Melletted az élet

11. Feledékenység

Reggel a mobilom csörgése ébresztett. A hasamon feküdt a könyv, amiből este felolvastam Jake-nek, és ezek szerint nemcsak ő, hanem én is bealudtam, ki tudja mikor. A telefonom folyamatosan zenélt, erre azonnal kinyílt a szemem, és rögtön fogadtam a hívást, abban a reményben, hogy Jacob az.
– Szia, Damien. Itt Murphy.
– Szia – köszöntem csalódott hangon.
– Nem tudom, hogy gyakoroltál-e, de jó volna összefutni.
– Ilyen korán?
– Valójában mindjárt tizenegy.
Ekkor belém hasított a felismerés, miszerint egy balfék vagyok. Teljesen kiment a fejemből, hogy egyáltalán munkát vállaltam. Mit mondana most egy rendes felnőtt? – kérdeztem magamtól. Az igazat?
– Damien? – zökkentett ki Murphy az agyamba zúduló kifogásáradatból.
Nem volt mit tenni, vallanom kellett.
– Egy dalt tudok, semmi több. Gáz időszakom van.
– Figyelj, haver, nem gond! Készülődj, mondd el a címed, és máris odamegyek. Megbeszéljük a dolgot itt a bárban.
– Oké.
Elárultam a címünket, aztán felpattantam az ágyból. Gyors zuhany, öltözés, apa és Nancy nem voltak otthon. Hagytam azért egy cetlit a hűtőn, és még félig kómásan kibotorkáltam a ház elé. Már akkor korgott a gyomrom, és volt egy nagyon rossz megérzésem.
Elgondolkodtam azon, mi is történik velem. Igaza volt apának korábban, amikor azt mondta, hogy olyan gondokkal küzdök, ami egy felnőttet is kicsinálna. Fogalmam sem volt arról, mi rángathatna ki ebből, de arról igen, ha Jake-el töltöttem az időmet, kicsit minden jobb lett. Sejtettem, hogy kb. milyen most neki, de nyilván a neten bogarászni nem ugyanaz, mint átélni az ő helyzetét. Ő is utánanézett az én betegségemnek, különben nem jött volna rá, hogy hallásproblémáim vannak. El akartam fogadni őt, és megszokni minden új dolgot, ami vele kapcsolatos.
Vettem egy nagy levegőt, és figyeltem az utat. Akárhogy próbáltam kiüríteni a fejem nem sikerült, mert egyszerűen zakatoltak a gondolataim.
Nemsokára egy motoros kanyarodott be az utcába. Páran sétáltak erre, az összes tekintet rászegeződött. Áthágott legalább két közlekedési szabályt, egy autó hirtelen fékezett, dudált is.
Totál lefagytam. Hogy lehet valaki ennyire idióta? Aztán amikor megállt előttem csak forgattam a szemem.
Murphy levette a bukósisakot, hosszú fekete haja kicsit kibomlott a hajgumiból.
– Neked is hoztam. – A saját sisakját a kormányra akasztotta, a táskájából elővett még egyet, odadobta nekem, de persze elejtettem. – Fú, milyen béna vagy, apám!
A beszólástól köpni-nyelni se tudtam, nem volt nekem megszokva az ilyen, mivel eddig álmodni se mertem haverokról.
– Pattanj fel! – szólt Murphy.
– Mi?
Felálltam, felvettem a sisakot a földről.
– Tapsra vársz! – És tapsolni kezdett. – Gyere már!
Ciki lett volna azt mondanom, hogy félek, pedig igaz volt. Életemben nem viseltem bukósisakot, örültem, hogy elsőre fel tudtam venni. A motoron való utazás legalább annyiban segített, hogy végre kiürült a fejem. Csak arra koncentráltam, hogy ne essek le, miközben szorosan kapaszkodtam Murphybe. Amikor beértünk a városba bepánikoltam, mivel őrült sebességgel kerülgettük az autókat. Azt hittem ottmaradok.
