Melletted az élet

8. A padlón

Jacob

A gondolataimba mélyedve ültem a székben az ablak előtt. Anya szótlanul állt mellettem, aztán helyet foglalt az ágy szélén, miután hosszú percekig csendesen néztem a kék eget, merthogy mást nem láttam erről az emeletről. Egymásra kúsztak a fehér, fátyolos felhők, és lassan összeolvadtak. Nemsokára lehunytam a szemem, próbáltam kiüríteni a fejem, azonban csak Damien várakozó pillantása lebegett előttem. A szavaimra várt, arra, hogy viszonozzam az érzéseit, azonban egy gát keletkezett bennem azon a napon, amikor felébredtem. Egy nagy kőfal, ami nem akarta beengedni a jó dolgokat az életembe.
– Jakey – szólalt meg anya. – Kimenjek?
– Ne – suttogtam.
Nem csak Damien várt arra, hogy beszéljek, anya és a pszichiáterem is. Fogalmuk sem volt arról az embereknek, hogy a tekintetük tükrözte sajnálat mennyire kiborít. Azért lettem dühös ilyenkor, mert megérdemeltem a sajnálatot, hisz én voltam az, aki a legjobban sajnáltam saját magam.
Egy szürkébb felhő került elém, így az ablaküvegen megjelent az arcom körvonala. Elfordultam inkább, hogy ne kelljen látnom azt a szerencsétlent, aki visszanéz rám.
– Nem örültél Damiennek? – kérdezte anya.
A nyelvemen volt: örültem. De egy gondolat megállított, és nem formálódott hanggá a szó. Pedig őszintén arra vágytam, hogy valaki végre hallja, ami megőrjít engem belül. Azonban a csendet képtelen voltam elűzni, és azt a szemét gondolatot, hogy senkit se érdekelnek az érzéseim. Mert kit érdekel, mit érez egy nyomorék? Minden jel mások felől az ellenkezőjére utalt, mégsem bírtam beszélni. Olyan sok rossz, olyan sok nekem is idegen érzelem töltött meg az elmúlt időszakban, hogy még magam előtt is szégyelltem.
– Figyelj, az jutott eszembe, hogy esetleg törődhetnél a külsőddel, talán megborotválkozhatnál.
Úgy lestem anyámra, mintha előbb kínaira váltott volna. Kutatni kezdett az ölében tartott táskájában, kihajigált belőle pénztárcát, zsebkendőt, mire megtalálta a vadonatúj, becsomagolt borotvát.
– Van itt – böktem ki.
– Tudom, hogy hoztam, csak azt hittem nem jó, ez márkásabb.
Anyám kétségbeesett arca és előbbi remegő mozdulatai csak még inkább megerősítettek bennem egyet az addig ismeretlen érzések közül.
– Teher vagyok – futott ki a számon, majdnem suttogva. Meglepett, hogy ki is mondtam, ezért nyeltem egyet, hirtelen nagyon melegem lett. Rákönyököltem egyik oldalon a karfára, és leszegtem a fejem.
– Dehogy! Csak segíteni szeretnék, ahogy Damien is.
– Miért? Élhetnétek az életeteket, felesleges velem foglalkozni.
– Jacob! – emelte fel a hangját anya, bár nem haragosan, inkább aggódva. – Mi szeretünk!
– Hagyjatok... – súgtam, nehezen szedtem a levegőt. – Hagyjatok békén!
Kellemetlen sötétség nyomta a lelkem. Ma sem menne tisztábban megfogalmazni; kilátástalanság, düh és zavartság keveréke. Csak annyi biztos, ha felidézem sötét és fájó emlék ez az állapot. Kínzó, mint a méreg.
Anya lerakta a borotvát az ágyra, és ahogy kértem, egyedül hagyott.
A húgom rajza a borotva mellett volt. Minél tovább néztem, annál több könnyem gyűlt, de csak egy hangosat sóhajtottam, és nem sírtam. Szeretet. Igen, Becky szeretetből hozta a rajzot, de én utáltam, hogy ha rám pocsékolt valaki akár egy percet is az életéből. Egy félemberre. Valakire, akinek arról sincs fogalma kicsoda, mert minden, ami addig motivált, amit addig szerettem nem volt az enyém többé. Délutánonként röplabdáztam a barátaimmal, buliztunk, és a zenekaruk próbáira, koncertjeire jártam. Ha úgy tartotta kedvem felpattantam a bringámra, és végigtekertem a sétányon Melbourne Beach-en. Bármit megtehettem, és kiráztam a kisujjamból.
