Fear - Félelem {+18}

🦋16.🦋

Rhys:
Néha magam is meglepődöm, hogy csupán egy hét alatt mennyi minden történhet.
Számomra az elmúlt egy hét kész hullámvasút. És nem tudom, hogy inkább a fentek vagy a lentek voltak nagyobb arányban, csak azt, hogy nekem helyre kell hoznom, amit elrontottam.
A hét elején, beültünk a srácokkal iszogatni a Monolith-ba, ahol persze megint feljött témának az, hogy Grace és én hányadán állunk. Már a hétvégi bulin is szívták a vérem, így számítottam az újabb körre.
A buli nem éppen úgy alakult, ahogy terveztük, a kezdeti jó hangulat elszállt, amikor Jace megpróbált keresztbe tenni Nathanielnek és Sage-nek, majd összebalhézott Melodyval, ekkor indult meg az a bizonyos hullámvasút számomra. Akkor még a legnagyobb fejfájást az okozta, hogy nem tudtam, hogyan maradhatnék annyira távol Grace-től, hogy ne ijesszem meg a műteremben történtek után, viszont a bulin ez elkezdett átalakulni, főleg, amikor ismét terítékre kerültem.
Az egész balhénak Jace-szel az lett a vége, hogy Hunter leütötte azt a barmot, mi pedig leléptünk a lányokhoz, ahol már Lunának is feltűnt, hogy hogyan nézek Grace-re, így kénytelen voltam neki is beszámolni a kettőnk közt lévő oda-visszáról. Vagy nem is tudom, hogy mi a jó szó arra, ami köztünk van. Bár jelen pillanatban leginkább a megfelelő szó a távolság és ez csakis az én hibám. Miután a srácok szívták a véremet a hét eleji sörözgetés alatt is és közölték velem, hogy szedjem össze magam, megfogadtam Will tanácsát és megleptem Grace-t egy ebéddel a kampusz műtermében. Eleinte minden a lehető legjobban ment, láttam Grace arcán, hogy nagyon is tetszik neki ez az egész és jól is érzi magát, de aztán jött a hiba, amit nem kellett volna elkövetnem és amitől a hullámvasút elindult lefelé.
Állati szarul érzem magam tőle, még mindig ég a pofámról a bőr, amiért beszóltam neki, pedig teljesen őszintén mondom, hogy nem úgy szántam a dolgot. Tök jól alakult minden, szokás szerint élveztem, hogy Grace közelében lehetek, amikor feljött a családunk, mint téma és Grace bezárkózott. Már nem is tudom, hogy pontosan mit mondtam, talán valami olyasmit, hogy majd ha egyszer megbízik bennem annyira, hogy meg tudjon nyílni, akkor beavat abba, amibe még nem bír, de ez benne teljesen máshogy csapódott le és amikor megláttam a fájdalmat a szemeiben, rájöttem, hogy mennyire kétértelműen és rosszul fogalmaztam. Azonnal elkezdtem bocsánatot kérni, de a szavakat már nem tudtam visszaszívni és Grace azzal a lendülettel be is zárkózott teljesen, majd elköszönt tőlem azzal az indokkal, hogy még haza kell ugrania az edzős cuccáért. Tudtam, hogy nem volt jó napja, azért is időzítettem be a meglepetést szerda délutánra, de ahelyett, hogy javítottam volna a kedvén - ami eleinte úgy tűnt, hogy sikerült - inkább még egyet belerúgtam, méghozzá akaratomon kívül.
Egyáltalán nem negatív értelemben értettem, hogy majd amikor megbízik bennem, akkor elmondja, amire nem áll még készen. Éppen ellenkezőleg, azt akartam ezzel üzenni, hogy kivárom a sorom, ahogy eddig is vártam rá. De tényleg állati szarul fogalmaztam és ezzel megbántottam őt. Két napja folyamatosan bocsánatot kérek tőle, de az első nap még mindig annyira be volt zárkózva előttem, hogy csak pár szavakkal válaszolt. Szerettem volna szemtől szemben beszélni vele, de az időbeosztásunk teljesen ütötte egymást és a nyakára sem akartam mászni, így nem mertem megjelenni az ajtójukban, pedig lehet, hogy azt kellett volna.