Mindenem remegett, amikor megérkeztünk. Fellélegeztem, érezve a talajt a talpam alatt. Murphy elővette a kulcsait, kinyitotta az ajtót.
– Ha otthon lusta vagy gyakorolni, akkor talán itt megjön a kedved.
– Murphy. – Megálltam, a földet néztem zsebre dugott kézzel. – Ígérem, megtanulom az összes számot, de mostanság nincs... Nincs időm.
Murphy közelebb lépett, ezért elhallgattam. Úgy méregetett engem, mintha a hazugság jeleit keresné az arcomon.
– Akkor igyunk valamit – javasolta.
– Mi?
– Apámé a hely. Nem számít, hogy az iváshoz még kiskorú vagy. Egyébként is este nyitunk.
– Lehet, hogy jól jönne.
Murphy a zárba dugta a kulcsot, és kitárta az ajtót, épphogy bementünk máris a pult mögé lépett. Lekapott pár üveget a polcról, kevert nekem egy koktélt. Nagy szemekkel, majdnem lenyűgözve néztem, milyen profi ebben.
– Mi az? – vigyorgott rám.
– Csak menő, amit csinálsz – mondtam, és felültem az egyik bárszékre.
Murphy kiöntötte a két italt, odacsúsztatta az egyiket. Elvettem a poharat, megkóstoltam a koktélt. Narancsos íze volt, egy kis mentol és vodka is érződött rajta.
– Mit szólsz? – rántott kettőt a szemöldökén mosolyogva.
– Kibaszottul finom.
– Nem csak ehhez értek ám!
– Igaz – sandítottam a gitárok felé, amik tőlünk távol álltak az állványokon.
– Nézd a tetkóimat! – tette elém a karját. Gyönyörűen megcsinált japán motívumok voltak rajta, szinte kidomborodtak a satírból.
– Ez irtó szép!
– Odavagyok a japán kultúráért. Délelőttönként tetoválok egy szalonban, aztán idejövök zenélni. Ma nincs vendégem, ezért jutott eszembe, hogy felhívlak.
– Szeretek énekelni, csak... – forgattam a poharat színes italomat nézve.
– Na, rajta! Mondd!
– Nem igazán jönnek be ezek a számok. Nehezek.
– Ó! – kerekedett el a szeme, aztán ivott jó pár kortyot. – Akkor ajánlj te!
Erre döbbenten bámultam rá, elakadt a lélegzetem is.
– Szívesen megtanulom őket – folytatta, hogy válaszra ösztönözzön.
– Felsorolok párat – mondtam bizonytalanul.
Murphy elővette a mobilját, és felírta az előadókat, dalok címét.
Ezután csendben iszogattam a koktélomat, és azon gondolkodtam, vajon ez a srác miért engedi, hogy az én kedvenc dalaim szóljanak majd a bárban. Elfogyott az italom, de még mindig kényelmetlenül éreztem magam Murphy közelében. Idősebb, menőbb volt nálam, én pedig csak egy rakás csődtömeg.
– Lehangoltnak tűnsz – állapította meg. – Kérsz még valamit? Sőt! Inkább azonnal öntök is.
Egy kicsit sem kellett tűnődnie mivel kínáljon meg ismét, levett a polcról egy üveg bourbont.
– Hm? – mutatta.
– Oké.
Jeget tett két pohár aljába, és öntött. Eszembe se jutott, hogy ennyire a képemre van írva, milyen szörnyűségeken mentem keresztül, ettől csak még jobban szégyenkeztem.
– A zene nagyon jó kifejezőeszköz – mondta Murphy, erre ránéztem. – Sosem gondolkodtál azon, hogy dalokat írj?
– Minek írnék én dalt? – kérdeztem zavartan.
Murphy először rám meredt, aztán kinevetett. Ezt zokon vettem, ezért lehajtottam a fejem.