Beugrott a pillanat, amikor az edzőm hangját hallottam, miközben átúsztam a medence teljes hosszát, már isten tudja hányadszor.
– Gyerünk, gyerünk! – szűrődött át a vízen a hangja tompán. – Ne add fel!
A medence széléhez érve kijöttem, felhúztam magam és a szélére ültem. Levettem az úszószemüveget, és zihálva simítottam végig az arcomon.
– Lassú voltam – szuszogtam.
– Pihenj egy kicsit, aztán folytatjuk! Menni fog ez! – veregette meg a vállam.
Akkor azonban abban az utálatos székben ültem, és bár tudtam, hogy nélküle semmi esélyem a mozgásra, gyűlöltem. És pont emiatt, mert egy olyan ketrecbe zárt, ahonnét sosem szabadulhattam ki.
Valaki hirtelen benyitott az ajtón, én pedig összerezzentem. A mindig vigyorgó Tom volt az.
– Képzeld, ide helyeztek át az intenzívről – újságolta.
– Király – motyogtam az orrom alatt.
– Nagyon savanyú a hangulatod. De semmi gáz, megyünk terápiára.
– Imádom a terápiákat – mondtam gúnyolódva.
Tom nem foglalkozott a megjegyzésemmel, kitárta az ajtót:
– Hajlandó lesz kifáradni a folyosóra, uram, vagy toljam én?
Morogtam egyet halkan, és megragadtam a hajtókarikát, löktem rajta párat, nemsokára kint voltam. Így haladtam végig a folyosón, és kanyarodtam el. Hamar túl akartam lenni az egészen. Tom végig fütyörészett, mellettem sétálva. Megálltam az üveges, kétszárnyú ajtó előtt, ahol a gyógytorna volt, mire Tom megrázta a fejét.
– Nem, nem! Tovább! – biccentett balra. – Hidroterápia.
Nyeltem egy nagyot, és már kisebb lendülettel folytattam az utat. Lassú voltam, és az ápoló többször is rám sandított.
Oda is ugyanolyan ajtó vezetett, megtorpantam előtte. Az üvegen keresztül kéklett a bent lévő nagy medence vize. Erősen fogtam a karikát, de nem szívesen mozdítottam rajta. Tom kitárta az ajtót, és biccentett.
Nyeltem egy nagyot, és meredt tekintettel bámultam a medencét, amit így már, hogy az ajtó tárva volt, közelebbinek éreztem, és hirtelen rám nehezedett egy érzés; hogy milyen kicsi vagyok és az a víz mennyire... Hallottam a halk csobbanásokat, amit a betegek, ápolók keltettek a mozdulataikkal.
– Na, mi lesz? – biccentett megint.
Tom sok dolgot nem tudott rólam, ahogy azt sem, miért lett csupa libabőr a karom.
Vállat rántott a dolgom, és mögém lépve megragadta a székem fogantyúit. Az ölemben szorongatott kézzel hagytam, hogy betoljon a tágas, klórszagú, félig zöld csempével burkolt helyiségbe. Nem én voltam ott az egyetlen beteg, és nem csak bénultak használták a kocka formájú medencéket. Legtöbben idősek voltak, és valószínűleg reumatikus panaszokkal jöttek, vagy csonttörés után gyógyultak. Azon a napon, abban az időpontban én voltam az egyetlen béna.
– Szoktak segíteni átöltözni, vagy megy egyedül? – kérdezte Tom, olyan hanglejtéssel, mintha az időjárásról érdeklődne.
Erre felelni se bírtam, ugyanis ha az öltöző fehér ajtajára néztem kirázott a hideg. Máris bevillantak a képek arról, hogy idegenek segítenek alsóneműt cserélni... Hagyjuk!
– Jacob?
– Menni fog egyedül.
– Biztos? – kérdezett vissza Tom, de már a hangja bizonytalanná vált.
– Rajtam van a fürdőnadrág.
– Akkor kapd le a felsőd!
