Fear - Félelem {+18}

🦋9.🦋

Grace:
Úgy néz ki, hogy a rossz széria, ami Sage nyakába borult hetekkel ezelőtt Luke által, nem akar leállni. Legalábbis minden jel erre utal, amikor Sage belép a házba ugyanabban a ruhában, amiben tegnap volt.
Tegnap, amikor érkezett még egy csapás rá.
A meccs után hazafelé jöttünk, amikor a nővére sírva telefonált, hogy Sage menjen be a kórházba, mert az anyukája épp a műtőben van. Mint kiderült, lövöldözés volt az iskolában, ahol Mrs. McCall tanít és ő a testével védte a gyerekeket, így sérült meg. Elméletben az állapota már stabil, de ez lelkileg akkor is hatalmas teher még nekünk is, nem hogy Sage számára. Tegnap este mindannyian ott ültünk vele a kórházban, amíg ki nem hozták az anyukáját a műtőből.
Vagyis majdnem mindenki. A lányokkal mi ott voltunk, ahogy értelemszerűen az apukája, a nővére és Trinity párja is. Nathaniel és Nate pedig utólag jöttek, egy szó nélkül. És ki nem volt ott? Jace. Sage pasija, akit egyébként elsőként hívott sírva a lány, de Jace lekoptatta, hogy bulizhasson azon a bulin, amiről amúgy nem mellesleg Nathanielék is eljöttek Sage miatt. Ők megtették, pedig elméletben - persze a gyakorlati résszel erősen lehet vitatkozni - nincs köztük semmi komoly, de Jace, aki elvileg szerelmes az egyik legjobb barátnőmbe, nem tudott megjelenni, amikor annak szüksége volt rá. Annyira felment bennem a pumpa, hogy képzeletben vagy öt féleképpen nyírtam ki a srácot, de tudtam, hogy abban a helyzetben Sage-nek marhára nincs szüksége még plusz stresszre, így csak csendben nyújtottam és nyújtottunk neki támogatást, egészen addig, amíg haza nem értünk és Sage azt nem kérte, hogy igyunk valamit.
Amikor felmentem este aludni, ő még lenn maradt, hogy elmosogasson, de most minden jel arra utal, hogy nem itthon éjszakázott, hacsak nem a tegnapi cuccában ment el ma kora reggel sétálni egyet.
- Sage, hol voltál? - nézek rá és azonnal elönt az aggodalom.
A lány megtörli a szemeit, majd ránk néz.
- Azt hittük, hogy alszol még, de... - Des elharapja a mondatot, ahogy a tekintete végigsiklik rajta. - A tegnapi ruhádban vagy?
Inkább tűnik megállapításnak, mint kérdésnek, de ha Destiny is kiszúrta, akkor nem arról van szó, hogy én emlékszem rosszul, ugyanis a szőke barátnőnk soha nem téved a ruhákkal kapcsolatban, ellentétben velem, akit annyira nem izgatnak ezek a dolgok.
- Irtó nagy hülyeséget csináltam - futtatja végig az ujjait a göndör fürtjein és kiszakad belőle egy hatalmas sóhaj, miközben leveszi a cipőjét és bejön hozzánk.
- Mi a baj? - húzza le közénk Mel finoman az arcát fürkészve.
Nincs jól.
Nagyon nincs.
A lába megállás nélkül jár és a keze is remeg.
Nem tudom, hogy mi történt, de igazán vége lehetne már ennek az időszaknak.
- Tegnap, amikor felmentetek aludni és én elmosogattam... fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, de fogtam magam és átmentem Natékhez.
- Dehát az a ház negyed órára van innen - kerekednek el Des szemei. - Bajod is eshetett volna olyan későn.
- Tudom, de ez kicsit sem érdekelt. Csak az vitt előre, hogy látni akarom. Nem egyszer megtettem már azt az utat és megjelent a szemem előtt az arca és... átmentem és csókolóztunk, de Nat leállított és aztán ott aludtam, de... de mindent mondtam neki. Kicsit a fejembe szállt a vodka és becsíptem és kábé szerelmet vallottam neki, vagyis... vagyis össze-vissza dumáltam neki, én... - elcsuklik a hangja és a kezébe temeti az arcát. - Tönkretettem a barátságunk.
