Melletted az élet

7. Látogatás

Murphy adott egy listát a dalokkal, melyeket gyakorolnom kell. Beírta a számát a mobilomba és megkért, hogy hívjam, ha vele is kész vagyok próbálni. Kb. olyan zenék voltak a papíron (amit aztán összehajtottam és minél hamarabb a zsebembe dugtam), mintha profi énekes lennék. Hazafelé az autóban azon tűnődtem, vajon miért hiszi Murphy, hogy elég tehetséges vagyok ezekhez a zenékhez. Oké, hallott énekelni, de akkor is!
Olyan ideges lettem, hogy meg se szólaltam, és csak úgy nőtt a pulzusom az egekbe, ettől meg remegni kezdett a kezem. Tényleg bejött nekem ez a meló, és nem szívesen veszítettem volna el.
Amikor hazaértünk szinte eltátottam a szám, és kicsit oldódott a hangulatom is. Otthon volt Nancy, és az egész házat kitakarította, esküszöm kajálni lehetett volna a padlóról.
Még akkor is vészesen pakolászta a párnákat a kanapén, pedig jó helyen voltak, és láttam, hogy zavartan túr bele a hajába, ami csupa kóc. Nem is tudom, mikor aludt itthon, csoda, hogy nem zavarták ki erőszakkal a kórházból. Bár lehet, hogy megtörtént – futott végig az agyamon a gondolat.
Egyedül akartam lenni. Bezárkóztam a szobámba, ledőltem, a hasamra fordultam, majd átöleltem egy párnát. Beugrott Jacob, aki most egyedül van, mert az anyja hazajött. Persze, a kórházban sok az ember, de egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben rettenetes magadra maradni. Eleget rehabilitáltak engem is a töréseim után, és mindig hiányzott apa. Ha az ember megsérül, lelkileg éppúgy legyengül, mint testileg, és képes elérzékenyülni egy kedves mosolytól, vagy elszomorodni egy perc egyedülléttől. Ismét éreztem, hogy de jó volna elrejtőzni a szobámba, azonban már elhessegettem ezt a gondolatot. Kihúztam az összehajtogatott listát a zsebemből, és ránéztem. Elmosolyodtam, bár még mindig aggasztott, hogyan fogom előadni ezeket a dalokat. Elterveztem, hogy keresek dalszöveggel ellátott videót a neten, és úgy gyakorlom majd. Ezért is nem bújhattam el a szobámba, dolgoznom kellett. Felpattantam, és nyúltam a laptopért. Törökölésben az ölembe raktam, pötyögtem Youtube-on. Kiderült, hogy elég lassú számokról van szó a műfaj ellenére. Az egyik kifejezetten tetszett, a Kid Rocktól, az Egész nyáron. Párszor meghallgattam, és a refrént meg is jegyeztem.
– „Kipróbáltunk néhány dolgot
Elszívtunk pár vicces dolgot
A tó mellett szeretkeztünk a kedvenc számunkra
Üvegből ittuk a whiskeyt és nem gondoltunk a holnapra
A “Sweet Home Alabama”-t énekeltük egész nyáron át.”
Büszkeség töltött el, hogy ilyen szuper állásom van, és a szám is jól bepörgetett. Több ehhez hasonló zenét kellett volna hallgatnom.
– „Most minden olyan furcsán változik, mint a fákon a levelek
Azt hittük, sosem lesz vége azoknak a napoknak
Néha meghallom azt a dalt és elkezdem énekelni egymagam
És arra gondolok, bárcsak újra láthatnám.”
