Fear - Félelem {+18}

🦋13.🦋

Rhys:
- Ez most állati nagy szívás - mordul fel a jobb oldalamon az egyik középpályás kátékosunk, Mike Turner. - A tegnapi edzés állati gáz volt.
- Igen, de az edzés végén láttad az új kapusunknak a védését? Csodálatos volt - élvezkedik Duke, a végzős kapusunk. - Csak össze kell szoknunk, menni fog ez.
A csapattársaim épp az új csapatról beszélnek. Már egy ideje együtt edzünk az idén bekerült játékosokkal, de valahogy elég nagy a diszharmónia az újak és köztünk régebbi játékosok között. Az idősebbek szerint nincs mitől tartanunk, mert volt már ilyen a történelemben és annyira én sem aggódom, de tény, hogy bosszantó a dolog. Az edző is érzékeli mindezt, így igyekszik edzésen minél több olyan feladatot adni, amivel egymásra vagyunk utalva, hogy jobban összekovácsolódjunk.
Szerintem már lényegesen jobb a helyzet, mint az elején és szerencsére a szezonig még van időnk, így próbálok nem rástresszelni, hanem csapatkapitányként bizakodó lenni és összehozni a csapatot az öltözőben kisebb-nagyobb beszélgetésekkel.
Állati fiatal vagyok csapatkapitánynak, nem is értettem, hogy miért engem választottak meg - annak ellenére, hogy baromi nagy megtiszteltetés - hiszen másodévesként senki sem volt még kapitány. Éppen ezért szeretnék is bizonyítani, a belemet is kidolgozom, hogy bizonyítsam, hogy megérdemlem a címet és, hogy a csapat fontos nekem. Mert tényleg az. Talán nem mindig velük vagyok, de sok időt szoktam a srácokkal is tölteni és mindig, mindenkinek igyekszem segíteni.
Ebben az esetben a csapat maga az a személy, akinek segíteni kell, mégpedig eléggé. Ha kis lépésekben haladunk, az sem baj, csak kezdjünk összeérni, mert nem kéne lebőgni a szezonban. Az újoncok tehetségesek, kifejezetten jók, de valahogy a közös rutin hiányzik és a bizalom, amihez persze idő kell. Éppen ezért remélem, hogy már ma legalább egy negyed fokkal jobb lesz az összhang, mert már az is javulásnak számít. Tényleg kis lépések kellenek.
Elmosolyodom, ahogy realizálom, hogy mostanság úgy néz ki, hogy ez a mottóm. Kis lépések kellenek a csapathoz és kis lépések kellenek Grace-hez is. Kis lépések és türelem. Úgy néz ki, hogy az élet finoman jelzi, hogy meg kell nyugodnom és rendesen kivárni azt, amit akarok, nem úgy, mint ahogy eddig csináltam.
- Az tény, hogy állati szép védés volt - ismeri el Mike biccentve. - Remélem, hogy minél előbb bekövetkezik ez az összeszokás, mert ha így haladunk, akkor a szemeszter végére kopasz leszek, mert csomókban tépem majd ki a hajam a stressztől.
- Kicsit túlaggódsz - vigyorodik el Ward. - Főleg, miután megbeszéltük, hogy az egy gyönyörű védés volt. De tudjátok, hogy én mit láttam még edzés vége előtt? - csap a hátamra vidáman. - Azt, hogy a mi mélyen tisztelt csapatkapitányunk milyen gólt lőtt. Csoda, hogy nem szakította ki a hálót.
- Azért attól messze volt - mosolyodom el újra szerényen, bár tény, hogy az állati jó lövés volt tőlem, még én is meglepődtem. - De kösz, igyekeztem.
- Annyira nem volt messze - szólal meg egy ismerős hang mögöttünk, mire mind a négyen felé fordulunk.
Az egyik elsős, új csapattársunk áll mögöttünk egy kicsit zavart mosollyal.
- Bocs, hogy hallgatóztam, csak én is a kajálda felé tartok valami ebédért. Nem bánjátok, ha csatlakozom? - vakarja a tarkóját a srác, akitől egyébként a remek passzt kaptam, ami után a hálóba hegeszthettem a labdát.
- Dehogy bánjuk! Gyere csak, van hely bőven az asztalnál. Egyébként közös meló volt, te adtad a jó passzt.
- Csak szerencsém volt - ingatja a fejét Chase, mire Mike elvigyorodik.
- Azt hiszem, hogy megtaláltuk az egyetem legvisszafogottabb lacrosse-osát, döbbenet.