Bár tegnap már javulni látszottak a dolgok, ugyanis Grace megkérdezte, hogy megyek-e Nathaniel és Nate focimeccsére. Először attól féltem, hogy azért kérdezi, mert ha én ott leszek, akkor ő kihagyja, de végül kiderült, hogy azért érdeklődik, mert szeretne velem beszélni. Így talán mégis jobb, hogy nem bukkantam fel váratlanul a házuknál, mert benne van, hogy azzal csak rontottam volna a helyzeten.
Viszont nekem most nem kis támogatásra van szükségem, mielőtt elindulok Grace-ért, hogy a megbeszéltek szerint én vigyem a srácok meccsére, mert millió meg egy opció játszódott már le a fejemben a végkimeneteleket illetően. Egyes forgatókönyvek szerint minden rendbe jön, én bocsánatot tudok kérni és megmagyarázni az elszólásom, ő pedig ezt el is fogadja és minden folytatódik onnan, ahol voltunk még néhány nappal ezelőtt. Más lehetőségek szerint megbeszéljük a dolgot, én elnézést kérek és ő elfogadja, de megint el kell kezdenem lassanként kibontani őt, mert ismét bezárkózik. De még ezt is el tudnám viselni. Viszont azt nem, amit a többi ezer opció mutatott a fejemben, mely szerint teljesen elveszítem őt. Már az elmúlt két nap is sok volt így, hogy nem beszéltünk normálisan és ezen pörögtem, ha valósággá válna és Grace többet nem állna szóba velem, akkor szerintem kikészülnék. Piszkosul megkedveltem Grace-t és nem akarom, hogy egyszer csak eltűnjön az életemből. Szeretném hinni, hogy nem azért akarta, hogy én vigyem őt a meccsre, hogy közölje velem, többet nem kíván az életébe, de egy gonosz hang a fejemben folyamatosan azt kántálja, hogy jobb lesz, ha felkészülök rá, hogy többet nem szippanthatom magamba Grace isteni illatát, miközben a karjaimban tartom.
Muszáj vagyok kikérni anya véleményét és általa megkapnom azt a támogatást, amire szükségem van, mielőtt kiborítom saját magam, mert semmiképp sem állíthatok oda Grace-hez szar állapotban.
Ráadásul nekem ez új terep, eddig sosem voltam hasonló cipőben, talán csak a gimiben még. Soha nem kellett azon aggódnom, hogy egy csaj nem akar az életében tudni, mert egyetlen egy alkalommal sem mélyült el a kapcsolatom a lányokkal annyira, hogy ezen aggódnom kelljen. És nem is bántam, hogy ez kimaradt, de most már egészen máshogy gondolom. A barátaimnak is megmondtam, hogy szerintem valahol szükségem volt Grace-re, hogy küzdenem kelljen és megtapasztaljam ezeket a mélypontokat is. És bár jelenleg ott tartok, hogy jobban izgulok, mint eddig szinte bármikor életemben, valahol még ezt is élvezem, mert ebből tudom, hogy ami Grace és köztem van, az igazi. Persze ez mit sem számít, ha mától kezdve nem áll többet szóba velem, de remélem, hogy miután anyával letesszük a telefont, ez a negatív felhő, ami felettem lebeg, messzire eltűnik és azzal együtt ezek a gondolataim is.
A szobámban fel-alá járkálva várom, hogy anya felvegye a telefont, de amikor ez megtörténik, akkor anya helyett az öcsém hangja csapja meg a fülemet:
- Anastasia Bolton telefonja, miben segíthetek? - szól bele vigyorgó hangján Max a készülékbe.
- Miért te veszed fel anya telefonját? - kérdezek vissza, de még az idegességem ellenére is elindulnak felfelé az ajkaim a testvérem hangja hallatán.
- Zuhanyzik, apa meg kint van és megláttam, hogy te hívod, szóval felvettem - tájékoztat, mire nekem a tekintetem az órámra siklik.
- Délután egy óra van, miért zuhanyzik? Apa, mit csinál kint?