Magam elé szegezett pillantással húztam le a fekete pólómat.
– Az nem semmi! – bólintott elismerően Tom, majd elvette a felsőmet.
– Mi? Hogy sikerült levenni a pólót?
– Dehogy! – nevetett fel. – Jól ki vagy edzve!
– Ja – motyogtam, és kioldottam a térdnadrágom madzagjait. Jobbra dőltem, és egyik oldalt letoltam a fenekemről.
– Segítek! – ajánlotta Tom, és folytatta a vetkőztetésem. Amikor a bokámhoz ért, akkor felpillantott rám. – Hé! Ha rajtad van a nadrág, tudtad, hogy hová hozlak.
Erre se válaszoltam, csak vettem egy mély levegőt, olyan halkan, hogy még véletlenül se hallja. Azonban a mellkasom fel-le mozgott egyre gyorsabban, mialatt az ujjaimat tördeltem, és a porcok csak úgy ropogtak.
– Nemsokára itt lesz az illetékes személy, aki bevisz a medencébe – mondta, és levette a zoknimat. – Csak azért mondom így, mert Harper tartozik nekem egy szendvics árával.
Tom elkezdte összehajtani a ruháimat, és a közeli padra tette, ami felett a fogason köntösök és tiszta törölközők lógtak. A medencében egy idős férfit tornáztató, szőke fiatal nőre kacsintott. Harper arcán látszott, hogy nem érti a dolgot, de engem észrevéve azonnal elmosolyodott. Ismertük már egymást.
– Veled mi van? – nézett rám összeráncolt homlokkal Tom. – Olyan vagy, mint aki karót nyelt.
Egyre kevésbé tudtam értékelni a fickó humorát. Most se feleltem, mert már belém fagyott minden szó. Egyenes háttal ültem, azonban a karomon felálltak a fekete szőrszálak, miközben Tom tolni kezdett a medence felé.
– Hali! – intett Harpernek, nyilván bejött neki.
– Szia, Jacob! – Harper csak nekem köszönt. Neki nyilván nem jött be a pasas. Segített kimenni az idős férfinak a medencéből, ráterített egy törölközőt, majd egy ápolónő gondjaira bízta.
Harper nagyon jó terapeuta volt, de engem ismét kirázott a hideg, miközben fekete fürdőruhában közeledett.
Megragadtam a székem karfáját, mert a szívem már a torkomban lüktetett, a homlokom izzadt, és a levegő klórszaga, amit nem mellesleg jól ismertem máshonnan, idegesített.
– Te jössz Jake – szólt a nő. Kedves volt a hangja, engem mégsem tudott megnyugtatni. – Készen állsz?
Csak megráztam a fejem. Harper sóhajtott, majd leguggolt elém, hogy minél közelebbről nézhessen a szemembe. Szuszogva bámultam rá, szorosan fogva a karfát.
– Jacob, muszáj bejönnöd velem a vízbe – közölte Harper.
Eltávolodtak az ajkaim egymástól, de csak suttogva ment beszélni:
– Ne...
Harper komoly arccal állt fel, csípőre tett kézzel gondolkodott. Összenéztek Tommal. A fickó odahajolt hozzám, óvatosan tapintotta meg a karom, mert látta, hogy meredten bámulom a fodrozódó vizet. Ráemeltem a tekintetem.
– Segítek bemenni. Harper is erős, de én még erősebb vagyok. Megtartalak – bizonygatta.
– Nem.
– Nagy szükséged van a terápiára. A víz más közeg, nem süllyedsz el, lebeg rajta az ember, főleg, ha tartja valaki.
– Jól ismerem a vizet – mondtam remegő ajkakkal.
– Akkor gyere!
Tom a combom alá és a hátamhoz akart nyúlni, hogy kivegyen a székemből, de ekkor hangosan megszólaltam:
– Ne, kérlek!
– Csak úgy fogod leküzdeni a félelmed, ha szembenézel vele – közölte, és ismét ki akart venni.
– Könyörgöm ne! – kiáltottam fel, és ellöktem Tom kezét.
Hátradőltem, és a vízre meredve ziháltam, a torkomat egyre jobban elszorította dübörgő szívverésem.
– Majd legközelebb – vont vállat Harper. – Vár rám egy másik beteg.