- De ezzel végre elindítottál valamit - próbálom pozitívan nézni a dolgokat.
Én őszintén örülök annak, hogy Sage szembesült az érzéseivel és megtette ezt, még ha vodkáznia is kellett ehhez.
- Megcsaltam a barátomat - suttogja maga elé befeszült izmokkal.
- Azt a barátodat, aki lerázott ahelyett, hogy bejött volna a kórházba hozzád, amikor szükséged volt rá. Azt a barátod, akinek a legjobb barátja majdnem megerőszakolt és talán tudja, mégsem tesz semmit. Azt a barátodat, aki miután te bezárkóztál, tojt a fejedre és csak akkor ment oda hozzád, amikor Nathaniel feltűnt a közeledben - sorolja az érveket Des, Mel pedig befeszül mellettem.
Nem bánom,hogy nem nekem kellett ezekre rávilágítanom, de azért sajnálom Sage-et. Nekünk külső szemlélőként könnyű mindezt kimondani, de ő átéli és érzi ezeket. El sem tudom képzelni, hogy mennyi minden kavaroghat benne most ezek után.
- Attól még megcsaltam. Én vagyok a szemét picsa, aki sosem akartam lenni. Jace egészen a Luke-os esetig, nagyon jó volt hozzám. Szerettem vele lenni és szerettem őt. Ráadásul Nathanielnek semmi energiája egy kapcsolatra, ez a saját bevallása. Arról nem is beszélve, hogy ő nem viszonozza azt, amit érzek, mert egy kicsit sem érdeklődik irántam - rázza a fejét hevesen, azonban Melody megtöri az eddigi hallgatását.
- Észrevetted, hogy Jace mellett csak a múlt időbeli szeretetről tudtál beszélni? Jó volt hozzám, szerettem vele lenni, szerettem őt - idézi Sage-et. - Mindezt múlt időben mondtad. Azonban piásan a legőszintébbek az emberek és te valamiért elmentél Nathez, aztán megcsókoltad.
- De Nat nem akar kapcsolatot és nem jövök be n...
- Nathaniel csak érted lenne hajlandó megváltozni és ezt mindenki tudja rajtad kívül - szakítja félbe idegesen, s felpattan a helyéről, amitől most én rezdülök össze.
Melody nem a heves, ész nélkül cselekvő és beszélő ember és nem szokása így kiakadni velünk szemben, de azok után, amit Jace-ről mesélt, nem csodálom, hogy ennyire felkapta a vizet. Egyet is értek vele valamilyen szinten. Én sem tudom, hogy miért ragaszkodik hozzá Sage, de ott van az is, amit az előbb említettem: hogy mi csak külső szemlélők vagyunk.
- Nem akartam az a lány lenni, aki megcsalja a párját. Ráadásul félek, hogy Nat engem is megbántana és akkor barátként is elveszítem. Jace pöcs volt, de...
