Melletted az élet

4. Fiú a képen

Azon a bizonyos napon korán ébredtem. Nem bírtam többet aludni. Kimentem a hátsó teraszra, és néztem, ahogy felkel a nap. Hallottam a madarakat, egy-két autót, de hosszú ideig csak a csendet. Úgy éreztem, hogy bennem már sosem lesz ilyen nyugalom, mintha a testem tele lett volna zajjal. Hányingerem volt és nyelni sem tudtam. A korlátra könyököltem, a földet bámultam, végül lehunytam a szemem. Annyira hiányzott nekem Jake, mégis féltem attól, hogy ismét találkozzunk és beszéljünk.
– Damien...
Észre sem vettem, hogy apa az ajtóban áll. Sokat volt velem. Most is láttam rajta mennyire sajnál. Erről eszembe jutott valami:
– Nancy nem haragszik, amiért velem foglalkozol? Biztos nagy szüksége volna rád.
– Mellette vagyok, de tisztában van azzal, hogy a fiam milyen fontos nekem – jött oda, egy bögre kávé volt nála. – Ezt teljesen megérti.
Jólesett, hogy azt mondta, fontos vagyok neki.
– Akkor jó. Nem akarom, hogy haragudjon – feleltem, a hangomban nem volt egy kevés erő sem.
– Tessék! – nyújtotta a bögrét. Meglepetten pillantottam rá. – Ez a tiéd.
– Kösz – vettem el tőle.
Apának nem kellett elárulnom, mi bánt, anélkül is tudta, miért vagyok sápadt és mi az oka annak, hogy a kávém kis híján kiborul, úgy remegek. Ezért megérintette a vállamat, ám így sem sikerült teljesen abbahagynom.
– Ma ébresztik fel – mondta halkan. – Nem lesz semmi gond.
– Nem tudom... – A távolba néztem, a szavak nehezen hagyták el a számat, de muszáj volt kérdeznem valamit, ezért összeszedtem a bátorságom. – Mit mondjak neki?
– Semmit – könyökölt mellém. – Csak mutasd ki, hogy szereted. Hidd el nem lesz szükség többre!
Apa fáradt arcára tekintve rájöttem, hogy milyen szörnyű időszakon megy keresztül. Ott voltam én, akit terelgetett az apaság rögös útján, és Nancy, akit érzelmileg támogatott. Legtöbbször önzően viselkedtem, de úgy döntöttem, hogy épp itt az ideje megváltoznom.
– Foglalkozz Nancyvel! – válaszoltam. – Neki nehezebb ez a nap.
– Biztosan megleszel?
– Ja – bólintottam.
Apa bement. Én maradtam. Nem ittam kávét, kihűlt a kezemben, ezért letettem az asztalra. Leültem a fonott karosszékbe. Jacob rengeteg dolgot adott nekem. Felnyitotta a szememet, megmutatta, hogy mit jelent az, ha valaki szeret. Annyira idegesített, hogy nem emlékszem arra, milyen volt az első pillantása, az érintése és persze a csókja. Tudtam, hogy az az időszak lezárult, az emlékeim elvesztek, és nem lesz több alkalom bepótolni az élményeinket úgy, ahogy eredetileg átéltük.
A nap lassan elárasztotta fénnyel az üres udvart, a bokrok zöld levelei pár percre narancssárgává váltak. Az idő vészesen közeledett a találkozás felé, és bár szerettem Jacobot, titkon rettegtem, hogy egészen más lesz, mint amilyennek ismertem. Az én sebeim formáltak engem, ám az övéi tízszer, sőt százszor nagyobbak voltak, és sejtettem, hogy teljesen megváltoztatják őt. Azon kezdtem tűnődni, vajon visszakapom-e valaha a régi szerelmemet?
Mindhárman feszültek voltunk. A kórház irányába haladva inkább nem is beszéltem. Féltettem Jake-et, mert nemsokára magához tér, zavartan és ijedten, miközben egy idegen, egy orvos elmeséli a baleset részleteit. Arra gondoltam, bárcsak megkönnyíthetném neki azt a pillanatot, amikor rádöbben, hogy soha többé nem fog járni. Bárcsak én érezném azt, amit ő fog!