Tom is vállat vont, és elindult a holmim felé. Már bátrabban mertem követni. Adott egy köntöst a fogasról.
– Majd a kórteremben felöltözöl.
Belebújtam a fehér, puha köntösbe, Tom az ölembe rakta a ruháimat.
Kissé fellélegeztem, amikor visszafelé haladtunk a folyosón.
A szívverésem akkor se lassult le teljesen, amikor már a szobámban voltam.
– Segítek öltözni – mondta Tom.
Megint csak megráztam a fejem, mert szavak nem jöttek ki a számon.
– Menni fog egyedül?
Fogalmam se volt róla, jelenleg örültem, hogy az ősellenségem kellő távolságban van. A víz.
Tom az ágyamra tekintve észrevette a borotvát.
– Akkor borotválkozz meg! Legalább ne hagyd el magad!
Felpillantottam rá, és akkor tűnt fel először, hogy nem mosolyog. Valószínűleg összezavartam őt, vagy nem hitte, hogy ennyire pocsék a hangulatom. Igazán megkérdezhettem volna a nevét, már libabőrös se voltam, és a lélegzetvételeim kezdtek lelassulni.
– Neked nincs más dolgod?
– Kösz a bunkó kérdést.
– Bocs – hajtottam le a fejem. – Sose féltem a víztől.
– Nem csoda, hogy így parázol. Én is tudom, hogy mi történt veled. Mondd csak! – Tom leült az ágyam szélére, és úgy kérdezte baráti hanglejtéssel: – Mit csináltál a baleset előtt?
– Úsztam. Rengeteg versenyen voltam, van egy rakás érmem. Hosszútáv, pillangó...
– Már értem, hogy miért vagy ilyen jó formában.
– Jó formában? – bámultam rá hitetlenkedő tekintettel.
– Attól még nézhetsz ki jól, hogy székben vagy. Sportolhatsz, persze, amit lehet. Sőt, muszáj sportolnod!
– És mégis mit sportoljak?
– Senki se mondta, hogy így is mozoghatsz? Nyilván furcsán hangzik, de el se tudod hinni milyen komoly sportolók vannak kerekesszékben. Vívók, teniszezők, kosarasok...
Értetlenül néztem rá, erre felnevetett. Szégyenkezve összehúztam magam, és megmarkoltam az ölemben tartott ruháimat.
– Dokid biztos mondta – találgatott Tom.
– Ennyire részletesen nem. Csak annyit, hogy kell a terápia, a torna, és mozgassam meg a felsőtestem. Tornázzak egyedül is.
– Nem ért véget az életed, mert baleseted volt. Találj egy új célt! Keress rá a neten ezekre a sportolókra! Itt van a mobilod, gondolom.
– Itt van. Oké, ha lesz kedvem, akkor rákeresek.
Tom felállt, és megveregette a vállam, aztán elindult kifelé.
– Ha kellek öltözködni szólj, itt leszek nem messze – jelezte, majd köszönésképp bólintott, mosolygott is hozzá.
– Rendben, kösz – feleltem, majd arra eszméltem, hogy én is elmosolyodok, hogy viszonozzam a gesztust.
Naiv feltételezés volt tőlem, hogy Tom nem tudja milyen kezelésem lesz, csak mert új az osztályon. A ruhájára volt tűzve a névtábla, de sose mertem elolvasni, miután beismertem, hogy elfelejtettem a nevét. Pedig, ha ő aznap nem nyitja fel a szemem, fogalmam sincs, mikor törik meg a depresszió szülte burok, amiből nem bírtam kijönni.
Egy kis fény villant a sötétben.
Délután rávettem magam, hogy beguruljak a fürdőbe, és használjam a borotvát. Feloltottam a lámpát, erős fény lett. Megnyitottam a vizet, azonban sokáig csak néztem, ahogy elnyeli a szürke lefolyó. Langyosra állítottam, és végre addig eljutottam, hogy megmossam az arcom. Eddig általában minden reggel eljutottam, de sosem pillantottam a tükörbe. Lekaptam a fehér törölközőt a fogasról, megtöröltem vele az arcom, majd remegő kézzel emeltem el, és gyors lélegzetvétellel sandítottam a megdöntött tükörbe. Egy röpke pillanatra láttam magam. Aztán a zuhanyzóra, a toalettre tekintettem, a kapaszkodókra, amik azt szolgálták, hogy el tudjam végezni a dolgaimat egyedül, például sérülés nélkül fürödhessek. Lehajtottam a fejem, és bevillantak az emlékek, amikor ápoló segített levetkőznöm, mosakodnom és megmutatta, hogy érdemes használnom a kapaszkodókat. Eszembe jutott az időszak, amikor minden érzéketlen részem idegen volt, ezáltal idegen volt az egész testem, és nem is sejtettem, mit kezdjek vele, hogyan használjam. Hogyan éljek.