A nem épp mai, de pörgős rockról eszembe jutott Jake, de csak a szép pillanatainkra emlékeztem, és eldöntöttem, hogy valahogy felébredek a rémálomból, megpróbálom visszaszerezni, amit elvesztettem. Ha nem sikerül majd lesznek új emlékeink, de ehhez mindenképp be kellett mennem hozzá. Ha ezen töprengtem hidegebbnek éreztem a ventilátor felől jövő szelet, és nagy sóhaj futott ki az ajkamon. Csak akkor döbbentem rá, hogy a Jacob nélkül töltött időszakban mennyi ilyen hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Ha felvillant előttem az arca zavarba jöttem, mintha valóban látna, és lassacskán elfelejtettem, milyen dühösen és kétségbeesetten üvöltözött az orvossal hetekkel ezelőtt. Csupán azt a gyönyörű fiút láttam, szikrázó tengerkék szemmel és éjsötét hajjal, akibe már a fotóit nézegetve beleszerettem.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban, bár az elmúlt időszakban sem aludtam valami jól. Egy különbség mégis volt ez és a többi éjszaka között. Rádöbbentem, hogy alig várom a Murphyvel közös gyakorlást. Szívesen énekeltem, pont mint a kádban, és nem hittem volna, hogy valaha ezt értékelni fogja valaki.
Résnyire nyitva volt az ablak, a sötétkék függönyt néha meglibbentette a szél. A levegő hozzáért meztelen lábujjamhoz, ami nagyon jólesett. Félig betakarózva bámultam a fehér mennyezetet, amire a kintről jövő halvány fény árnyékot rajzolt. A berendezések nyújtott vetületeit figyelve, izgatottan és egészen éberen élveztem a vékony, fekete takaróm puhaságát. Kissé melegem volt alatta, viszont a lábujjaimat cirógató szellő furcsa hidegsége megnyugtatott. A bőrömhöz érő anyag mintha átölelt volna, közben Jacobra gondoltam. Oldalra fordultam, és néztem egy darabig a mellettem lévő gyűrött párnát.
Bárcsak itt lennél! – sóhajtottam megint nagyokat.
Beugrottak Jake internetes fotói; formás lába és szép feszes hasa, meg a fürdőnadrág fölött kilátszódó köldöke. Imádtam ott csókolgatni, a nyelvemen éreztem selymes bőre izzadságtól savanykás ízét.
Beugrott az a nap, amelyiken a fehér nyaraló teraszán szeretkeztünk. Akkor is csókolni kezdtem a hasát. Lázba hozott a tudat, hogy csak egy vékony nadrág van rajta. Ezt az emléket játszottam vissza fejben, újra és újra, de már ismét a mennyezetet lesve, mialatt a takaró puhaságától felizgultam. Alsónemű és atléta volt rajtam, a kezem a hasamnál járt, és simogattam magam.
Jake-re gondoltam, arra a pillanatra, amikor lehúztam róla a nadrágot, és merev férfiasságát a tenyerembe fogtam. Vastag volt, kemény és erek húzódtak rajta. Alig vártam, hogy végre érezzem a testemben, ahogy akkor is, a sötétben, izzadva. Kitakaróztam, és megcsapott az a kis szél, ettől csupa libabőr lettem.
Fogalmam sem volt arról, hogy valaha láthatom-e Jake-et úgy begerjedve. Sejtettem, hogy nem, ám tudtam ez az emlék örökre velem marad, hiába veszítettem el olyan sokat.
Arra vágytam, hogy Jacob itt legyen velem, feküdjön mellettem a párnán. Elképzeltem meztelen, az úszástól edzett, szálkás izmos testét, és hirtelen én is meztelen akartam lenni. Felültem, az ágyam támlájához dőltem, és levettem már verejtéktől tapadós atlétám. Úgy vágytam Jacobra, mint még talán soha, kellett egy darab belőle, legalább az illatából.
Felpattantam, és elhagytam a szobát. Bíztam benne, hogy senki sincs ébren, mert állt a farkam, már kényelmetlenné vált az alsóneműm tőle.
Beléptem Jacob szobájába, ahol minden rendezett volt, hosszú ideje senki se használta. Az íróasztalán tablet, laptop, mellette szekrény, ami tömve volt a ruháival. Kitártam a fehér ajtót, és végigvezettem zavart tekintetem a polcokra hajtogatott holmikon. Tudtam, hogy mind ki van mosva, mert éreztem az illatot, de Jacobnak szokása volt begyűrni ide a szennyesét is. Lejjebb kúszott a tekintetem, és megpillantottam pár össze-vissza betett pólót. Kihúztam egyet, és azon nyomban beleszagoltam.
