Melletted az élet

1. Új élet

„Minden bukással, sérüléssel, a lelkünkön ejtett minden sebbel megújulunk. Ezzel az új életünkkel kell megküzdenünk minden egyes nap, vagy szembe kell néznünk lelkünk pusztulásával.”

Írások az elme természetrajzáról
Theophilus Roshodan, 1789

Háromszor állt le a szívem egy éven belül. Egyszer akkor, miközben műtöttek, mert eltört a bordám, a csont pedig belefúródott a tüdőmbe. Ezután nem ébredtem fel az altatásból, és kómába estem. Kicsit több mint egy hét elteltével végre magamhoz tértem, ám zaklatott és zavart lettem, ezért ismét megállt a szívem. Teljesen kikészültem attól, hogy egy kórteremben vagyok és fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Pár hónapra rá Colin lelökött a mólóról, és belezuhantam a hideg óceánba.
Kapálóztam, de a víz belefolyt az orromba és a számba, nem kaptam levegőt. Sosem tanultam meg úszni, mert a csonttörékenységem miatt apa nem engedte. Nem a medencéktől féltett, hanem az élő vizektől, pontosabban attól, hogy nekiütközök valaminek vagy rálépek valamire, ami csontomat töri. Semmit sem tehettem, ami egy kicsit is veszélyes lehet rám. Se görkori, se bicikli, se kosárlabda.
Miután kihoztak a partra újra éltem. Rengeteg vizet köhögtem ki. Először a vakító kék eget pillantottam meg a homokban fekve. Persze eltört a karom, amíg öntudatlanul hánykolódtam a hullámokon. Miért is ne? Már nem érdekelt! Annyi törésem volt életem során, hogy szinte megszoktam ezt az érzést.
Gyorsan felültem, bár szólt a vízimentő, hogy lassabban tegyem. Körbenéztem, homályosan láttam a partot. Az első dolog, ami eszembe jutott:
– Hol van Jake?
Tudtam, hogy mellettem kellene lennie, mert megsérültem és vele járok. Sosem hagyott egyedül, ha baleset ért, és együtt voltunk a mólón is. Ekkor mintha észrevettem volna őt, de későn reagáltam. Amikor felugrottam már csak a lábfejét láttam a mentőautótól, mert hordágyon feküdt és épp akkor tették be. Elindultam felé, megszédültem és hányingerem lett. Remegtem a nedves ruhákban. Odaértem a piros-fehér járműhöz, ám valaki akkor csukta be az ajtót.
– Gyere! – Megfogta a karomat a férfi, aki újraélesztett. – Kórházba kell menned!
Kórház. A második otthonom volt. Sokáig utáltam azt a tipikus tisztaságszagot, a fehér köpenyes embereket és a komor arcokat, de ahogy a töréseket, ezeket is megszoktam. Egy éve laktam akkor Floridában, és a városban lévő kórházat szintén jól ismertem már. Többször feküdtem bent műtétek miatt, és idejártam fizioterápiára.
Aggódtam Jake-ért a mentőben ülve. Amikor megérkeztünk azonnal röntgen, vizsgálatok, majd begipszeltek. Két lábon járó csoda voltam. Legalábbis ezt mondták az orvosok. Néhány hónapon belül annyi rossz történt a nem túl erős testemmel, hogy más ebbe belerokkant volna.
Nancy, Jacob édesanyja, fel-alá járkált a folyosón. Sírt, nem engedte, hogy megvigasztalják, olyan volt, mintha ki akarna futni a világból. Nem értettem miért ennyire zaklatott. Azonnal a legszörnyűbb dolog jutott eszembe: Jacob lehet, hogy...
– Damien! – jött oda apa. – Jól vagy?
– Ja. Jake?
Az apám, Leonard, megérintette mindkét vállamat, komoly tekintettel. Simogatott, ami nem igazán volt jellemző köztünk, ugyanis legtöbbször morogtam érte. Nem szerettem az ilyen érzelmes pillanatokat.