A doki épp akkor jött ki a kórteremből, amikor megérkeztünk:
– Pár perc múlva fel fog ébredni.
Nancy átölelte apát, én le akartam ülni, de támadt egy ötletem. Az orvos után siettem, aki elindult a folyosón.
– Kérni szeretnék valamit! – szóltam hangosan, hogy megálljon. Gyorsan szedtem a lábam, ezért fáradtan szuszogtam, amikor a férfi felém fordult. – Nem lehetne, hogy én mondjam el neki?
– A történteket?
– Mindent. Tudja – ide-oda cikázó tekintettel kerestem a szavakat –, nemrég kómában voltam. Miután felkeltem, bejött apám az ajtón, elmagyarázta, hogy min mentem át. Rettenetesen lesújtott a hír, de rosszabb lett volna, ha egy idegentől hallom.
Az idős, szakállas doki elgondolkodott. Ha ennyivel segíthettem Jacobnak, akkor már megérte.
– Képes vagy rá? – kérdezte komoly hangon.
– Igen.
– Rendben. Így lesz.
Tényleg nagy feladat volt, féltem is, azonban ismertem Jacobot. Tudtam, hogy áruljam el az igazságot a lehető legkíméletesebben.
Visszasétáltam apához és a többiekhez. Nemsokára megjelent egy ápolónő, bement a kórterembe, biztos megvizsgálta őt, vagy csak megnézte, aztán kijött és megkért arra, hogy kövessem.
Mindenem remegett, amikor beléptem a helyiségbe. Megpillantva Jake-et gyorsan kezdtem szedni a levegőt.
Végre hallhatom a hangját! Végre láthatom gyönyörű kék szemét! – futott végig az agyamon. – De mégis hogy nézzek bele, miközben valami borzalmasat mondok? Mi lesz, ha meggyűlöl?
Még nem volt ébren, viszont már pislogott. Ökölbe szorítottam az ujjaimat, és olyan érzetem lett, mintha percről-percre egyre kevesebb oxigén lenne a szobában.
– Nyugodtan ülj le! – suttogta a nővér. – Téged fog látni először. Azonnal szólj, ha valami baj van!
Bólintottam. Megvártam, amíg távozik, csak akkor indultam el, de még sosem volt ennyire nehéz a lábam. Lassan leültem a fehér takaró szélére. Az ölemben tartottam mindkét kezem, és beugrott a gondolat, hogy megsimogathatnám Jake kissé kócos, fekete haját, ám ehelyett csupán remegett a csuklóm és nem moccant.
Jacob sápadt volt, alig tudta megmozdítani a fejét a kábaságtól. Amikor rám pillantott összerezzentem, és a mellkasomba szorult a lélegzet. Próbáltam elfordítani a tekintetemet, viszont egyszerűen nem bírtam.
Fakó ajka résnyire kinyílt, ám egy szó sem hagyta el, csupán halkan nyöszörgött. A szemhéja nehéznek látszott, majdnem lecsukódott.
Egy pohár vizet találtam az éjjeliszekrényen, a nővér rakta oda. Elhajoltam érte. Megnyugodva sóhajtottam, mert addig is legalább nem Jake-et figyeltem. Ahogy tartottam az átlátszó üvegpoharat észrevettem, hogy csupa libabőr a karom. Ő a barátod. Ne félj tőle! – szólt a lelkiismeretem. A hang igazat beszélt, de a súly a mellkasomba megnehezített minden mozdulatot. Akkor jöttem rá, hogy a rossz és fájó érzések mekkora kővé képesek összeállni a szívünkben, és valódi súlyként nyomnak belül.
Nyeltem egyet, közelebb húzódtam Jake-hez. Megsimogattam az arcát az ujjaim hegyével. Többet nem tudtam a gipsztől.
– Én vagyok – suttogtam. – Innál egy kicsit?
Jake rám pillantott, de talán még most sem látott rendesen vagy zavart volt. Nekem is jólesett a víz, miután felkeltem a kómából. Óvatosan megemeltem a fejét, a szájába öntöttem pár kortyot. Letöröltem, ami melléfolyt, aztán visszaültem a lábához. Csendben vártam, amíg körülnéz. Nem tartott sokáig, azonban alig bírtam kivárni, hogy végre felismerjen.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
Forróság öntött el egészen a homlokomig hallva mély, kissé rekedt hangját. El sem akartam hinni, hogy az érdekli én jól vagyok-e. Akkor is értem aggódott.