A szívem akkorát dobbant a mellkasomban, hogy a lüktetés a lábamba futott, és megremegett a bokám. Felmordultam a sötétben, aztán gyorsan az ágyhoz léptem, és elterültem a lepedőn. Azon is éreztem ugyanazt az illatot; parfüm, testszag, ez együtt volt Jacob egyedi illata. Felültem, itt is a támlához dőltem, kibújtam az alsóneműmből.
Teljesen meztelenül öleltem a fekete pólót, magamra húztam a takarót, és a lábam közé fogtam. Már olyan melegem volt, hogy egy kövér verejtékcsepp folyt le a homlokomon. Gondolatban ott jártam, amikor Jacob a  magáévá tett a fehér nyaraló teraszán. Ha belém hatolt mindig kicsit felszisszentem, mert ő volt az egyetlen fiú, akivel valaha lefeküdtem. Kicsit gyorsabb mozdulataikor kellemetlenséget éreztem, mert túl szűk voltam, ő meg túl nagy belém. De a tudat, hogy ő az, bennem van és eggyé váltunk elfelejtette velem, hogy néha még ficánkolnék és feljajdulnék. Egyszer még véreztem is, mert ő sem volt tapasztaltabb.
Lehunyt szemmel, morogva szívtam be az illatát, és szorítottam a combommal a takaróját. Olyan volt, mintha átölelne, és minden szívdobbanásom egész testemben érződött. Már szédültem, és a farkam még nőtt volna nagyobbra, de nem tudott. Hozzásúrlódott a takaró, közben a fejemben az emlék is egyre tisztább lett. Fájt, hogy többé nem lesz ilyen; Jacob nem gyűr maga alá, nem tör össze. Mégis végül elélveztem.
Ezután hirtelen kitisztult az agyam, és döbbent arccal, könnybe lábadt szemmel figyeltem a félhomályba burkolt szobát. Nem értettem, mi ütött belém, szégyenkezve hajtotta le magamról a takarót, ami csupa nedves lett tőlem. Zavart a fülledtség, majd hamar pánikba estem, hogyan fogom eltüntetni a nyomaimat.
Felvettem az alsóneműmet, és lehúztam az ágyneműt. Levittem a mosókonyhába. Felkattintottam a villanyt, és betömtem a mosógépbe a holmikat. Életembe nem mostam, csak nyomkodtam a gombokat, miután nagy nehezen kiderítettem, hogy hová öntsek mosószert. Szerencsére az alagsorból nem lehetett felhallani a gép zaját.
Tizenöt perc múlva a gép kimosott, meg is lepődtem. Aztán kiszedtem a vizes rongyokat, és a szárítógépbe pakoltam. Leültem a földre, és néztem, ahogy a dobban forog az ágynemű. Eszembe jutott, hogy Jake talán örülne nekem, én mégis önzően viselkedtem, mert hosszú ideig nem mertem bemenni hozzá. Régen kevés dolog miatt volt bűntudatom, de akkor majdnem megfojtott a lelkiismeret.
A szárítás tovább tartott, addig felmentem az alagsorból, és vettem egy gyors, hűsítő zuhanyt, és pizsamába öltöztem; rövidnadrág, póló. A szárító még mindig dobálta a cuccot odalent, lefeküdhettem volna, de kicsit sem voltam álmos. Inkább kimentem a hátsó teraszra, és leültem a fehér falépcsőre.
Kellemes szellő fújt, tisztábban lélegeztem itt, mint bent. Hallgattam a bokrok és fák leveleinek halk hangját, de csak sziluettek álltak a távolban, kissé rémisztő is volt, folyton attól tartottam, hogy majd két vörös szempár tűnik fel nemsokára. Kirázott a hideg, a hirtelen mozdulatot visszafogni se bírtam.
