Fear - Félelem {+18}

🦋4.🦋

Grace:
Az egyetem rajztermében ülve, félig bedugott füllel görnyedek a vászon előtt. A fülesből Halsey Control című száma szól, amit én halkan énekelek, miközben az ecsetre koncentrálok. Nem, nem tudok jól énekelni. Talán nincs teljesen rossz hangom, de kifejezett tehetség sem vagyok. Főleg, ha Melodyhoz hasonlítanám magam. Melnek annyira gyönyörű hangja van, hogy néha komolyan elszomorodom, hogy inkább a másik szakja felé indulna el, mint ebbe az irányba, de persze az ő döntése és én bárhogy is dönt, mindenben támogatni fogom. Viszont bár nincs jó hangom, igenis szeretek énekelni, különösen akkor, amikor alkotok. Ezt az órákon nem merem megtenni, de jelenleg egyedül vagyok a teremben. Két órám között van egy elég nagy szünetem, úgyhogy ilyenkor ide szoktam jönni és kihasználom az alkalmat, hogy senki nem zavarhat.
Mielőtt bárki félreértené, a barátaim soha nem zavarnak, de ilyenkor jobban ki tudom engedni mindazt, ami bennem van, mint amikor körülvesz valaki. Akárki. Utána viszont imádom megmutogatni nekik a rajzaim és festményeim, mert mindig alig várják, hogy lássák az alkotásom és őszintén elmondják a véleményüket minden egyes alkalommal.
Az alsó ajkamat beharapva igyekszem egy minél élethűbb színt kikeverni, ami a legjobban visszaadhatná a naplemente színeit, amikor valaki mögém lép, majd megszólal:
- Azta, Grace! Minden alkalommal lenyűgöz a kézügyességed és az ecsetkezelésed.
A hirtelen hangra ugrom egyet és felkapom a fejem.
- A fenébe, Rhys - kapok a mellkaskmhoz, amiben a szívem ezerrel zakatol. - A szívbajt hoztad rám.
A fiú szemében, mintha komoly megbánás és sajnálat csillanna meg, ahogy felveszi velem a szemkontaktust.
- Ne haragudj, azt hittem, hogy hallottad, amikor bejöttem. Hiszen még köszöntem is.
Hirtelen elszégyellem magam és az arcom égni kezd. Szinte érzem, hogy vörösre változom.
Rossz szokásom, hogy amikor dolgozom valamin, akkor megszűnik számomra a külvilág. Számomra ez nagyon jó, hiszen olyankor ellehetek magammal és a gondolataimmal és teljes mértékben az alkotásomra koncentrálhatok, de bizonyos szempontból hatalmas gond. Egyszer azért késtem óráról, mert annyira belemerültem a festésbe, hogy megfeledkeztem az időről, de még arról is, hogy milyen nap van. Most...a helyszínről feledkeztem meg és ott minden emberről. Bár most a jelenlegi szívrohamtól eltekintve talán nem baj, hogy kicsit kizártam a külvilágot. Rám fért mindazok után, amit Melody elmesélt. Eddig sem volt szimpatikus Jace, de ezek után legszívesebben felképelném, valahogy muszáj elterelnem a figyelmem arról, hogy a srác mekkora egy barom.
Mondjuk lehet, hogy még jobb lenne, ha nem verne úgy a szívem, mintha maratont futottam volna, de ez most talán mellékes.
Mázli, hogy nem az utcán festek és Rhys helyett nem valami pszichopata gyilkos settenkedett mögém, különben most nagy bajban lennék.
- Ne haragudj - motyogom én is a szavakat, amiket ő az imént mondott s lesütöm a szemeim. - Csak, kicsit megfeledkeztem arról, hogy hol is vagyok, nem hallottam, amikor bejöttél.
- Semmi baj - legyint mosolyogva. - Láttam, hogy nagyon el vagy foglalva, még a szádat is beharaptad.
- Próbálok jó színt keverni, hogy minél hitelesebb legyen - nézek le a palettámra. - Egyelőre nem jött össze - állapítom meg egy szájhúzás kíséretében.
- Biztosan menni fog - indul el egy álványhoz - mindig sikerül neked. Zavar, ha csatlakozom? Van egy két órás szünetem és gondoltam, hogy addig befejezem, amit elkezdtem a rajz óránkon.