- Nem rég ért vissza a futásból, apa pedig éppen a kinti csapot szereli, mert szétdurrant. De te miért most telefonáltál? Nem ilyenkor szoktál.
Igyekszem legritkább esetben is két hetente hazaugrani a családomhoz, mert mindig jó érzéssel tölt el, ha otthon vagyok, ráadásul tudom, hogy mekkora segítség a szüleimnek és az öcsémnek is. Azokon a hétvégéken pedig, amikor nem megyek haza, általában vasárnaponként indítok egy videóhívást, hogy tudjak velük beszélni és mindent átbeszéljünk, ami a héten történt. Persze hét közben is szoktam velük beszélni, Maxnek például rendszeresen segítek a házijában FaceTime-on keresztül, de valószínűleg most az egy nappal korábbi és órában is lényegesen előbbi hívásom erősen felkeltette az érdeklődését az én amúgy is kíváncsi kisöcsémnek.
- Segítséget szerettem volna kérni anyától egy fontos ügyben, de a jelek szerint ez elmarad - húzom el a szám. - Arra már nem nagyon lesz időm, hogy megvárjam, amíg visszahív, lassan el kell indulnom itthonról.
- Hát, kérj tőlem segítséget - vágja rá Max, amitől kiszakad belőlem egy kacaj.
Az öcsém még csak nyolc éves, de lényegesen érettebb a koránál. Viszont nem hiszem, hogy párkapcsolati tanáccsal igazán jól el tud látni, mint ahogy anya vagy apa tudnának.
- Gondolod, hogy szívügyekben tudnál nekem segíteni? - kérdezem felvonva a szemöldököm és közben elkezdem a tárcámat és a kulcsaimat elpakolni, hogy időben el tudjak majd indulni, ha ennek a hívásnak vége.
- Szívügyekben? - kérdez vissza, mint aki teljesen ledöbben ettől a ténytől. - Arról a lányról van szó, akiről a múltkor meséltél?
Nem lep meg, hogy ennyire megragadt neki, hogy meséltem Grace-ről. Mivel eddig egy lány sem hagyott bennem mélyebb nyomot az egyetemi éveim alatt - bár igaz, hogy azokkal, akikkel dolgom volt, nem is ez volt a célunk - így már az is felcsigázta, hogy egyáltalán mesélek neki valakiről, akit igazán kedvelek. Az már csak ráadás volt, hogy elmondtam, hogy szeretném, ha ez idővel még mélyebb kapcsolattá változhatna, amennyiben Grace is készenáll ilyesmire. Csak egyszer mesélte neki róla, de a jelek szerint benne igazán komoly nyomot hagyott.
- Grace-ről, igen - felelem. - Az az igazság, hogy kicsit elrontottam a dolgokat köztünk, pedig nem akartam. Nem is tudatosan tettem.
- Mit műveltél? - kérdezi olyan hangon, mintha legalább valami tárgyalóteremben lennénk és ő lenne a bíró, aki éppen ítéletet fog hozni felettem, de aztán ki is jön a gyermeki oldala, mert hozzáteszi: - Ugye nem húztad meg a haját? Az osztályomban a fiúk mindig húzgálják a haját annak a lánynak, aki tetszik nekik, de a lányok azt nagyon nem szeretik. Ezért általában hozzám rohannak segítségért és mindig velem játszanak szívesebben, mint a többi sráccal. A barátaim irigyek is rám sokszor emiatt, de már nekik is elmondtam, hogy a hajtépés egyáltalán nem a jó jelzése annak, hogy tetszik nekik valamelyikük.
Érzem, hogy egy kicsit olvadozni kezd a szívem. Az öcsém valahogy mindig ilyen hatással van rám. Amúgy is szeretem a gyerekeket, de mivel pontosan tudom, hogy Max milyen nehézségeken ment át már ilyen kicsinek, így mindig kicsit elérzékenyülök, amikor ennyire gyermekien gondolkozik, mégis valahol éretten.