A tetőt tartó faoszlophoz támasztottam a fejem, pislogás nélkül vettem a levegőt, élvezve a nyugodt udvar csendjét. Kissé elhomályosult az egyébként sem éles kép, és a szemhéjam kezdett elnehezülni. Ekkor döbbentem rá arra is, hogy milyen üres a gyomrom, korgott egy jó nagyot. Mégis csak fáradt voltam, és éhes. Gondoltam, bekapok valamit, aztán ledőlök. Visszamentem a házba, és összedobtam egy sonkás szendvicset. Visszaültem az előbbi helyemre, a lámpa alá a lépcsőre. Beleharaptam a kajába, de nehezen csúszott le a torkomon, közben a rövidre nyírt, a széltől ringatózó fűszálakat nézve arra az éjszakára gondoltam, amikor itt az udvaron feküdtünk. Jakey felhozta a halláskárosodást, rájött, hogy mi a bajom hetek óta. Aztán nevettünk, csókolóztunk, viccelődtünk. Lenyűgöző élmény volt.
Most viszont majszoltam egy íztelen szendvicset, nem esett jól, pedig majd’ kilyukadt a gyomrom. A szemem kezdett megtelni könnyekkel. Hallottam ugyanazokat a rovarokat, ugyanaz a lámpa égett, ugyanolyan illata volt a levegőnek, mint régen. Csak Jake hiányzott.
– Damien...
Hirtelen felemeltem a tekintetemet, félre is nyeltem. Köhögésben törtem ki. Nancy odaült mellém, és megütögette a hátam.
– Minden rendben? – kérdezte.
Bólintottam, és még egyet köhintettem, hogy az utolsó morzsa is lecsússzon.
– Megéheztél?
– Ja.
Nancy is bólintott, de arra biztos nem gondolt, mi a valódi oka annak, hogy ébren vagyok. Megettem gyorsan a kaját, jól teletömtem a szám, de már könnyebb volt lenyelnem.
– Hogyhogy itthon vagy? – néztem rá.
– Carter bent volt ma. Egyébként se árt hazajönnöm, Jake orvosa javasolta. Biztosított, hogy a fiam jó kezekben van.
– Az szuper.
– Nos – sóhajtott –, rengeteget gondolkodtam.
Úgy beszéltünk, mintha barátok lennénk, ami furcsa volt, figyelembe véve a köztünk lévő korkülönbséget. Nancy összehúzta magán lila selyemköntösét, ezzel eltakarva a hálóingét, közben összeszedte a szavait.
– Zavart vagyok, és elkeseredett. Ma is alig találtam a helyemet itthon. Ám igazság szerint örülök, hogy Jacob él. Rosszabb is történhetett volna, tegyük fel, hogy megfullad. Nem veszítettem el. Tudom, hogy sok idő múlva lesz a régi, vagy talán soha, de akkor is itt van, és átölelhetem.
Teljesen igaza volt Nancynek. Eddig ezek eszembe se jutottak, bár apa korábban elmagyarázta, viszont hallva Jacob dühös kiabálását nehéz volt elhinni, hogy szerencse az, ami történt.
– Hogy van most? – kérdeztem.
– Nincs valami jól lelkileg, bár nem meglepő. Nehezen nyílik meg. A pszichiáter szerint ez majd változni fog, csak időre van szüksége.
Egy hang sem jött ki a torkomon, pedig én akartam. Sőt! Üvölteni akartam. Ökölbe szorított ujjakkal bámultam magam elé.
– Lehet, hogy jót tenne neki, ha meglátogatnád őt Damien.
– Egy... – sóhajtottam fel, majd nagyot nyeltem. – Egy idióta, önző barom vagyok.
– Dehogy vagy – mondta Nancy, és az államhoz ért, erre ránéztem.
Biztató mosollyal pillantott rám, hogy jobb kedvem legyen. Csodálatos nő volt. Egy igazi angyal.
– Szereted őt – jelentette ki. – És fáj így látnod. Nekem is. Ó, de még hogy! – Elengedett, és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Ezért értelek meg.
Nancy magához húzott, de nem csak azért, hogy megnyugtasson. Neki is szüksége volt egy vigasztaló ölelésre. Zavarba hozott ezzel, először nem is viszonoztam, de végül mégis kissé megsimogattam a hátát.
– Bemegyek hozzá – engedtem el. – Megígérem.