– Beleestél a vízbe – jutott eszébe. – Az egész olyan zavaros.
– Jól vagyok – nyeltem egyet megint. – Csak eltört a kezem.
Remegő ujjaim a bokájára fonódtak lassan. Fogalmam sincs miért érintettem meg, talán azt akartam, hogy reagáljon. Amikor nem történt semmi, akkor könnyek szöktek a szemembe.
– Miért vagyok itt? – kérdezte.
– Hatalmasak voltak a hullámok. – Egy pislogás után a könnyek az államig csorogtak. – Óriásiak Jake. – Ezután valamiért felemeltem a hangom, ami reszketett a hamarosan rám törő zokogástól. – Tudnod kell, hogy szeretlek, és ez így lesz mindig! Amíg élek szeretni foglak.
– Mi bajod van? – döbbent meg látva, hogy sírok.
Csendes voltam, csupán szipogtam, és a szempilláim nedvesek lettek, ezért kissé homályossá vált a kórterem. Egy nagy könnycsepp lecsöppent a farmeromra, és kicsi foltot hagyott.
Jacob teljesen magához tért, fel szeretett volna ülni, hogy megvigasztaljon, ám nem sikerült, ezért megkapaszkodott az ágy fémkeretében. Rám emelte ijedt tekintetét.
– Feküdj vissza – kértem halkan.
Jacob visszadőlt a párnára, szuszogva meredt a takaróra. Megremegett az ajka, beszélni próbált, de csak alig láthatóan csóválta a fejét.
Muszáj volt megszólalnom, hogy megértse a helyzetet. A földet bámultam, és igyekeztem elengedni a lábát, viszont nem ment. A szavak a torkomat szorongatták, ám egyszerűen nem mertem kimondani őket. Akkor döbbentem rá, hogy hülyeség volt bejönnöm ide. Az ajtóra pillantottam, és futni akartam felé.
– Mi történt velem? – kérdezte Jake, egyre sűrűbben emelkedett a mellkasa a gyors lélegzetvételtől. – Érzéstelenítőt kaptam?
Haraptam a számat belül, és közben arra koncentráltam, hogy ő mennyi mindent megtett értem. Mellettem volt, amikor elveszítettem a múltamat, sosem hagyott cserben. Az összes erejével azért küzdött, hogy visszatérjenek az emlékeim. Most nekem kellett ugyanolyan erősnek lennem, ezért ránéztem:
– Az egyik hullám nekilökött téged a mólót tartó oszlopnak. Utána tovább hánykolódtál a vízben. Megműtöttek, de a doki közölte, hogy...
Rengeteg szó volt még bennem, ám csak arra voltam képes, hogy sóhajtsak.
– Micsoda? – kérdezett vissza Jacob már zihálva. Sejtette, mire szeretnék kilyukadni.
– Eltörted a gerinced.
– Ez nem igaz! – Rázta a fejét, és el is mosolyodott. – Hülyeségeket beszélsz.
Ekkor odapillantott, és nem mosolygott tovább. Észrevette, hogy szorítom a bokáját, már olyan erővel, hogy megfájdultak az ujjaim. Felemelte immár ijedt tekintetét, ami összeért az enyémmel.
– Úgy sajnálom! – mondtam, többre nem telt tőlem. 
Jake csendben figyelt engem. Sápadt volt, a szeme fakó színű és egyre pirosabb, amiért rengeteg könny töltötte meg hirtelen. Azt ismételgette a takarót lesve:
– Nem, nem...
– Jakey... – Elengedtem őt, és a két tenyerembe fogtam az arcát. – Semmi baj. Itt vagyok veled. Nagyon szeretlek.
Jake elcsendesedett ismét, sokáig gondolkodott, üveges tekintettel. Végül rám pillantott, és erőtlen hangon azt kérdezte:
– Hol van anya?
– Kint van. És apukád is.
– Apa?
– Igen. Melletted voltak végig. Szóljak nekik?
Jacob bólintott. Felálltam, hogy elindulok kifelé. Már kezdett leesni a nagy teher nehéz köve a szívemről, viszont Jacob megragadta a karomat.