Maxről már kiskorában megállapították, hogy tanulási nehézségei lesznek. Elsős korában pedig biztossá vált, hogy diszlexiás. Rengeteg fejlesztésre hordják anyáék, ők maguk is sokat foglalkoznak vele és én is segítek neki, többek között ezért is, amikor csak tudok. Az első iskolában, ahova eredetileg járt, többen betalálták, mert több időt kapott a dolgozatoknál és mert kicsit nehezebben ment neki az olvasás. Ezért a szüleink átvitték egy másik iskolába, ahol szerencsére megtalálta a helyét. Azóta a fejlesztőóráknak hála már alig észrevehető a diszlexiája, de tudom, hogy néha nagyon nehezen hiszi el magáról, hogy okos. Pedig az. Ebben soha, egyikünk sem kételkedett és nem azért, mert a családtagjai vagyunk, hanem mert tényleg nagyon okos, csak ő bizonytalan ezzel kapcsolatban. Talán éppen ezért hat meg mindig, amikor így mesél a sulis élményeiről és ennyire találkozik a benne élő kisgyerek és a tanulási zavara által kialakult kis felnőtt. Többek között miatta is választottam a tanári szakot, mert tudom, hogy milyen hihetetlenül jó érzés, amikor látod, hogy a kicsik megértik, amit mondasz és élvezik is, hogy értik. Ezt Maxnél tapasztaltam először.
- Nem, nem húztam meg a haját - rázom meg a fejem mosolyogva, hiába nem láthat. - Mást csináltam és ezzel eléggé megbántottam. Olyat mondtam, amit nem lett volna szabad, mert tudom, hogy ez a téma mennyire érzékenyen érinti. Egy napig szinte nem is beszélt velem, ma viszont találkozunk és eléggé tartok tőle, hogy elveszíthetem - vallom be nagyot nyelve, mert már a puszta gondolattól is gombóc nő a torkomban. - Ezért szerettem volna beszélni anyával, hogy elmondja a véleményét és kicsit talán megnyugtasson, azt hiszem. De legalább kifejtse, hogy szerinte mire számíthatok mindezek után. De ha fürdik, akkor nem akarom zavarni, bőven ráfér a pihenés és relaxálás.
- Az én véleményem nem érdekel? - kérdezi azonnal Max, de nem tudom eldönteni, hogy a hangjában kíváncsiság, szomorúság vagy esetleg felháborodottság bujkál.
Mivel szeretném hinni, hogy van olyan jó kapcsolatom az öcsémmel, hogy ne érezze azt, hogy nem érdekel a véleménye, így meggyőzöm magam róla, hogy az első opció a valós és a biztonság kedvéért emlékeztetem is rá, hogy mennyire fontos számomra, hogy mit gondol:
- Dehogynem, tudod, hogy mindig is érdekelt. Szóval, mit gondolsz erről a helyzetről, töki?
- Azt, hogy ez a lány nagyon tetszik neked - vonja le a következtetést. - Már akkor is látszott, amikor először meséltél nekem róla. Legalábbis nekem feltűnt, pedig csak nyolc éves vagyok. Apa is valahogy így szokott beszélni anyáról nekem, mint ahogy te beszéltél Grace-ről. De most már teljesen biztos vagyok benne. Még sosem hallottalak lányról úgy beszélni, mint róla. Sőt - gondolkozik el - egyáltalán nem hallottalak lányról beszélni, mióta egyetemen vagy, úgyhogy biztos különleges lány.
- És mit gondolsz arról, hogy megbántottam?
- Azt, hogy helyre tudod hozni - vágja rá. - Még soha nem láttam, hogy ne hoznál helyre valamit, amit elrontottál. Márpedig elég sokat botlottál már - jegyzi meg és hallom a hangján, hogy mosolyog. - De az egyik nagyon jó tulajdonságod, amire igazán büszke vagyok, hogy sosem adod fel és mindig mindent helyrehozol. Velem is annyiszor megküzdöttél, ha nem ment valami a diszlexiám miatt és soha nem mondtad, hogy hülye vagyok vagy hagytál ott, hanem akár egész nap görnyedtél velem a könyvem fölött, hogy tudjak haladni. És ha megsérültél egy meccsen, akkor is mindent megtettél azért, hogy minél előbb visszaállhass játszani. Gyógytornára jártál, hogy gyorsabban gyógyuljon a tested és itthon is gyakorlatokat csináltál ezért. Ha veszekedtünk, akkor is mindig igyekeztél minél előbb kibékülni és amikor anyáéknak kellett a segítséged, akkor is mindig ott voltál nekik, soha semmit nem adtál fel, mindegy milyen fáradt voltál. Emlékszem, hogy nyáron milyen rossz állapotban jöttél haza néha egy-egy munkából, amikor egész nap a tetőn kellett dolgoznod a tűző napon és azt sem adtad fel, sőt, este még velem is játszottál egy kicsit itthon, pedig tudtam, hogy mennyire fáradt vagy. Úgyhogy, ha ez a lány tényleg olyan különleges, mint amilyennek tűnik az alapján, ahogy beszélsz róla, akkor ezt is helyre tudod hozni és tuti, hogy nem fogod feladni.