Miután Nancy magamra hagyott maradtam még egy kicsit. Ittam egy pohár vizet, lementem az alagsorba. Kiszedtem Jacob holmiját a szárítógépből. Visszavittem a szobájába, próbáltam felhúzni a tiszta ágyneműt. Levenni könnyebb volt, a gipszem hátráltatott. Csak forgattam a takarót, és nem találtam az ágynemű sarkát. Felmordultam, és ledobtam a takarót az ágyra.
Csak az járt a fejemben, amit Nancy mondott. Jacob nem akar beszélni senkivel. Ha nem hanyagolom el talán jobban volna – gondoltam. Hisz, nagy szüksége van a szeretetre.
Libabőrös voltam, a hideg futkosott a hátamon, ha eszembe jutott mennyire önzően viselkedtem, amiért csak magammal foglalkoztam. Lehajtottam a fejemet, a hajam az arcomba hullott. Annyira idegesített! A fülem mögé akartam tenni, viszont nehezen ment a gipsz miatt. Valami elpattant az agyamban, rám tört a düh. Teljes erővel a falhoz ütöttem a gipszet. Elegem volt belőle. Ütöttem és ütöttem addig, amíg meg nem repedt, végül levált belőle egy darab. Szétfeszítettem, és letéptem a kezemről. Letérdeltem a földre. Úgy éreztem, hogy többé nem bírok megmozdulni. Csak meredtem előre kapkodva a levegőt. Nagyon gyenge volt a karom, ezért a fürdőszobába siettem, és bekötöttem.
Látni akartam Jakey-t, ezért egy kevés alvás után összeszedtem magam. Kissé kába voltam, fájt a karom, amikor felkeltem.
Aggódtam, hogy mit fogok érezni a találkozás pillanatában. Megmostam az arcom, a tükörbe néztem, és elszánt tekintettel eldöntöttem, hogy erős leszek. Elképzeltem őt, miközben egy tolószékben ül, ezzel igyekeztem erre felkészülni. Azonban rengeteg kérdés maradt bennem, sok-sok üres pont a nagy egészben. Éreztem legbelül, hogy nem csak külsőleg, lelkileg is megváltozott Jake. Hisz, az én töréseim is mássá tettek, formáltak. Az övé pedig minden bizonnyal kifordította önmagából, és talán ezt láttam legutóbb. Vajon ki lesz ma Jacob?
A kocsiban nem is beszéltem, bár apám folyton bekötözött karomra sandított, mégsem kérdezett rá. Feszült arcom talán elárulta neki, hogy belül felrobbanok, ezért nem akart újabb stresszhelyzetbe hozni.
Jacob akkor már a rehabilitációs osztályon volt. Nehézzé váltak a lépéseim a folyosón, viszont egy kicsit megnyugodtam, amikor megpillantottam Beckyt, Jacob húgát. A szőkeség fodros nyári ruhában várakozott a kórterem előtt. Valamiért Grace-t juttatta eszembe, s ha Grace-re gondoltam mindig eltöltött egy kellemes melegség. Akkor történt meg velem először, hogy valódi öröm töltött el, amint felvillant a lányom kerek kis arca a fejemben.
Épphogy odaértem Becky átölelte a hasamat. Nahát! Hisz, csak egyszer beszéltünk! – döbbentem meg.
– Megint összetörted magad? – nézett fel rám, a kötésre célzott.
– Becky! – jött oda Carter. – Damien is megsérült a balesetben. Ez nem volt szép.
– Semmi gond – sóhajtottam.
– Papa mondta, hogy betegséged van.
– Ja – bólintottam. – Nem is akármilyen! – guggoltam le hozzá, megmutattam a hallókészüléket.
– Váó! – bámult engem kerek szemmel. – Anélkül teljesen süket vagy?
– Csak erre a fülemre.
– Ez is a fura betegséged miatt van?
– Becky! – szólt rá megint Carter.
– Úgy van – mosolyogtam rá a lányra. – Amiatt.
Becky is mosolygott, majd komoly lett a tekintete.
– Papa nem engedi, hogy bemenjek a bátyámhoz.