– Maradj velem! – kérte.
– Egy pillanat, és itt lesznek a szüleid.
Mégsem eresztett el. Közelebb léptem hozzá, közben rémülten figyelt. Sosem láttam ilyen félelmet szeme gyönyörű kékjén.
– Veled leszek, amíg élek – mondtam határozottan. – Sosem hagylak egyedül.
– Köszönöm – válaszolta, aztán lassan gyengült ujjai szorítása. Elengedett. – Szólj az anyukámnak!
Hallva, ahogy úgy kérlel, mint egy kisgyerek, már nem volt olyan könnyű otthagynom. Legszívesebben átöleltem volna őszinte szeretettel, mert biztosan éreztem, hogy nem hiszi el a szavaimat, vagy, ha igen, egyelőre nem érti. De ki kellett mennem, ő pedig félig fekve bámult maga elé, gyorsan és hangosan szedve a levegőt.
Épphogy kiléptem a folyosóra az orvos, ápoló és Jake szülei siettek be. Leültem az egyik székre, hátradőltem, és csak sóhajtoztam meredt tekintettel.
A doki a többit elárulta neki, amit én kihagytam. A vizsgálat után kiderült, hogy Jake semmit sem érez a sérült részen. Az érintést sem. Pár hét eltelte után lehetett pontosabb diagnózist felállítani, de ahhoz nem sok reményt fűztek, hogy bármelyik érzékelés is visszatérne.
Jacobnak nem az én társaságomra volt szüksége, hanem a szüleire. Kintről néztem őket. Nancy simogatta Jake homlokát, Carter beszélt hozzá. Pont ilyenek lehettek, mielőtt mi ide költöztünk. Apa még otthon, Nebraskában elmesélte, hogy el fognak válni...


Az asztalnál ültünk, vacsoráztunk a régi házunkban, Lincolnban. Sokszor hiányzott az a ronda zöld konyhabútor, a száz karcolással teli pult, és a recsegő szék, aminek már bármikor kitörhetett a lába. Floridában egészen más körülmények voltak, minden csupa csillogás, és vörös levelekkel teli tölgy helyett pálma állt a házunk előtt. A kedvenc kinyúlt, sárga, csíkos pulóverem volt rajtam, amit Melbourne-ben egyszer sem vettem fel. Hiányzott az őszi hideg levegő érintése az arcomon és a levelek csörgése is, ha fújta azokat a szél.
– Tudnod kell valamit – nézett rám apa.
– Ki vele! – turkáltam a villával a borsót.
Akkor még bunkó voltam, nagyképű, leginkább vele. Ma már sajnálom, hogy kibírhatatlan kamaszként viselkedtem, de végülis az összes ember átmegy egy ilyen zavaros és furcsa időszakon, amikor nehéz eldönteni, felnőttek vagy gyerekek vagyunk-e inkább.
– Megismertem valakit – nyelt le egy falatot.
– Egy nőt? – döbbentem meg.
– Ja, nem is férfit – mosolyodott el.
– Nem úgy értem, na! – dőltem hátra. – Van csajod? – pillantottam rá kíváncsian.
– Igen – forgatta a szemét, szerintem a „csaj” kifejezés miatt. – Elhagyta a férje. Vagyis régóta rosszban vannak.
– Ó! Férjes nő?
– Az, viszont nem sokáig.
– De férje van! – hajoltam közelebb. – Mi van, ha mégsem válnak el?
– El fognak válni – meredt rám gonoszan, idegesítettem. – Nem csak férje van, gyereke is.
– Lesz egy kistesóm! Juhé! – örültem, de csak gúnyolódni akartam.
Apa persze kinevetett.
– Veled egyidős – magyarázta. – És nem csak ennyi – fordította komolyra a szót. – Odaköltözünk hozzájuk.
– Mi van? – ráncoltam össze a homlokomat.
– Floridába. Melbourne Beach-re.
– Basszus! – Eltátottam a szám. – Az egy üdülőparadicsom!
Apa rázta a fejét. Nem azért, mert hülyeséget beszéltem, hanem mert hülyén reagáltam. De igen, nagyon felvillanyozott. Látni az óceánt! Egy hely, ahol mindig süt a nap! S végre lehetek valaki más. Hazudhatom azt, hogy normális vagyok, és nem egy összetört valaki, aki utál a bőrében lenni.