Komolyan megkérdezte, hogy maradhat-e?
Ez egy nyilvános terem, az egyetem bármely tagja bejöhet ide, mégis ki vagyok én, hogy megszabjam, hogy itt lehet-e vagy sem?
Bár azért...nem bánnám, ha elmenne, de ilyet csak nem mondhatok neki.
A torkomban gombóc nő és a szám is kiszárad, miközben az ajkaim elválnak egymástól. Legutóbb, amikor kettesben maradtunk, majdnem hatalmas hibát követtem el, ez az egyetlen érv szól amellett, hogy kizavarjam. De közben meg...hétvégén annyira úgy tettünk, mintha igazán jó barátok lennénk és amúgyis hihetetlenül nagy taplóság lenne közölni vele, hogy egyedül akarok lenni és menjen ki. Az csak hab a tortán, hogy alapvetően tényleg barátok vagyunk, csak én mindig kellően magasra húzom a falaimat ellene.
- Dehogy - nyögöm ki végül nagy nehezen - maradj csak.
Rhys, miután leül az egyik álvány mögé és felhelyezi rá a művét, egy mosoly kíséretében rám néz.
- Alaposan átgondoltad a választ - jegyzi meg, amitől nekem az arcom megint égni kezd.
Beharapom az alsó ajkam és elkapom a tekintetem, hogy folytassam a festést, de Rhys nem hagyja annyiban a dolgot. Hallat egy hatalmas sóhajt, majd leszáll a székéről és elindul felém. Tegnap küldött nekem pár üzenetet, leginkább a bulival kapcsolatban, de én elég szűkszavúan reagáltam rá. Nem megbántani akartam vagy flegmázni, szimplán csak magamat védeni. Nem bízom magamban eléggé, amikor Rhys is a közelemben van és mivel az üzenetváltások gyanúsan kezdtek olyan irányba menni, amibe nem kellett volna - például, hogy kár, hogy nem beszélgettünk tovább kettesben és hogy őt nem érdekelte volna, ha pletykálnak rólunk - ezért rövidre fogtam a dolgot és végül le is zártam. Azt hittem, hogy ezzel sikerül annyira eltántorítanom magamtól őt, hogy ne akarjon velem szóbaállni. Még mindig jobb, ha nem kedvel vagy feladja, mintha küzdene, aztán pofára esnénk és azzal mindent elrontanánk. Lehet önzőnek hinni, de nem vágyom arra, hogy pont Rhys törje össze a szívemet.
Viszont a srác megint bebizonyította, hogy nem adja fel a dolgokat egykönnyen. Ez annyira nem lep meg, hiszen rajta kívül öt pasi van a társaságban és mind hasonló felfogásúak, ráadásul mi a lányokkal is, mint sportolók, a végsőkig megyünk, bármiről is legyen szó, de azért egy kicsit reménykedtem, hogy nem rögtön egy nappal később sodor minket össze az élet.
Imádom, hogy a sors ennyire mellettem áll...
- Megbántottalak valamivel? - kérdezi percekig tartó csend után, ahogy mellém lép.
Annyira váratlanul ér a kérdése, hogy először csak pislogni tudok. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy ismét zöld szemeibe tudjak nézni, ami mindig úgy csillog, mintha mosolyogna, majd nagyot nyelek, hogy összeszedjem magam.
- Ez...mégis hogy jutott az eszedbe? - szaladnak össze a szemöldökeim értetlenül.
- Más magyarázatot nem igazán tudok mindarra, ahogy viselkedsz. A buliban, hogy nem akartad, hogy rólunk beszéljenek; ahogy az üzenetekre válaszoltál; amennyire kerülni szoktál és ahogy néha reagálsz rám. Ha megbántottalak, akkor azt szeretném tudni, ugyanis a lehető legtávolabb állt tőlem a dolog. És nem csak azért, mert tudom, hogy a lányok kinyírnának akkor, hanem első sorban azért, mert nem akarok neked fájdalmat okozni. Sem fizikálisan, sem lelkileg.
Az, amit a lányokról mond, megmosolyogtat. Tuti, hogy ha kicsit is megbántana, akkor a három barátnőm kiherélnék szegény srácot.