Nem csodálkoztam rajta, engem is megrázott Jake állapota, és Becky csak hétéves volt. Ám be kellett látnom, hogy féltestvérek Jacobbal. Nagy levegőt vettem, és azt feleltem:
– Hátha velem beenged az apád.
– Azt mondta – szomorodott el a hangja –, hogy Jake nagyon beteg. Mégis el akartam jönni hozzá.
– Igen – fogtam meg a kezét. – De ne félj! Majd együtt bemegyünk.
Tisztában voltam azzal, hogy Becky előtt nem eshetek szét. Egy gyerek volt, és nem láthatta azt, hogy körülötte mindenki feszült. Én voltam a legfiatalabb, én álltam hozzá a legközelebb. Legalább bennem találjon valami megnyugtatót.
Carter beleegyezett abba, hogy a lánya bejöjjön velem a kórterembe. Nancy távozott, amikor beléptünk. Kifelé menet megsimította a vállamat gondoskodó érintéssel, de csak a földet mertem nézni. Tudtam, ha felemelem a tekintetem szerzek egy újabb sebet. Sokkal könnyebb volt elviselnem a fizikai fájdalmat, mint azt, amikor újra megpillantottam Jakey-t. Hirtelen belém fagytak a szavak, a testem megdermedt.
Jacob fekete pólóban, rövidnadrágban ült az ablak előtt a tolószékben. Felénk fordult, és amikor észrevett engem felsóhajtott.
Talán az anyja tévedett, Jake mégsem akarta, hogy meglátogassam. Egy magas, erős srác képe lebegett a szemem előtt, ha őrá gondoltam. A kerekesszék annyira idegennek tűnt hozzá. Felgyorsult a szívverésem, és a szavak, amiket ki szerettem volna mondani, összekuszálódtak a fejemben.
Feltűnt, hogy beszélne, de Becky jelenléte megzavarta. Ekkor jöttem rá, hogy inkább a lányra nem számított, és nem rám. A haja kissé kócos volt, és megnőtt, hosszú frufruja lett. Jócskán meglátszott az arcán a fekete borosta.
Közelebb léptünk hozzá.
– Szia, Jake – köszöntem félénken. – Bocsáss meg, hogy nem jöttem be eddig!
Becky fogta a kezemet. Észrevette, hogy remegek, mégsem firtatta, csak jobban megszorította az ujjaimat.
– Sziasztok – köszönt Jake halkan. Mélyebb lett a hangja, és egy kevés erő se volt benne.
Rám tört egy furcsa érzés, olyan volt, mint az indulat. Nem érdekelt, hogy bent van a kislány, letérdeltem Jacob elé, a két tenyerembe fogtam az arcát. A mozdulatot úgy tettem meg, hogy nem mérlegeltem.  Attól féltem, ha nem mutatom ki azonnal, hogy mit érzek iránta, akkor örökre elveszítem.
Jacob végre a szemembe nézett, egyszerre láttam benne meglepettséget és meghatódást.
– Itt vagyok veled – mondtam halvány mosollyal. – Nagyon hiányzol, és alig várom, hogy hazagyere.
– Azt már én is várom, mert... – folytatni szerette volna, ám csak sóhajtott.
– Annyira szeretlek! – futott ki a számon. – És ez így lesz mindig. Téged választottalak, és bármi történjék te leszel a párom.
Jake nyelt egy nagyot, megérintve a csuklómat lassan eltolta a kezem. Egy darabig saját, ökölbe szorult kezét nézte, amit az ölében tartott. Vettem egy mély levegőt, de nem mozdultam. Várakozó tekintettel figyeltem az én Jacobomat. Rám pillantott, és azt mondta halkan:
– Időre van szükségem.
– Semmi gond – bólintottam, és felálltam. – Megértelek.
Jacob pislogott, egyre sűrűbben, nagyokat szuszogva. Látva a könnyeket gyönyörű kék szemén mintha egy nagy kő gördült volna a mellkasom közepére.
– Szeretnél hallani valami jót? – kérdeztem, próbáltam jobb kedvre deríteni.
– Ja.
– Megszületett Grace. Apa vagyok.