– Látom, hogy nyomaszt valami – vallotta be. – Írd le pár sorban, aztán mutasd meg nekem. Csinálunk belőle egy király zenét.
Kis híján eltátottam a szám, alig hittem el, hogy ez a külsőleg mogorvának tűnő srác mennyire kedves. Ekkor a pultra könyökölt, közelebb hajolt hozzám, és őszinte mosollyal azt kérdezte:
– Szerinted miért akartam, hogy te énekelj?
Bambán elvigyorodtam, mert erre a költői kérdésre még csak az agyamba se született válasz.
– Tudod te, hogy milyen nehéz egy szál hangszerre énekelni? – kérdezett megint egy olyat, amiről lövésem se volt. – Főleg ezzel a füledben – bökött rá a hallókészülékemre.
Annyira zavart lettem, hogy izzadni kezdett a homlokom is, és felforrósodott az arcom. Bár lehet, hogy a koktéltól, mivel üres gyomorra ittam. Az előttünk lévő barna és elég erős italból szerencsére még egy korty se fogyott.
– A véredben van a zene, drága barátom – bólogatott Murphy elismerően.
– Hol?
Murphy megint egy jót nevetett rajtam, bár most már én is, mert be kellett ismernem, hogy baromságot kérdeztem.
Koccintottunk arra, hogy zene csörgedezik, genetikai betegséget is hordozó, nem épp mindennapi véremben. Lehúztam a whiskyt, és abban a szent pillanatban megborzongtam.
– Na, erre még öntenem kell egyet! – határozta el Murphy, és felkapta az üveget a fényes pult közepéről, amin esküszöm már akkor hangyákat láttam szaladgálni, pedig alig ittam.
Töltött nekem, újabb koccintás, és borzongás a részemről. Az italnak olyan íze volt, mint a papírnak. Fogalmam sincs, miért jutott ez eszembe. Rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem, de azért kértem még egyet. A bódító hatás kicsit se volt ellenemre, sőt, a testem jobban kívánta a szeszt, csak zavarosabb legyen a fejem. A következő pohár után már szűkült a tér, mozgott a pult és Murphy is, bár erősen kétlem, hogy valóban balról-jobbra himbálózott volna. Valamit makogott, de csak ennyit értettem:
– Nemsokára kezdened kéne. Július végén. Addig remélem összehozol egy számot.
Amikor meghallottam a hónap nevét, akkor kicsapongó gondolataim közé egy szó férkőzött:
– Basszus!
– Mi az?
– Elfelejtettem a pasim születésnapját...
– Kiét?!
Persze, hogy Murphy ettől megdöbbent, nyilván nem a memóriagondjaimtól.
– Biszex vagyok.
Kibaszott ital! Kibaszott őszinteség! Rossz hatással volt rám az alkohol, mégis szemeztem a Murphy mögött sorakozó italokkal, roskadozott az üvegektől a polc. Belém hasított hirtelen a szomorúság is, biztos a kezdődő részegség miatt.
Úgy éreztem, hogy mindent szarul csinálok. Jake-el vagy a lányommal kellett volna lennem, ehelyett az egyik bárszéken ülve, egy totál ismeretlen sráccal ittam whiskyt fényes nappal.
Murphy látva, hogy keresztbe áll a szemem, kinyitott nekem egy csomag kekszet, és elém tolta. A hányinger egyelőre elkerült, tömtem a sós nasit.
– Ne aggódj! Nem zavar, hogy meleg vagy – mondta Murphy.
– Nem vagyok meleg, Jacob az...
Arrébb löktem a csomag kekszet a barna pulton, és mivel jócskán elszomorodtam az előbb, már én nyúltam az üvegért, és anélkül ittam belőle, hogy Murphy megengedte volna. Összekeveredett az íze a számban lévő étellel, és már jött is fel a gyomromból egy öklendezés.
– Baszd meg! Haza kéne menned – javasolta Murphy.