- Komolyan nem hiszem el, Sage! - szakítja félbe Melody, s a kávéját az asztalra teszi. - Nem tudom tovább nézni ezt, de tényleg. Szeretlek. Szinte a testvérem vagy és éppen ezért vagyok képtelen tovább nézni, ahogy tönkreteszed magad. Nem vagy szerelmes Jace-be. Sőt, a korábbi pasijaidba sem voltál az, csak örültél, hogy valaki foglalkozik veled, ezzel pedig semmi baj, de nem vagy szerelmes. Jace meg sem érdemel. Szart a fejedre, amikor szükséged volt rá és meg sem próbált keresni. Hogy is keresett volna, hiszen nem te kellettél az elején neki! Tudni akartad, hogy miért nem bírom őt? Hát ezért. Mert az elején, amikor még ez az állítólagos románc az elején volt köztetek, akkor képzeld, rám mozdult az egyik bulin, amire te nem jöttél el. Megszakadt a szívem, hogy ezt csinálja veled és én el is hajtottam a francba akkor, de másnap annyira boldog voltál csak mert meglepett egy szál rózsával, hogy képtelen voltam elmondani ezt neked. Szóval tudod, hogy mi van? Jace egy seggfej, nem érdemel meg és csak trófeának használ. Sajnálom, hogy ezt tőlem és így kell megtudnod, de te nem látsz a rózsaszín ködtől. És igen, talán Nathaniel nem szent és tett bizonyos dolgokat, amiket nem kellett volna, de már nem az a tini, aki megbántotta a barátnőit, mert egyszer egy hülye picsa összetörte a szívét. Szeret téged, jobban, mint bárkit és ezt én mondom, aki nem hisz ebben az egészben. Odavan érted és bármit megtenne azért, hogy veled lehessen és te is szereted. Őt szereted, csak annyira megszoktad, hogy ott van és, hogy csak barátok vagytok, hogy ezt nem veszed észre, pedig mindenki látja. Megcsókoltad? Hát én csak örülök. Végre spiccesen kijött belőled az, amit józanon elnyomsz! Bocs, hogy kiakadtam, de nem tudom elviselni tovább ezt a mazochista állapotot - kiabálja folyó könnyekkel, majd felrohan a szobájába és becsapja az ajtót.
A szobában megfagy a levegő. Des szemein látom a döbbenetet, hiszen ő még nem tudott erről, Sage arcáról viszont semmit nem tudok leolvasni. Nekem a mellkasom szorít. Melody után akarok menni, de közben itt is akarok lenni Sage számára és Destiny segítségeképp és a hármasság kezdi marni a szívem környékét. Voltak már veszekedéseink és vitáink az évek alatt, de szerintem még egyik sem volt ennyire durva és ettől én is kiborulok. Nem bírom elviselni, ha a szeretteimnek fájdalmai vannak, márpedig most két barátnőm is ki van borulva.
Destiny néhány pillanat után összeszedi magát annyira, hogy meg tudja törni a csendet:
- Sage, adj egy kis id...
- Szerintem elköltözöm egy kicsit - szakítja félbe Destinyt Sage a sírás határán állva.
A szavai hidegzuhanyként hatnak és megmerevedem. Kezdem úgy érezni, hogy nem kapok levegőt.
- Mi? - kerekednek el, ha lehet, még jobban Des szemei. - Nem mehetsz el. Mégis hova mennél?
- Kell egy kis gondolkozási idő - áll fel a vörös lány, s remegő kezekkel megtörli a szemeit. - Ne haragudjatok kérlek - megy fel, meg sem várva a válaszunk.
Kétségbeesetten nézek a lépcső felé, ahol Sage és Mel is távoztak és érzem, hogy a szemem nekem is égni kezd, ahogy felelevenedik ettől a konfliktustól sok olyan emlék, amit nem akarok. A gombóc a torkomban fojtogat és az izmaim egyre jobban befeszülnek. Des láthatja ezt rajtam, mert hozzám lép és megfogja a kezem.
- Gracie! - néz a szemembe. - Semmi baj, minden rendbe jön, ne borulj ki - rázza a fejét egy kedves mosollyal, de barna íriszeiben pont ugyanazt a riadalmat látom, mint amit én érzek magamban.
Már a veszekedés ennyire elfajulása is új volt, nem hogy az, hogy Sage bejelentette, hogy elköltözik. Még soha nem volt ilyen durva a helyzet. Az eddigi legkeményebb veszekedésünk után is összesen három órát bírtunk ki, hogy ne beszéljük meg és hozzuk helyre a dolgokat.
- Grace, hallod? - hajol lejjebb, hogy jobban lássa az arcom, én pedig kipréselek magamból egy bólintást. - Kérdezhetek valamit?
Nagyot nyelek, hogy megnedvesítsem a kiszáradt torkom.
- Persze.
- Csak képzeltem, vagy tényleg nem lepődtél meg, amikor Mel elmondta, hogy Jace mit tett?
Újabb nyomás helyezkedik a mellkasomra és ki is szakad belőlem egy hatalmas sóhaj.