– Gratulálok! – mondta, aztán elfordult.
– Kösz – nyeltem egyet. Ismét mozdultam volna, de már kevesebb volt bennem az akarat a félelemtől, hogy Jake talán távol szeretne tartani magától. Azonban feszítette a testemet a vágy, hogy átöleljem és megcsókoljam őt.
– Srácok! – szólalt meg Becky. – Ti együtt jártok?
Erre Jacob és én döbbenten meredtünk Beckyre. Alig hittem el, hogy egyszerűen rákérdez. Csak kíváncsi volt.
– Ja. Együtt járunk – helyeseltem.
– Undi! – fintorodott el a lány, még a nyelvét is kinyújtotta. – Csókolózni szoktatok, meg ilyenek?
Fogalmam sem volt arról, hogy mit takar számára a „meg ilyenek”, de ismét csak annyit mondtam:
– Ja.
– Á, a szerelem csúnya!
Erre semmit se tudtam válaszolni, csak felrántottam a szemöldökömet. De Jacob hümmögött, ezért ránéztem, és egy halvány mosoly villant a szája sarkán. Emiatt én is elmosolyodtam.
– Egyszer majd te is leszel szerelmes Becky – szólalt meg Jake.
– Én soha! A csók undi! De Jakey – csillant fel Becky tekintete, mert eszébe jutott valami. Ruhája nagy, fodros zsebéből elővett egy papírt, széthajtotta. – Ez te vagy és én. Tegnap rajzoltam.
Jacob elvette a papírt, csendesen nézte egy darabig. A színes rajzon két alak ült egy padon.
– Nagyon szép – pillantott a húgára Jake.
– Itt hagyom.
– Köszönöm.
Jacob nem illett erre a helyre, sokkal inkább magamat tudtam volna elképzelni ebben a kórteremben. Feküdtem ezen az osztályon elégszer, bár nekem nem fizette senki a privát szobát, egyébként is borsos volt a kórházi számlám. Itt TV is volt, kényelmes kanapé, külön fürdőszoba, és egy illatozó, lilán virágzó zöld növény a sarokban, díszes cserépben. Bármilyen otthonosnak tűnt, akkor is ott állt a fakeretű ágy mellett egy állvány az infúziónak, és ez belerondított az összképbe.
Kopogást hallottunk, majd bejött Nancy. Jacobra néztem, aki továbbra is fogta a papírt, és csupán egy bólintással köszönt el tőlem. Lehajtottam a fejemet, és elhagytam a kórtermet Beckyvel.
Távoztunk a kórházból apával. A fülledt hőségben megálltam egy kicsit a bejáratnál, hogy vegyek egy mély levegőt. Nehéznek éreztem a végtagjaimat, miközben a távolabb álló pálmák zöld lombjai elhomályosultak. Olyan fáradt lettem az elmúlt rövid időben, mintha lefutottam volna a maratont. Apa megveregette a vállam, majd elindultunk az autó felé, de a tenyerét rajtam tartotta. A fekete, hosszú jármű ránk várt a fáktól árnyékos parkolóban, azonban nem akartam beszállni. Itt akartam maradni Jacobbal, és elöntött a harag, amikor beültem, majd bekapcsoltam a biztonsági övet. Apa kikanyarodott a forgalomba, de én le se vettem a szemem a magas, fehér épületről, aminek nagy ablakairól visszatükröződött a vakító napfény. Ha az egyik oldalon lévő piros betűk nem jelezték volna, hogy kórház, az ember simán azt hiszi szálloda. Főleg este, amikor ki volt világítva. Végülis én úgy jártam ki-be, mintha valóban szálloda lett volna.
Megcsörrent a mobilom. Kihúztam a zsebemből a szürke készüléket, a kijelzőjén vékony repedés látszott, egyszer elejtettem. Eszembe jutott, hogy pont olyan szerencsétlen, mint a gazdája.
– Haló? – szóltam bele.
– Amelia vagyok. Van kedved átjönni?
– Valami baj van?
– Nincs, csak unatkozom.
– Mit csinálsz? – kérdeztem meglepetten. – Grace?