Haza. Erről a szóról Grace jutott eszembe, aztán Jacob is, ettől pedig még szomorúbb lettem, ezért a pultra tettem a fejem, és az üveg száját markolva azt mondtam:
– Van egy kislányom, Grace. Nagyon beteg. És Jacob is beteg – panaszkodtam, még sose hallottam olyan vékonynak és könyörgőnek a hangomat.
– Mi bajuk van?
– Grace csontjai könnyen törnek, mint nekem is. Jacob pedig béna – erre a hangom sírásba fulladt.
Emeltem volna a számhoz az üveget, de Murphy gyorsan elvette tőlem.
Elmeséltem neki mindent, ami történt velem, onnantól kezdve, hogy felkeltem a kómából. Arról fogalmam sincs, hogy reagált rá, mivel nem bírtam rendesen kivenni az arcát se. Csupán az utolsó szavaira emlékszem:
– Haza kell menned. Hívok neked taxit. Már én is ittam, kóvályog a fejem, így nem ülök nyeregbe – célzott a motorra.
Ez rendes volt Murphytől, pedig alig ismertük egymást. Az autó hamarosan ott volt, de mégis maradt annyi időm és erőm is, hogy rájöjjek, féltékeny vagyok erre a srácra. Tehetséges volt, jó stílussal. Úgy éreztem magam mellette, a házunk irányába haladva kocsival, mint egy elcseszett kis kölyök. Régen, ha ilyen érzések törtek rám, úgy csináltam, mintha irtó nagy egóm lenne, de akkor ez már nem ment.
Murphy segített kiszállni a taxiból, ekkor megpillantottam Nancy autóját a felhajtón.
Betámolyogtam az ajtón, Nancy azonnal odajött. Csak annyi jutott el a tudatomig, hogy ki van rittyentve. Pontosan ilyen barom módon fogalmaztam meg fejben azt, hogy kisminkelte magát és csinos ruhát visel.
– A gondjaira bízhatom, hölgyem? – kérdezte Murphy, a derekamnál tartva, nehogy összeessek.
– Persze – pislogott nagyokat Nancy, aki ezután átvett engem, segített bemenni a nappaliba.
Szinte levetődtem a kanapéra, kapkodtam a levegőt meggörnyedve. Nancy pár percre egyedül hagyott, hozott egy felmosóvödröt és egy törölközőt.
– Fogd az öledbe! – adta oda a vödröt, amit a lábam közé tettem, átöleltem, mintha emberi lény volna. – Egy pillanat, és jobb lesz – simogatta a hátamat.
Igaza volt. Éreztem, hogy jön a hányinger és a torkomban a savanyú ízt, aztán párszor öklendeztem, és már hánytam is. Kétszer, háromszor rám tört.
– Most már szabad tudnom, miért dől belőled a piaszag? – törölte meg a számat Nancy.
– Ittam – motyogtam, még akkor is gyengéd érzelmeket táplálva a vödör iránt.
– Ez világos, de ugye sejted, hogy neked veszélyesebb részegnek lenni, mint másoknak? Mi lenne, ha elesnél?
– Teszek rá! – morogtam könnybe lábadt szemmel és csöpögő orral.
– Szóval, elmentél inni a haveroddal?
– Munkatárs.
– Ó, ez mindent megmagyaráz – válaszolta ironikusan, aztán komolyra fordította a szót. – Mi a baj Damien? – simogatta tovább a hátamat.
Ekkor ránéztem, és furcsa gondolataim támadtak. Nyilván volt még bennem pia, ha a gyomromban nem is, az agyamban tuti. Vigyorral az arcomon azt mondtam:
– Olyan csinos vagy, ahhoz képest, hogy anyám lehetnél.
– Mi? – ráncolta össze a homlokát Nancy. Szerintem nem tudta, hogy most bókolni akartam-e, vagy inkább beszólni.
– Remélem apám dicsér rendesen, különben megölöm.