Érdekelni kezdett Nancy Sullivan. Másnap délelőtt rákerestem a neten, és azonnal megtaláltam Jacob Sullivant is. A legtöbb feltöltött képen fürdőnadrágban volt, a barátaival pózolt. Fekete haj, kék szem, fehér bőr, széles vállak. És micsoda mosoly! Belepirultam, mintha máris látna engem, pedig a saját szobámban voltam, százmillió kilométerre tőle. Furcsán feszengtem, mintha nem volnék egyedül a szétpakolt ruháktól és az íróasztalomon tornyosuló könyvektől rendetlen szűk helyiségben, ahol épphogy elfért még egy kisebb szekrény. Ekkor apa bejött, ezért gyorsan lecsuktam a laptopot az ágyon fekve.
– Mit titkolsz? – lépett oda.
– Honnan veszed, hogy titkolózok?
– Csak azért jöttem, mert lassan indulunk a tornászodhoz, de te vörös vagy, mint a rák – ült le.
– Nincs semmi.
Apa csak hümmögött, nem szívesen faggatott, hisz az én dolgom volt, hogy elárulom-e, viszont rájöttem, hogy kíváncsi. Végülis semmi rosszat sem csináltam, nem pornót néztem, mint azt néha tettem este. Kinyitottam a laptopot, és felé fordítottam.
– Ő lesz a kistesód – mondta mosolyogva.
Húztam a szám azt hazudva, hogy nem érdekel a srác, viszont rettentően zavarban voltam. Ezt persze apa azonnal észrevette.
– Csinos fiú, igaz? – nézett rám kérdően.
– Mi van? – fintorodtam el.
– Semmi – nevetett, majd inkább kiment. Nem is bántam, mert szégyelltem magam.
Aztán egyre többször néztem ezeket a képeket, és egyre többször pillantottam meg a szőke hajú lányt Jake mellett. Amelia volt. Átkarolta, mintha a barátnője volna. Persze! Miért is hittem azt, hogy ÚGY kedvel majd engem? Még egyszer sem beszéltem vele, azonban máris tele volt a fejem olyan baromságokkal, hogy de jó lenne egyszer megcsókolni. Ráközelítettem a fotóira, és figyeltem szép piros száját.
Ezek után nem sokkal apával moziztunk egyik este, csak az állólámpa égett a nappaliban. Egy szót sem szóltam a pokróccal leterített, kopott kanapén elterülve, pedig általában volt valami idióta megjegyzésem minden film minden tízpercében.
– Damien – pillantott rám. – Várod már a költözést?
Lövésem sem volt, hogy ezt miért hozta fel. Éreztem, hogy ki szeretne lyukadni valamire.
– Persze – adtam az idiótát.
– És hogy megismerd őket?
– Kiket? – Kezdtem dühös lenni. – Mit akarsz ezzel?
– Semmit – bólogatott, végül sóhajtott. Féltem attól, hogy mi lesz ebből a nem éppen megszokott apa-fia csevegésből. – Észrevettem, hogy nézegeted a képeit – vallotta be.
Lehajtottam a fejemet, és elgondolkodtam: Mégis miért aggódom? Hisz, apa ismer engem, feleslegesen vagyok ilyen rejtélyes.
– Ja – mosolyodtam el. – Tényleg csinos.
– Szóval...
– Bejön nekem – meredtem rá. – Ezt szeretted volna hallani?
– Damien – kezdett bele halkan –, lehet, hogy ő nem olyan, mint te.
– Nyilván nem homokos, biszex vagy akármi... – Elfordultam. Felhúztam a lábam, és átöleltem. – A legtöbb fiú a lányokat szereti. Ez leesett. Meg biztos van barátnője.
– Az anyja szerint nincs.
– Akkor majd lesz – mondtam, és a homlokomat a térdemre tettem nagyot fújtatva. Apa megsimogatta a hátamat. Vigasztalni próbált, de én csak gyengébbnek éreztem magam tőle, ezért gyorsan kiegyenesedtem, és kinyújtottam a lábam.
Csendben maradtunk, inkább tovább néztük a TV-t.