Újra ledöbbenek az érettségén és közben azon kapom magam, hogy a szívem még jobban megtelik szeretettel azáltal, ahogy rólam beszél.
Nagyon szeretem az öcsémet, szerintem jó testvérek vagyunk, egy jó családban, de nyilván nem mondjuk ezt annyira ki, mint sok más testvérpár. Inkább tettekkel utalunk rá vagy csak burkolt szavakkal és azzal, hogy mindezt Max elmondta nekem, megint ezt tette. Ismét - bár nem konkrétan kimondva - megmutatta, hogy mennyire szeret. És nem mellesleg azt is, hogy milyen büszke rám, ez pedig olyan löketet ad, hogy el is felejtem, hogy min izgultam. Hiszen végtére is, igaza van, én nem szoktam feladni a dolgokat és ha valamit helyre akarok hozni, akkor azt megteszem. Ezt tettem akkor is, amikor Nathaniel szülinapja után Grace megpróbált ellökni. Ha most azt akarja mondani, hogy ki akar zárni az életéből, akkor addig megyek, amíg helyre nem hozom a kettőnk kapcsolatát és Grace nem fogad a bizalmába. Ha kell a startról kezdem megint és újra és újra lefutom a köröket, amiket eddig megtettem, mert az kizárt, hogy elfogadjam, hogy Grace többet nem kér belőlem. Nem akarom és már nem is tudnék olyan világban élni, ahol nem lephetem meg őt a műteremben és nem figyelhetem, ahogy valami csodálatosat alkot. Bárhogy alakul a mai beszélgetésünk, addig nem nyugszom, amíg nem kapunk egy pozitív végkimenetelt.
- Igazad van - szakad ki belőlem egy mély sóhaj, ahogy az elhatározástól valahogy furcsamód megkönnyebbülök. - Nem szoktam feladni semmit, ami fontos nekem és Grace határozottan fontos. Ráadásul, ha a kisöcsém úgy gondolja, hogy helyre tudom hozni vele a dolgokat, akkor ki vagyok én, hogy ellenkezzek? - görbülnek felfelé az ajkaim.
- Azért egy valamit megígérsz? - kérdez vissza és a hangja, mintha most valamennyivel félénkebbé válna.
- Mit szeretnél?
- Ha helyrehoztad Grace-szel a kapcsolatotokat, akkor egyszer én is találkozhatok majd vele?
A mosolyom még szélesebbre változik Max szavaitól és a kedvem is egyre jobb lesz a telefonbeszélgetéstől.
- Ezt megígérem. Amint úgy érzem, hogy eljött az ideje, bemutatom neked - felelem, de ahogy a tekintetem az órára siklik, rájövök, hogy el kell köszönnöm. - Max, most le kell tennem, mert el kell indulnom Grace-ért, de holnap még beszélünk, rendben?
- Rendben.
- Köszönöm a tanácsokat, mondd meg anyáéknak, hogy puszilom őket és szeretlek titeket - teszem hozzá, mielőtt letenném a telefont.
Amint bontjuk a hívást, kiengedek magamból még egy mély sóhajt és a beszélgetésünkből erőt merítve indulok el Grace-ék házához, közben pedig még jobban megbizonyosodom arról, hogy életem legnagyobb hibája lenne elengednem őt, így bármi is lesz, nem adom fel egy könnyen.