– Jaj, te! – csóválta a fejét. – Szerintem jobb lesz, ha elalszol.
– Nem aludhatok, mert...
És eszembe jutott, hogy vedelés közben mi szomorított el nagyon. Majdnem jajgatva szólaltam meg hangosan:
– Ó, Jakey! Elfelejtettem a születésnapját.
– Semmi gond. Most az apjával van, és jól érzi magát.
– Grace pedig megsérült.
– Tudom, felhívott Joyce. Semmi baj Damien – mosolygott rám, elvette tőlem a vödröt, és megfogta a kezemet. – Még egy kicsit gyerek vagy, és komolytalan. Lehetetlen felnőni egy pillanat alatt, emiatt annyira nehéz most neked. Néha olyan, mintha a fiam lennél te is. Aggódom érted, amióta itt vagy Floridában. – Megsimogatta a hajamat, az arcomat is megint, hogy ezzel megnyugtasson. – Az élet nem mindig olyan, amilyennek mi szeretnénk, de meg kell tanulnunk kihozni belőle a legtöbbet, és a lehető leggyakrabban azt tenni, amitől boldogok vagyunk. Én így élem túl a fájdalmaimat.
Csak bámultam rá és nehezen értettem, de tudtam, ha rendesen kijózanodok el fog jutni hozzám az üzenete.
– Ki kell zárni minden negatív és felesleges érzést, mint például a bűntudatodat, ami most gyötör. Meg kell találnod, mi okoz örömet, vagy mi kapcsol ki. Töltődj fel! De most pihenj le! Szerintem ez lesz a legjobb ebben a pillanatban.
– Mehetek Jakey szobájába?
– Semmi akadálya.
Nancy egy nagyon erős nő volt, mégis folyton meglepett azzal, mit tud kihozni magából. Helyt állt még így is, hogy darabokra volt törve. Azon a napon tényleg úgy nézett rám, mint a fiára, és az érintései valódi, anyai érintések voltak. Nagyon rég nem éreztem ilyet, és nem mertem kimutatni, mennyire meghatódtam, ezért gyorsan ott is hagytam őt.
Lefeküdtem Jacob ágyába, bebújtam a takarójába. Nagyon fáradt voltam, majd’ leragadt a szemem, a gondolataim széthullottak. Őrülten fájt Grace és Jake állapota, és ezt a felismerést az ital szabadította fel bennem. Nem akartam mást, csak azt, hogy végre felébredjek és befejeződjön ez a rémálom, de tisztában voltam azzal, hogy olyasmire vágyom, ami sosem történik meg, és ezt nem bírtam elfogadni. Közben bűntudatom lett, mert ittam és az jutott eszembe, hogy ilyen életem is lehetne. Lehetnék laza és menő, mint Murphy.
– Hiányzol! – suttogtam Jake takarójába.
Ő volt a világom. A másik felem. Vele váltam egésszé. Bőven sok fájdalom ért az életben, és csak akkor tudtam elfelejteni ezeket, ha együtt voltunk.
Este hétig aludtam. Amikor felébredtem olyan kimerült voltam, mintha áthajtott volna rajtam egy úthenger. Azonnal beugrott, hogy mit hordtam össze Nancynek.
– Úr isten! Idióta vagyok! – tápászkodtam fel nehezen.
Utcai ruhában és cipőben voltam, tompán lüktetett a homlokom, de legalább pihentem és egy kicsit kitisztult a fejem.
Apa akkor lépett be az ajtón, amikor a folyosón vonszoltam magamat a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Késő volt ahhoz, hogy most érkezzen meg munkából, hozott egy szatyor kaját, tehát bevásárolt.
– Meg kéne fürödnöd – mondta. – Izzadt vagy és bűzlesz a piától.
– Kösz – böktem oda, s folytattam az utat. Apa persze követett.
Lerakta a cuccot, aztán karba tett kézzel a pulthoz dőlt és nézte, ahogy sorban iszok egy, majd három pohár vizet.