– Jacobot bevitték a műtőbe – válaszolt apa.
– Mi történt?
Akkor tűnt fel, hogy Colin is itt van. Szinte ellöktem apát, hogy nekironthassak. A srác egy fejjel magasabb és kétszer akkora volt, mint én. Ő is tizennyolc éves, de egy kisiskolásnak tűntem hozzá képest. Mindenem remegett előtte állva. Belenéztem a szemébe, amiben kétségbeesést láttam.
– Te faszkalap! – kiabáltam rá.
– Jól vagy? – kérdezte, és lehajtotta a fejét.
Nem feleltem, mert nem én voltam a fontos. Apa már mögöttem állt készenlétben, hogy megakadályozzon, ha hülyeséget csinálnék.
– Beszélgessünk! – kérte, és az egyik székhez kísért.
Leültünk, megfogta a kezemet. Miért? Ez olyan ciki! – futott végig az agyamon.
Apa csendben nézte a földet, amíg összeszedte a gondolatait. Inkább máshová pillantottam, mert nagyon zaklatottnak tűnt, és zavarba hozott ezzel. Nancy a könnyeivel küzdött, az egyik vizsgáló fehér ajtaja mellett a falhoz dőlve. Carter, Jacob édesapja, tenyerébe temetett arccal ült a szemben lévő sárga, műanyag széken.
Elengedtem apa kezét, ökölbe szorítottam egészséges ujjaimat, és vártam, hogy végre beszéljünk. Komoly dolog történhetett, ami annyira meghatotta apámat, hogy alig talált szavakat.
– Jacob sokkal jobban megsérült nálad – mondta, majd vett egy nagy levegőt.
– Mi?
Jobban? Ő, aki mindig erősebb volt, aki mellettem sziklának tűnt.
– Segíteni próbálnak rajta a műtőben, de az orvos szerint nem lehetünk biztosak abban, hogy mit eredményez a beavatkozás.
– Érthetőbben nem lehet? – kérdeztem, és felrántottam az egyik szemöldökömet.
– Egy hullám nekisodorta a mólót tartó oszlopnak. Könnyen lehet, hogy nem fog lábra állni többé.
– Miért jött be a vízbe? – kérdeztem remegő hangon.
– Meg akart menteni téged. Ezt mondta a barátod.
Apa nem is sejtette, hogy más valaki miatt estem le a mólóról. Persze Colin nem kötötte az orrára, hogy ő lökött le. Senki sem tudta. Fel sem fogtam rendesen, hogy miről beszélünk. Hallottam a fülemmel, viszont az eszem nem bírta megérteni. Csak ennyit sikerült válaszolnom:
– Ő nem a barátom.
Mozdulatlanul ültem, a szemem megtelt könnyekkel, de nem sírtam. Bámultam előre szótlanul.
Akkor Jacob és én egy éve jártunk együtt. Megváltoztatta az egész életemet. A nálam pár hónappal idősebb fiú magas és edzett volt, mert versenyszerűen úszott évek óta. Éppen ezért is nem értettem, hogy sérülhetett meg pont a vízben. Bár emlékeztem a szélre és a hatalmas hullámokra, úgy tűnt vihar lesz, de végül mégis elvonult. Jake ügyesen úszott, ám ez semmit sem ért a természet erőivel szemben. Miatta keltem fel minden áldott reggel, és most nem tudtam, hogyan tovább. A társaságában elfelejtettem az összes törésem emlékét. Az ilyen tipikus lángoló kamaszszerelemre csak egy szó létezik: varázslat.
Bent tartottak megfigyelésen egy napig. Befektettek egy kórterembe, ahol rajtam kívül még ketten tartózkodtak, de én nem ott akartam lenni, és egyébként sem történt komoly bajom. Csak ültem az ágyamon, amíg apám Nancyvel volt, és bosszankodtam.