- Emlékszel, amikor Jace itt volt reggelinél, Mel pedig felmenekült a szobájába, hogy dolgozzon a dalon a téli fesztiválra? - kérdezek vissza, mire Destiny bólint. - Miután utána mentem, elmondta, hogy miért nem bírja őt.
Destiny nagyot nyel, de aztán bólint. Valószínűleg érezte, hogy akkor tudtam meg a dolgot.
- Menjünk utánuk - áll fel, én pedig szó nélkül bólintok, ugyanis én is ezt akartam.
Amikor felérünk, Sage már egy második táskába pakolja a cuccait és valakivel telefonon beszél - gondolom a nővérével -, hogy lakhat-e ideiglenesen náluk, Mel pedig kulcsra zárta a szobáját. Mind a ketten Melody szobájához lépünk, de amikor kopogunk, nem jön válasz.
- Mel, bemehetünk? - kérdezi gyöngéden Des és a kezét az ajtóra fekteti.
- Kérlek... kérlek adjatok egy kis időt - érkezik a válasz bentről remegő hangon.
A szívem megfacsarodik és az ettől érkező fájdalom csak nagyobb lesz, amikor Sage kilép a szobájából.
- Mindjárt itt vannak értem - közli még mindig folyó könnyekkel, majd Melody szobája felé pillant.
Az így is sebes ajkait beharapja, ahogy évődik, hogy mondjon-e valamit, akármit a lánynak, de végül lehunyva a szemeit elfordítja az arcát.
- Írjatok majd, hogy hogy van - kér minket, s miután bólintunk, távozik.
Destiny rám pillant, én viszont Melody ajtaját nézem. Ha ő azt mondja, hogy kell egy kis idő neki, akkor az tényleg így van, de nem akarom magára hagyni, mégis közben szabadulnék ebből a házból a történtek után.
- Menj el sétálni, Grace - szólal meg váratlanul Des, amire felkapom a fejem. - Tudom, hogy mit érzel most, én itt maradok, ha kellene valaki, de te menj és szívj egy kis friss levegőt - simogatja meg a vállam.
- De Mel...
- Melody most egy darabig nem fog kijönni a szobájából, ezt mind a ketten tudjuk és meg fogja érteni.
Valószínűleg tényleg megértené, de akkor sem szívesen hagyom itt őket ilyen állapotban, viszont azt is tudom, hogy abban is igaza van Des-nek, hogy ki kell szabadulnom friss levegőt szívni. Újabb percek telnek el, amíg habozom, de végül, összepréselve az ajkaim bólintok.
- Hívlak, ha van változás - ölel meg, még mielőtt elindulnék, amire újabb bólintás a válaszom.
Tompának és gyengének érzem magam, éppen ezért fel sem fogom, hogy mit teszek, amikor a telefonomon belépek a Rhysszal közös üzeneteinkbe.
Én: Barátok vagyunk?
Gondolom a kezében van a telefon, mert azonnal válaszol.
Rhys: Ez beugratós kérdés?
Kiszakad belőlem egy hisztérikus kacaj, de ettől csak megindulnak a könnyek a szememben, úgyhogy gyorsan megtörlöm azt, mielőtt válaszolnék.
Én: Nem.
Fél pillanattal később a telefonom csörögni kezd a kezemben és felvillan a fiú neve a képernyőn. A mellkasomban megjelenik valamiféle nyomás, de ez más, mint ami a veszekedés miatt uralkodott ott eddig. Beismerni is szörnyű, de mintha izgalom lenne, miközben elhúzom a zöld kis ikont.
- Mi a baj? - szól bele azonnal Rhys, mielőtt bármit is mondanék.
- Miből gondolod, hogy van?
- Talán nincs?
- De... - ismerem be, az alsó ajkamat rágva. - És nagyon jól esne egy barát közelsége.
Egy baráté vagy Rhysé? - gúnyolódik a belső hangom, de igyekszem nem tudomást venni róla.
- Tíz perc múlva ott vagyok a kis parknál, ahol futni szoktatok Mellel - érkezik habozás nélkül a válasz, mintha az nem lenne már magában nagy dolog, hogy emlékezett rá, hogy el szoktunk járni futni.