Nem akarok beképzeltnek tűnni, de én sem a nagy számról vagyok híres. Persze a hülyeségekben határozottan benne tudok lenni és nem szégyenkezem a csajok terén sem, de kérkedni nem szokásom. És ahogy most elnézem Chase-t és összevetem az eddigi tapasztalataimmal vele, rájövök, hogy egy kicsit emlékeztet az én tavalyi és gimis énemre. Mindenki azt hitte, hogy nagy lesz az arcom, mert a gimnáziumi játékosok között nekem volt a legjobb a statisztikám, de teljesen az ellentettje volt igaz. Az már más kérdés, hogy a mostani csapatom és a barátaim mennyire hozták elő a bennem lakozó ördögöt.
- Szóval a tegnapi edzés volt a téma? - tereli vissza a témát magáról Chase, mire Duke arcára is vigyor szökik.
- Mike kicsit pesszimista az összhang kialakulását illetően.
- Kapd be! - mutat be neki a fiú. - Nem vagyok pesszimista, csak kicsit jobban aggódom, mint ti a tegnapi edzés után, ez minden.
- A tegnapi tényleg nem volt a legjobb teljesítményünk - húzza el a száját az újonc.
- Igen, de ma lehet jobb - vágom rá magabiztosan. - A tegnap elmúlt, ma, ma van. Új nap, új lehetőség - élek anya szavaival.
Mindig ezt mondta nekem régen, amikor valami nem sikerült, vagy nem úgy alakult, ahogy azt én szerettem volna. Ilyenkor leültetett, hagyta, hogy kipanaszkodjam magam, majd rám mosolygott és a hajamat összeborzolva azt mondta "Hidd el, hogy holnap is felkel majd a nap. És tudod mi van? Új nap, új lehetőség. Ragadd meg!". Néha állatira bosszantott, amikor ezzel jött, mert azt éreztem, hogy nem érti meg a gondom, de aztán rájöttem, hogy igaza van. Meg mélyen belül mindig is tudtam, hogy anya csak segíteni akar ezzel, nem pedig nem ért meg, de pillanatnyi elkeseredettségemben nem mindig így láttam a dolgot.
Most viszont élek a szavaival, mert valamivel át kell lendítenem a csapattársaimat ezen a negatív hangulaton és jobb nem jut eszembe, pedig jobb lesz, ha hozzászokok a nagy beszédekhez, mert csapatkapitányként ez is a feladatom lesz, amint beindul a szezon. Az edzőn kívül ugyanis nekem is feladatom a lelkesítés, de ebbe még bele kell szoknom, mert alapvetően nem vagyok oda a szereplésért. Viszont kölyökkorom óta álmom volt, hogy csapatkapitány legyek, szóval hülye lettem volna visszautasítani egy ilyen megtisztelő feladatot. Valahogy majdcsak belejövök, mire kelleni fog. Legalábbis nagyon remélem.
- Nahát, kapitány, micsoda pozitivitás, minek köszönhetjük ezt? - néz a szemembe Ward vidáman.
- Én hiszek abban, amit Duke is mondott, hogy csak össze kell szoknunk - vonom meg a vállam.
Valamint ma reggel sikerült tisztáznom a dolgokat Grace-szel és bár tudom, hogy így sem lesz egyszerű ez az út, amit be kell járnom, mire teljesen eljutok hozzá, hiszem, hogy a beszélgetésünk nem volt hiábavaló és ettől olyan pozitív löketet kaptam, hogy nem tudok jelenleg borúsan látni semmit sem.
Úgy néz ki, hogy csak rá kellett gondolnom, ahogy belépünk a kajáldába, az első, amit kiszúrok, hogy Grace, Mel, Sage és Des az egyik asztalnál ülnek és éppen elmélyülten beszélgetnek valamiről.