– Csak csörgőkkel játszunk, és sokat alszik. Szóval jössz?
– Mehetek.
– Szuper! Várlak.
Leraktam a telefont, és hátradőltem az ülésben.
– Hová vigyelek? – sandított rám apa.
– Grace-hez.
Apa még akkor sem említette meg a gipszet. Sok fájdalmat okoztam neki, bár nem szándékosan. Mindig történt velem valami szörnyű, ami őt is kicsinálta.
Nem emlékeztem azokra a dolgokra, amik az elmúlt évben történtek, de nyomot hagytak bennem, az érzések nem tűntek el. Pont úgy, mint a hegek a műtétek után, a combomon és a mellkasomon. Lehet, hogy apában is jó sok ilyen heg volt. Végül lekanyarodott, megállt az egyik szálloda parkolójában, és felém fordult:
– Hol van a gipsz?
Nem válaszoltam, csak lestem kifelé az ablakon.
– Damien, hol a gipsz?
Még akkor is a kezemben tartottam a mobilomat, és egyre jobban szorítottam, egy pillanatra beugrott, hogy bár össze bírnám törni, úgy már nem csak a kijelzője lett volna repedt. Lövésem sem volt arról, miért bolondultam meg este, de ha tudtam volna se árulom el senkinek, mert szégyelltem.
– Kérdeztem valamit – erősködött apa.
– Oké! – bámultam rá dühösen. – Levettem, jó?
–  Miért tetted?
– Csak úgy! – vontam meg a vállamat.
– Damien... – Apa ezúttal nyugodt hangon szólt hozzám, megérintette a karomat, ekkor morogva elhúzódtam. – Nekem bármit elmondhatsz. Ahogy Lincolnban, amikor elmesélted, hogy tetszik Jake.
Elfintorodtam, pont úgy, mint Becky a kórteremben.
– Tudnom kell, mi van benned – mondta halkan, kissé aggódva.
– Faszom kivan a gipsszel! Elegem van belőle. Elég ennyi?
– Elég – sóhajtott.
– Indulunk?
Kikanyarodtunk a parkolóból. A szemem kezdett megtelni könnyekkel, mint a kórház bejáratánál állva. Az előttünk haladó autók olyan homályosak lettek, mint a pálmák. Nem akartam, hogy bárki is az érzéseimről faggasson, nem akartam, hogy bárki is sírni lásson. Vissza szerettem volna kapni mindent úgy, ahogy a baleset előtt volt.
– Utálom, hogy elzárkózol – jegyezte meg apa.
– Azt mondtad, legyek férfi.
– Az nem azt jelenti, hogy elnyomod és eltitkolod az érzéseidet. Hanem tudod, mi a kötelességed, és eleget is teszel ennek.
Nem volt kedvem beszélni, sem ahhoz, hogy kioktassanak vagy irányítsanak. Igenis teljesítettem a feladatomat. Éppen oda tartottam.
– Oké – adtam be a derekam. A szavak ugyan nehezen jöttek ki a számon, mert közben arra figyeltem, hogy a könnyeim ne törjenek elő. – Este szarul voltam, levertem a gipszet.
– Leverted? – döbbent meg apa.
– Igen. A falhoz ütöttem – vettem egy nagy levegőt. – Viszont most jobban érzem magamat.
– Jobban? Ennek örülök – lélegzett fel, szó szerint. – Jake miatt?
– Jólesett beszélni vele. Nem hittem volna.
– Na, látod! Nyilván fáj ez az egész, azonban mindkettőtöknek jót tesz, ha nem fordultok el egymástól.
Ekkor belém hasított a felismerés, akár a villámcsapás, és már a könnyeimet is könnyebb volt visszatartani.
– Igazság szerint – mosolyodtam el kinézve az ablakon – nekem ő ugyanaz a Jacob.
Átgondoltam azt, amit Nancy mondott. Az óceán el is vehette volna tőlem Jakey-t, de nem tette meg. Ugyanaz a fiú ült a székben, akibe beleszerettem, ugyanaz a tekintet nézett rám és ugyanarra az ölelésre vágytam.