Itt mindent rám szabtak. Megváltozott képességeimhez. Sokáig néznem kellett, hogy kényelmesnek érezzem. Teljesen mégsem lett kényelmes, aznap még kicsit idegen maradt. Vettem egy nagy levegőt, morogva fújtam ki, majd eltökéltem, ismét felemelem a tekintetem, és nem fog érdekelni, hogy döntve van a tükör, hanem elfogadom, hogy a tükörképem pont illik ehhez a tükörhöz, ehhez a helyiséghez. Mert ez vagyok én.
A langyos víz még akkor is csobogott. Bevizeztem az arcom, és megkerestem a borotvahabot az egyik alsó szekrényben. Ismerős volt a mentolos és szúrós férfiillat, hisz ezt használtam régóta. Amikor nyomtam belőle a tenyeremre először megszagoltam. A tükörbe nézve arra gondoltam: Én vagyok Jacob Sullivan. Még most is én vagyok. Végig erre koncentráltam, miközben simára borotváltam az arcom.
A nevemet ismételgetve egy magas, fekete hajú, erős fiú jelent meg a képzeletemben. Még nem férfi, csak egy fiú. Egy normális, átlagos srác. Próbáltam meggyőzni magam, de a kép még nem változott meg a fejemben Jacobról. Még nem láttam a kerekesszékes fiút.
De legalább az arcom sima lett, és illatos. Megfésültem a hajamat is. Az az ötletem támadt, ha eddig képes voltam eljutni, talán zuhanyozhatnék. Még egyszer se zuhanyoztam egyedül, és kissé meg is ijedtem. A nadrágomat csak az ágyon fekve tudtam levenni, vagy felvenni. Azonnal rájöttem, hogy ez bonyolult, viszont bosszantani kezdett, hogy folyton egy idegen vetkőztet, öltöztet.
Elhagytam a fürdőszobát, átültem az ágyra. Megragadtam a pólóm alját, és aggodalmas szuszogással szorongattam izzadt tenyeremben. Félelmem ellenére levettem a pólót, aztán elterültem a fehér lepedőn. Leráncigáltam a nadrágomat, majd az alsóneműt is, és közben imádkoztam gondolatban, nehogy bejöjjön valaki, legfőképp anyám ne. Amikor a ruhák a térdemnél voltak felültem, és lehúztam azokat a lábamról is. A lábam nyilván könnyen hajlott attól, mert nem éreztem. Teljesen meztelen voltam, és mivel rám sütött a fény az ablak felől csak jobban izzadtam. Belebújtam az ágy szélén lévő köntösbe, és visszaültem a székembe. Kerestem a szekrényben egy nagyobb törölközőt.
Még mindig féltem kicsit, de azzal nyugtattam magam, hogy pont ezért vagyok itt, hogy egyszer ezeket megtanuljam egyedül csinálni.
Stabil zuhanyülőke várt rám, és gumiborítással ellátott kapaszkodó. Lekaptam a köntöst, és csak úgy a földre dobtam. Bámultam az ülőkét, és a szívem az igazság pillanatában igencsak gyorsan vert. Egy darabig egyébre nem is nagyon ment figyelni, azonban le kellett küzdenem ezt, ha végre csinálni akarok valamit önállóan. Jól teleszívtam a tüdőmet, és megragadtam a kapaszkodót. Vettem egy nagy lendületet, de az ülőke nem volt a legjobb helyen.
Őszintén hittem abban, hogy sikerül. Arra eszméltem, hogy a földön vagyok, de különben más nem tűnt fel, pedig egy ilyen padlóra ülés és lecsúszás az ülőkéről elég kellemetlen lehet. Meg az is, ami még történt.