- Mosolyogsz - állapítja meg a nyilvánvalót - ez most az jelenti, hogy nem tettem semmit?
A szemében olyan aggodalom van, ami megszorítja a szívemet.
Basszus!
Komolyan fél attól, hogy megbántott valamivel.
Ezekszerint ő már nem is emlékszik a jakuzziban történtekre vagy csak annyira hidegen hagyja, hogy eszébe se jut, hogy esetleg attól tartok, hogy újra megtörténhet?
Persze nem hibáztatom, ő Rhys Bolton, az egyetem lacrosse csapatának a kapitánya, csak csettintenie kell egyet és majdnem minden csaj letolja a bugyiját a kampuszon, de azért...ennyire nem érezte azt a feszültséget, amit én? Ilyen felejthető lennék?
Nem tudom, hogy most ennek rosszul kellene esnie vagy meg kéne nyugtatnia, hiszen ha ez az igazság, akkor nincs mitől tartanom. Viszont az biztos, hogy meglep, ami történik, ugyanis valami furcsa keverék kezdi bekebelezni a mellkasom. Egyszerre fájdalmas és üdítő.
- Nem bántottál meg semmivel, Rhys - közlöm végül, de nem úgy néz ki, mint aki hisz nekem.
- Akkor csak nem bírod a képem? - kérdezi, majd úgy tesz, mint aki elgondolkozik. - Áh, nem, az nem lehet, jó fej vagyok és a külsőmre sem lehet panasz.
- Egoista - robban ki belőlem egy kacaj kíséretében.
- Végre nevetsz - mosolyodik el, majd oldalra biccenti a fejét. - Komolyan, Gracie, mi a baj? Az Aidenéknél tett nyaralás óta jobban kerülsz, mint eddig. Tudom, hogy előtte sem voltunk öri-barik, vagy hogy hívják ezt a kislányok, de azért voltak jó beszélgetéseink. És nem menekültél el előlem.
- Most sem menekülök - vágom rá azonnal, de ő felvonja a szemöldökét.
- A buliban alig akartál velem kettesben maradni.
- Igen, mert nem akartam, hogy mindenki rajtunk csámcsogjon - rázom meg a fejem.
- De ki a francot érdekelnek mások? Ki nem szarja le a pletykákat, ha mi tudjuk, hogy mi a valóság? Ne már, Grace, ne mondd azt, hogy ez az egyetlen ok, amiért nem akartál velem kettesben lenni. Ennél őszintébb vagy, minthogy egy ilyen kifogás mögé bújj.
Nem válaszolok, csak visszafordulok a festményemhez. Nem válaszolok, mert nem tudok. Ő rohadtul nem értené meg a félelmeim, én pedig nem akarok miattuk a nevetség tárgya lenni.
- Amiatt a majdnem csók miatt van, ami a jakuzziban történt? - teszi fel a kérdést váratlanul, mire lemerevedem.
Ezekszerint mégsem felejtette el.
- Még emlékszel rá? - fordulok felé és most nekem sikerül őt meglepnem.
- Azt hitted, hogy elfelejtettem?
- Megfordult a fejemben - biccentek, ő pedig összepréseli az ajkait.
- Hát, emlékszem - húz mellém egy széket, majd leül rá és mélyen a szemembe néz. - Nem tudom, hogy mi az, ami miatt elzárkózol és nem is akarok semmit rád erőltetni, de azt szeretném, ha tudnád, hogy én szerettem a beszélgetéseinket, mégha nem is volt olyan sok, mert elzárkóztál. Szóval mi lenne, ha segítenék leszarni azt, hogy mit gondolnak mások? Tudod, baráti alapon? Hunterékkel is megy, én sem vagyok sokkal nehezebb eset - mosolyodik el újra, amitől nekem gyorsabban kezd verni a szívem.
Pontosan ezzel a mosollyal csábítja el a csajokat is, akiket ágyba visz.
- Hát - harapok az alsó ajkamba, amitől a tekintete arra siklik, de igyekszem úgy tenni, mint akinek ez nem tűnik fel - nem lesz egyszerű és meglátjuk, hogy mennyire vagy kitartó, én pedig megnézem, hogy mennyivel vagy nehezebb eset - borzolom össze a haját kissé hezitálva.
Rám is hatott a mosolya...mégis mibe kevertem magam?