Érzem a tekinteteket magamon és a csapattársaimon, miközben egy-egy tálcát felvéve szedünk magunknak az ebédnek szánt ételekből, de engem jelenleg csak egy lány érdekel. A srácokat sem hallom rendesen, akik tovább beszélgetnek a csapat összehangolásáról, a tegnapi edzésről és az én jó hozzáállásomról, mert nem tudok másra sem gondolni, csak arra, hogy amint lehet, odamegyek a lányokhoz. Bele akarok nézni megint Grace szürke szemébe és meg akarom mosolyogtatni, ahogy azt reggel tettem, amikor bementem hozzá a műterembe. Csak néhány órája volt, de nekem szinte szükségem van arra, hogy megint lássam, ahogy az ajkai felfelé görbülnek. Nem tudom, hogy mi van velem, de Grace teljesen összezavarja az érzéseimet és megbolondítja a józan eszemet. Azt hinné az ember, hogy pár óra nem olyan elviselhetetlen, pedig annak tűnik, ha az ember azt a pát órát távol tölti Grace Andersontól. Vagy lehet, hogy csak nekem olyan zavaró, hogy azóta nem láttam. Mindegy, a lényeg, hogy szeretném, ha megint rám mosolyogna. Egy ultra hosszú és fárasztó órán vagyok túl és szükségem van arra, hogy Grace pár szavával megnevettessen. De mire kettőt fordulok és elindulnék feléjük, sem ő, sem a lányok nincsenek már az asztalnál, ahol az előbb még beszélgettek, ugyanis kifelé haladnak az ebédlőből, amitől csalódottság söpör végig rajtam, amit nehéz lepleznem.
Nem tudom, hogy Grace látott-e engem, vagy sem, de az biztos, hogy most nem esik a legjobban, hogy esélyem sem volt beszélni vele legalább pár szót. Valószínűleg a keserűség az arcomra is kiül, mert amikor már az egyik asztalnál ülünk, Aiden mellénk lép és ahogy meglát, felvonja a szemöldökét:
- Te citromba haraptál?
- Nem, minden rendben - sóhajtok fel a lányok előbbi helye felé pillantva, ahova a legjobb barátom is követi a tekintetem.
Már csak az egyik szemöldöke marad felvonva.
- Tippelhetek, hogy ki ült ott?
Na ezzel aztán a csapattársaim figyelmét is felkelti.
- Rapp, csakhogy idetoltad a képed! - köszönti Ward vidáman és lepacsizik vele.
Miután a többieknek is köszön, az újoncunkra néz.
- Azt hiszem, hogy veled még nem találkoztam, Aiden Rapp vagyok - fog vele kezet.
- Az úszók legjobbja - biccent Chase, majd ő is bemutatkozik: - Chase Maybank.
- Nagyon örülök. Elugrom kajáért, aztán mindjárt visszajövök - néz végig rajtunk Adien, végül rajtam megpihentetve a tekintetét. - Szóval készülj fel - kacsint rám vigyorogva, majd már el is tűnik.
- Mire is kell felkészülnöd? - kérdezi Chase értetlenül.
- És pontosan kire kellett figyelni a négy lányból, akik annál az asztalnál ültek? - kíváncsiskodik Mike is az említett hely felé biccentve. - Melody, Grace vagy Des a kiválasztott? Gondolom Sage nem lehet, miután a hétvégén csókolózni látta a fél kampusz Nathaniellel Nat szülinapján.
- Nahát! Végre hivatalos köztük a dolog? - száll be a beszélgetésbe Duke is érdeklődve.
Akaratlanul is felfelé indul a szám sarka a kérdésétől. Azt hiszem, hogy mindenkinek ez a reakciója, aki kicsit is ismeri őket és a kapcsolatukat. És mivel az egyetemünk sportolói jóban vannak és sokszor buliznak együtt, így a csapattársaim pontosan tudják, hogy Sage és Nathaniel hogyan néznek egymásra kábé az első pillanattól kezdve. Lehet, hogy ha a baráti társaságunkon túlra is kiterjesztettük volna a kis fogadásunkat, akkor legalább a fél kampusz beszállt volna. Basszus, akkor Hunter aztán tényleg nagyot kaszált volna, nem csak minket húzott volna le.
- Igen, már egy ideje érett a dolog, de Nat szülinapján tették igazán hivatalossá - turkálok a krumplipürémben.
Csak közvetlenül a szezon előtti hónapokban kapjuk meg a diétánk részleteit, addig pedig maximálisan kihasználom, hogy nincs megtiltva semmi olyan, amiből amúgy kiló számra tudok enni.
- Már jó ideje érett a dolog - jegyzi meg Ward és ezzel egyikünk sem vitatkozik hiszen, mint mondtam: mindenki, aki kicsit is ismeri őket, tudja, hogy már rég meg lehetett mondani, hogy nem közömbösek egymásnak.
- Igen, igen, ez tök jó, de mi is van veled, kapitány? - tereli vissza rám a témát vigyorogva Mike, miközben a legjobb barátom is visszatér és leül mellém.
- Jól tippeltem, igaz? - néz rám, s megint felvonja a szemöldökét.
Tagadhatnám, vagy kitalálhatnék valami kamut arról, hogy egy régebbi kavarásomból ismert csaj ült ott, de egyrészt a csapattársaim velem voltak és tudják, hogy nem így van, másrészt, felesleges tagadni az igazságot. Ráadásul a legjobb barátomnak nem fogok hazudni.