Az egész olyan hirtelen ment végbe, hogy zavartan hunyorogtam csupán, mire felfogtam. Lestem a lábam, ami abban a pillanatban, hogy lecsúsztam biztosan alám fordult. Még egyszer se láttam azelőtt ilyen fura formájúnak a térdem. Más a helyembe kiabált volna, mert minden bizonnyal rettentő fájdalom egy ilyen ficam. A helyes az lett volna, ha segítséget kérek hangosan, hátha valaki a közelben van. Ehelyett megfogtam a lábszáram, és kiegyenesítettem a lábam, erre a csontok visszaugrottak a helyükre. Azonnal duzzanat keletkezett a térdemen. Eldöntöttem, jobb lesz, ha erről már szólok, és terveztem elmesélni a részleteket, mert sejtettem, hogy úgyis megkérdik.
Ám volt egy jelentős problémám. Meztelen voltam, a székem távol és a köntös is, amit csak úgy a padlóra dobtam.
– Kurva életbe! – mondtam, és kezdtem pánikba esni.
Elegem volt abból, hogy kiszolgáltatott vagyok, meztelenül látnak és folyton segítségre szorulok. Morogtam egyet hangosan, és pörgettem az agyamban a gondolatokat. Túl sok lehetőségem nem adatott. Először a köntöst akartam megszerezni, mert a székből nehezen értem volna el. Úgy kellett tennem, mint a legtöbb hollywoodi filmben, amikor muszáj megsajnáltatni a kerekesszékest. A csempék közötti keskeny résekbe beleakadt az ujjam hegye, megpróbáltam előrébb csúszni, és amikor megtettem kb. két centit, akkor királynak éreztem magam.
– Megoldom – bizonygattam. – Menni fog.
A hasamra fordultam, mert azt hittem így könnyebb lesz. Sosem fordultam még a hasamra, és kicsit olyan értezem támadt, mintha egy bogár volnék és a hátamon fekve kapálóznék. A számon volt: segítség! De nem szóltam, húzni kezdtem a testemet, a köntös egy karnyújtásnyira volt. Beugrott a gondolat, hogy milyen félelmetes látványt nyújtanék villódzó lámpák között, mialatt nyögve húzom a testem, mint egy kibaszott démon. Nem kellett volna annyi horrorfilmet néznem.
Kinyújtottam a karomat, megragadtam a köntöst. Leesett egy hatalmas kő a szívemről.
– Ez az! Megcsináltam!
A ruhaneműt nem akartam elengedni, de vissza kellett fordulnom a hátamra. A holmit közelebb húztam, aztán a felsőtestemet oldalra fordítottam, a lábamat pedig a kezemmel mozdítottam meg, de ekkor sajnos megláttam, hogy a térdem már kétszer olyan duzzadt, mint volt. Nagy lendületet véve ültem fel, és perceken át ziháltam fáradtan.
Nemsokára felvettem a köntöst, megkötöttem, hogy eltakarjon. A szék kinyújtott lábamnál volt, a lábfejemnél. Oké, nem voltam valami profi, ami az önállóságot illeti.
– Anya! Itt vagy?!
Mivel nem jött válasz, megint kiáltottam:
– Valaki?! Hahó!
Amint meghallottam a lépéseket az ajtó túloldaláról fellélegeztem.
– Jakey! – sietett be anya ijedten.
– Zuhanyozni akartam, de elestem. Közelebb hozod a székem?
Egyszer se kértem segítséget, eddig mindig csak úgy kaptam, természetesnek vettem, hogy valaki folyton velem van.
Anya döbbenten, de ugyanakkor mosolyogva nézett engem, mert egyedül akartam zuhanyozni, és ez fejlődésnek számított, persze az is, hogy megborotválkoztam. Máris odatolta a székem. Megragadtam a két karfát, felhúztam magam, egy darabig remegő karokkal tartottam a testem. Anya hátulról átölelt, biztosan nehéz is voltam neki, ezért nem akartam, hogy kizárólag ő fogjon. De kellett a segítsége, nélküle nem tudtam volna úgy fordulni, hogy a fenekemet a székbe tegyem. Így már meg mertem fogni a háttámlát, és anya is fordított rajtam, hogy sikerüljön leülnöm. A lábamat ráhelyeztem a lábtartóra. Elterültem, kimerülten ziháltam, és végigsimítottam az arcomon.