– Miért nem hajolsz a csap alá? – gúnyolódott.
– Jaj, de vicces! – sandítottam rá gonosz tekintettel. – Röhög a vakbelem.
– Nancy felhívott, elmondta, hogy részegen jöttél haza.
– Mi közöd van hozzá? – ültem le az egyik székre.
– Ne légy bunkó! – emelte fel a hangját, majd sóhajtott. – Nem megoldás a problémáidra, hogy elzárkózol előlem és inkább vedelsz.
– Áruld el, te mit tennél a helyemben? – meredtem rá szúrós szemmel.
Apa egy darabig csendben nézett maga elé. Sejtettem, hogy nem fog válaszolni. Vagyis nem azonnal. Amikor rám pillantott, akkor láttam a szemén, hogy aggódik értem.
– Megpróbálnám elfogadni – közölte.
– Elfogadni? Mit éreznél, ha Nancy tolószékbe kerülne, a gyereked pedig beteg lenne?
Apa nyelt egyet, szerintem a szavakat gyűrte le a torkán, amiket azonnal a képembe akart vágni, de tudta, hogy mit lesz helyes mondania.
– Meghalt a nejem. A fiam pedig havonta törte el valamijét. Egyedül maradtam, férfiként, egy kibaszott ritka és veszélyes betegségben szenvedő kisgyerekkel! – kiabált rám. Talán már régóta szúrta ez a tüske, aztán egy mély levegővétellel visszafogta az indulatot. – A sürgősségin azt hitték én bántalak, azzal fenyegettek, hogy elvesznek tőlem. Rengeteg dolgot akartam tanítani neked. Foci, biciklizés. De nem mertem. Féltem, hogy nem leszel velem többé. Elveszítettem mindent, ami fontos volt nekem. A feleségemet, ezáltal a családomat. Tudtam, hogy együtt, ketten kell egy családnak lennünk, és ehhez olyan erőre lesz szükségem, ami... – sóhajtotta a földre tekintve. – Nem volt bennem elég erő, de csináltam, mert akartam.
– Ezt... – ittam még egy kortyot, megremegett a csuklóm, amikor letettem a poharat. – Ezt eddig sosem mondtad.
– Miért mondtam volna? – rántott egyet a vállán. – Nem is érdekelt. Utáltál.
– Nem utáltalak, csak hülye voltam.
– Az elmúlt időszakban sokat változtál, gondolom a műtéted miatt is.
– Bocsáss meg! – suttogtam, nem ment hangosabban.
– Nyilván nem elég, hogy próbálom egyengetni az utadat.
– De elég... Csak...
Apa leült, közel hozzám, komoly tekintettel figyelt engem:
– Tisztában kell lennem azzal, mi zajlik benned, hogy segíthessek.
– Elfelejtettem Jake szülinapját, a lányom megsérült, és eszembe jutott, hogy milyen életet is élhetnék. Lehetnék olyan, mint Murphy.
– Lehetnél, igen. – A tenyere a poharat szorongató kezemhez ért, mire meglepődtem. – Az életben több útra is léphetünk, és itt nem is a helyes irányról van szó, hanem arról, hogy te melyiket érzed a szíved mélyén a te utadnak.
Ekkor egymás szemébe néztünk.
– Mindig van választásunk Damien.
Elhúztam a kezemet, és lehajtottam a fejem, hogy apa ne lássa, mennyi könny gyűlt a szememben, viszont muszáj volt beszélnem, mert a szavak nem hagytak nyugodni.
– Jake-el akarok lenni – suttogtam.
– Oké. – A zsebébe nyúlt, kivette a pénztárcáját, végül elém tett néhány bankjegyet. – Akkor holnap reggel menj és vegyél neki valamit! Vidd el a kórházba! Legyél vele, mert nagy szüksége van rád, és ahogy elnézlek, neked is őrá.