- Igen - szakad ki belőlem egy sóhaj, de Mike türelmetlenül rám néz.
- Négy lány ült az asztalnál, kapitány, miből hagysz ki minket? - vonja össze a szemöldökét.
Majdnem felnevetek a srácon, néha olyan, mint egy rossz gyerek, határozottan ő a csapat bohóca. Nem csoda, hogy Hunterrel és Nate-tel is könnyen megtalálják a közös hangot, amikor egy-egy buliban összeakadnak.
- Rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony - közlöm vele, de tudom, hogy nem szabadulok meg a csesztetésétől, amíg nem mondom el neki, amire kíváncsi. - És semmiből nem hagylak ki titeket, nem történt semmi egyik lánnyal sem.
Persze, ha leszámítjuk a két majdnem csókot, a tényt, hogy Grace engem hívott, amikor gázos volt náluk a helyzet otthon és támogatásra volt szüksége, valamint azt, hogy teljesen összezavart a lány és mocskos gondolatok kúsznak be a fejembe, ha csak meglátom.
- Nem barátok vagytok velük? - érdeklődik Ward is és az ő szemében is megjelenik a kíváncsiság.
- De - vágom rá.
- Aha - bólogat tettetett komolysággal Aiden - persze ki, hogy hívja.
Bokán rúgom az asztal alatt, de természetesen ez nem hatja meg, én pedig tudom, hogy nincs hova húznom az időt, mert vagy én mondom el, vagy ez a seggfej fogja itt mellettem.
- Grace és köztem, mintha valami alakulna, de nem tudok biztosat mondani semmire, mert Grace nem a legkönnyebben megközelíthető lány.
- Valaki tud ellenállni a csapatkapitányi bájodnak? Az lehetetlen - rázza a fejét Mike, mire bemutatok neki.
- Kapd be! Grace nem olyan, mint azok a lányok, akikkel egyetlen éjszakára jöttem össze - jelentem ki, majd vonakodva hozzáteszem - eddig.
- Már elnézést, de mi az, hogy eddig? - vonja fel a szemöldökét Duke.
Tuti, hogy meg fogom bánni, ha megosztom velük, hogy monogámiát fogadtam, ami csakis kizárólag Grace-re vonatkozik, bármennyi időbe is telik, mire sikerül meghódítanom, de már nincs menekvés, ezt jól tudom.
Újabb sóhaj szakad ki belőlem, miközben elhadarom:
- Felhagyok a csajozással.
- Hogy mondod? - kiált fel Mike azonnal.
- Ez új - bukik ki Aidenből is hirtelen reakciója, a többiek pedig csak meglepetten pislognak rám. - Akkor meg mit is csinálsz itt, ahelyett, hogy utána mennél?
- Az, hogy felhagyok Grace kedvéért a csajozással és hogy szeretném jobban megismerni, még nem jelenti azt, hogy rá kell tapadnom. Nem tudom, hogy látta-e, hogy bejöttünk, vagy sem, de ha igen, akkor sem kell folyton együtt lennünk. Sőt, nála lehet, hogy az pont ellentétes reakciót válthat ki, ahogy ismerem és eddig tapasztaltam.
Az előbbi érv talán inkább magamnak szól, mint a többieknek. Remélem, hogy nem azért tűnt el Grace az ebédlőből, mert én bejöttem, mert azt őszintén nem tudom, hogy hogyan tudnám kezelni, főleg a ma reggel után.
Türelem.
Megint emlékeztetem magam arra, hogy Grace-nél a türelem a kulcs és hogy tudtam, hogy mire vállalkozom, amikor úgy döntöttem, hogy kiderítem, hogy mi van köztünk pontosan. Márpedig elhatároztam magam és ezen nem változtat semmi, ez biztos.
- Azta! - pislog nagyokat Duke rám meredve. - Hát, őszintén büszke vagyok rád, öreg, hajrá!
Őszintén jól esnek Duke szavai, sőt, ahogy Aidenre pillantok, mintha valamiféle büszkeség csillogna a szemében, ami szintén jó érzéssel önti el a mellkasom és biztat arra, hogy ne adjam fel, amit fejembe vettem. Bár ez nem is igazán opció nálam. El akarom érni, hogy Grace megnyíljon nekem és megint láthassam azt az oldalát, amihez már kétszer is volt szerencsém, úgyhogy, ha nem is rohanok utána, de üzenetet azért írok neki, hogy minden rendben van-e.