– Ez nagyon gáz volt – mondtam.
– Semmi gond, mindent meg fogsz tanulni. Ne aggódj!
Nem vettem észre, hogy elsiklott a térdemről a köntös, csak akkor, amint anya megszólalt:
– Megütötted a lábad?
– Kificamodott.
– Istenem, Jake!
– Nyugi! Nem fáj.
Anya erre semmi se tudott felelni, pár pillanatig tanácstalanul hallgatott. Szerintem tisztában volt azzal, hogy mi a helyes, de a viselkedésem és a történtek összezavarták.
– Öltözni menni fog? Addig szólok a dokinak.
– Remélem nem esek le az ágyról.
– Jacob! – szólt rám már kétségbeesett hangon.
– Nem fogok, csak úgy mondtam.
Még akkor is nehezen kaptam levegőt, mert az előbb nagyon kifáradtam. Emiatt egy darabig csendben maradtunk, és visszajátszottam a fejemben az elmúlt percek történéseit. Pislogás nélkül néztem magam elé, és megremegett az ajkam.
Anya letérdelt mellém, és megsimogatta a karfán fekvő, reszkető kézfejemet. Az érintés hatására jöttem rá, hogy mekkora súly nehezedik a mellkasomra a csalódástól, azonnal könnybe lábadt a szemem a kedvességtől.
– Jakey... – suttogta.
– Ezt elcsesztem – sóhajtottam fel.
– Ugyan!
– Egy nyomorék vagyok, aki semmire se képes.
– Ez nem igaz kicsim! Sok dolgot elérhetsz az életben.
Anyára meredtem, majdnem haragosan, és rideg hangon azt mondtam:
– Zuhanyozni se megy egyedül. Mire volnék képes?
– Ne add fel Jakey! – válaszolta, és megtapintotta az arcom.
– Bárcsak boldog lehetnék! Bárcsak az lehetnék, aki voltam.
– Ugyanaz a fiú vagy!
Hiába bizonygatta, kicsit sem volt igaza. Elhúzódtam az érintése elől, és összeráncolt homlokkal, összeszorított ajkakkal próbáltam elfojtani a könnyeimet. Eleget látott már sírni. Mindenki eleget látott sírni.
– Amikor felkeltem... – kezdtem bizonytalanul, az ölemben tartott kézfejemet figyeltem. – Amikor felkeltem az altatásból és felfogtam, mi történt velem, valami eltört bennem.
Anyára pillantottam, és belenéztem aggodalomtól és fáradtságtól fakó szemébe. Pislogtam, erre legördült egy könnycsepp az államig. Reszketett a kézfejem, és tette volna tovább is, ha anya gyengéd érintése nem siklik a csuklómra.
– Egy másik ember lettem abban a percben – mondtam. – Valaki, akit még én sem ismerek.
– Idővel meg fogod ismerni őt. Rá fogsz találni önmagadra. Nem érsz kevesebbet csak azért, mert székbe kerültél. Lehet diplomád, céged és rengeteg barátod. Nem kell a szerelmet sem nélkülöznöd. Engedd, hogy a jó dolgok boldoggá tegyenek.
– Szerelem?
– Valakinek nagyon hiányoztál az elmúlt időszakban, csak félt bejönni hozzád. Rettentően fáj neki, hogy így lát téged.
Megtöröltem a szemem, és gondolkodóba estem, mialatt az ujjaimat tördeltem a combomon tartva.
– Szerinted, megérdemlek egy olyan szép fiút, mint Damien?
– Itt nem ez a kérdés, sokkal inkább az, érzel-e még iránta valamit?
– Hogyne éreznék.
– Akkor hagyd, hogy kimutassa a szerelmét feléd.
– De mit tudnék én adni neki?
Anya elmosolyodott, és a tenyerét a mellkasomra helyezte finoman.
– A szívedet. Ha őszintén szeret, márpedig nekem úgy tűnik, nem is lesz szüksége többre, és soha nem is lett volna. Ő is lehet a boldogság felé vezető utad.
Anya felállt, és megsimította a vállamat:
– Azonnal szólnom kell a dokinak, már túl sokáig beszélgettünk.
Bólintottam, majd anya kiment a fürdőszobából.