is végigfutott a hátadon, mikor elképzelted, hogy ott állsz egy harc közepén, teljesen megkukulva. Bár nem mintha nem lett volna már egy ilyen élményed, de azt próbáltad jó mélyre eltűntetni a fejedben. A vőlegényed tragikus halálát már majdnem feldolgoztad, de még kicsit hadilábon állsz még a tény elfogadásával.

Mire hazaértetek feljött teljesen a nap. Még a reggeli dugóba is belekeveredtetek, amit most fura módon nem színesített egy ízes káromkodás sem a vöröstől. Chuuya csak idegesítően dobolt a kormányon, és rágyújtott még egy cigire a kocsiban, aminek a hamuját az ablakon kinyújva pöckölte le.

A konyhába mentél amint hazaértél, mert kellett a reggeli kávéd. Chuuya a szobájába ment, és magára zárta az ajtót. Úgy tűnik most se fogtok pletyizni egy csésze kávé mellett.

Leültél az asztalhoz és kortyolgatni kezdted a majdnem forró kávét. Egy pontot bámultál az asztalon, nem gondoltál semmire, egészen üres volt a fejed. Az ajtóval szemben ültél, így azonnal láttad, hogy pár perccel később megállt az ajtóban valaki.

- Délután megtanítalak önvédelemre. És venni kell neked inget, és valami elegáns nadrágot.

- Te tanítasz meg? - lepődtél meg, és még a kávés csészét is letetted a kezedből.

- A mentorod vagyok, szóval igen. Beszéltem Morival. És vedd magadhoz a telefont is.

Odalépett a kávéskannához, és ő is töltött magának, valamit még ügyködött vele de utána leült veled szemben.

- Menj el vásárolni délelőtt, de csak készpénzzel fizess. És ne hívd fel magadra a figyelmet, nehogy felismerjenek. Igazából az lenne a legjobb, ha itt maradnál, de ami azt illeti, nem tudok neked vásárolni.

- Meg tudom oldani. - Végignézted, ahogy beleiszik a kávéjába, és még csak most gondoltál bele - látva, hogy rajta van - hogy ő se szokta levenni nagyon sűrűn a kesztyűjét.

Csendben megittátok a kávéitokat és te hamarabb felálltál a végén, hogy összeszedd a hétköznapi szerelésedet és elmenj shoppingolni.

A szobádba érve magadon hagytad a kesztyűd, viszont fekete felsődet átcserélted egy kicsit színesebbre. Fogtad az oldaltáskád és magassarkú csizmádat, felkaptad a kabátod és ki is léptél a bejárati ajtón.

Mivel pontosan nem tudtad, hogy a háztól merre van a bevásárlóutca, próbáltál kijutni a főútra ami tíz perc körbe-körbe járkálás után sikerült is.  Most örültél volna, ha lett volna jogsid és nem kellett volna fél órát sétálni, de legalább volt időd kitisztítani a fejed. Az ajándék brosst letetted az asztalodra, így egy picit most újra normál embernek hitted magad. Mondjuk az túlzás, hogy normális, de legalább civil.

Kutyaugatást hallottál magad mögött és összerezzentél. Sose szeretted a kutyákat, sőt legyünk őszinték, féltél tőlük. Rossz érzések jutottak eszedbe, pár idős öltönyös férfi, és édesapád.

Ugyan már nem emlékeztél arra a bizonyos "balesetre", de azt tudod, hogy egy kutya miatt történt minden, ugyanis megijedtél tőle. Minden alatt az első balesetet, az első halálesetet kell érteni. Ugyan a Természetfeletti Műveleti Osztály eltussolta az anyád halálát, téged azért beavattak mikor nagyobb lettél: Yokohama egy kisebb utcájában sétáltál édesanyáddal kézenfogva, de egy kutya előttetek pár lépésre elszabadult a gazdájától és felétek kezdett csaholva rohanni. Ekkor aktiválódott először a képességed, mert megijedtél. Teljesen nevetséges volt ez az eset, főleg hogy a kutya csak játszani akart. Anyukád levegőért kapkodva összeesett, és többé nem kelt fel.

Az ügyosztály a továbbiakról nem tájékoztatott, de mivel rájuk maradt egy halálos képességű kislány, megkeresték az apádat, felkészítették és megfigyelve ugyan, de éltetek egy darabig. Amint 18 lettél elköltöztél és akkor ismerkedtél meg a vőlegényeddel is, aki aztán... Hát ja.

Akárhogy is, az osztályon az emberek segítettek egyetemre menni, így csak hálás lehetsz.

Valószínűleg mostmár ők is halottnak hisznek, vagy legalábbis nem ütik nagy dobra, ha tudják, hogy élsz még. Nem tudtad és lehet jobb is tudatlanságban élni ha az eltussolásokról kérdezzük akár a maffiát, akár az ügyosztályt.

Szedni kezdted a lépteidet, nehogy közelebb érjen a négylábú és még feltetted magadban a kérdést: Vajon meglehet szűntetni valahogy hosszabb időre képességeket? És nem úgy, hogy egész nap Dazai-jal jársz kézenfogva, hanem mondjuk örökre?