Amikor hosszú idő után végre bejött hozzám apa, addig idegesítettem, amíg nem mondta meg, hogy hol van Jacob. Meg akart engem óvni, de rájött, hogy szembesülnöm kell a helyzettel.
Együtt mentünk az intenzív osztályra. A kórterembe nem léphettem be, viszont kintről is láttam, az ablakon át, a fekete hajú szépfiúmat. Az édesanyja zöld overálba öltözve és maszkot viselve ült mellette egy széken.
Carter fel-alá sétált a folyosón és azt várta, hogy ő is bemehessen a fiához. Sosem láttam felnőtt férfit így remegni és könnyeivel küzdeni.
Meredten álltam és figyeltem Jake-et. Minden egyes szívdobbanás mintha mellkason ütött volna. Jacob az ágyon feküdt fehér takaróval betakarva. A száját és orrát befedte a lélegeztetéshez szükséges maszk, amiből fehér cső vezetett a gépig. Infúzió és katéter is be volt kötve neki. Így nézett ki a négy órás műtét után. Még ma sem tudom kitörölni az emlékezetemből ezt a képet.
– Mi lesz vele? – kérdeztem, hátat fordítva az ablaknak.
– Nemrég beszéltem a dokival – közölte apa. – Stabilizációs műtétet végeztek. Többet nem lehet tenni ilyenkor.
– Én ezt nem értem...
– Eltávolították a törött csigolyát, pótolták és csavarral rögzítették.
– Törött csigolya... – mondtam, hogy könnyebb legyen tudatosítanom.
– Az utolsó háti csigolya tört. Megsérült a gerincvelő is. Azt mondta az orvos, hogy ilyenkor próbálják az éppen nem működő, de élő funkciókat visszaállítani. Mivel Jake altatásban van, még nem tudjuk, hogy pontosan mit mentettek meg.
– Mikor fog felkelni?
– Egyelőre nem kelhet fel, mert kibírhatatlan fájdalmai lennének. Tíz napig altatják.
Volt még apa száján néhány szó, ám lenyelte, és inkább elfordította a fejét. Talán megint meg akart óvni, ahogy egész életemben, és pont ezzel a féltéssel tette tönkre a gyerekkoromat. Mégsem haragudtam rá, mert ő nevelt fel. Végülis meggondolta magát, vagy megint rájött, hogy muszáj beavatnia:
– Amikor Jake-et kihozták a vízből, és újraélesztették vért köhögött fel. Belső sérülése is volt, a gerinctörésen kívül. Nem tudni, hogy minek ütközött még neki, amikor eszméletlenül hánykolódott a vízben. Lehetett szikla is. Bármi. Egy percre felkeltették, mielőtt betették a mentőbe. Csak annyit bírt mondani, hogy nem érzi a lábát. Folyamatosan mozgott a vízben, és valószínűleg ez okozta, hogy súlyosabb lett a sérülés és...
Apa nem állt közel Jacobhoz. Ritkán beszélt vele, annak ellenére, hogy Nancy párja lett, és együtt is éltünk négyen. Mégis elakadtak a szavai, amikor a legfontosabb dologhoz ért. Egyikünk sem akarta kimondani.
– Nem fog...? – Elkezdtem a kérdést, viszont a szorítás a torkomban nem engedte, hogy befejezzem.
– Nem tudni pontosan, mely érzékelések maradtak meg, de az biztos, amire gondolsz. Egyelőre hagyják pihenni.
Megjelent lelki szemeim előtt Jacob, miközben tekeri a biciklit, majd láttam őt úszni, és ahogy fut az iskolabuszhoz. Aztán láttam mosolyogva, és azt mondta, hogy hamarosan megszerzi a jogosítványt. Az volt az egyetlen vágya, hogy autót vezessen. Egyszerű vágy, de az övé. Ott állt előttem a fejemben elképzelve, és bár nem voltam alacsonyabb, én mégis nagyobbnak éreztem magamnál, a százhetvenöt centijével, és erős karjaiban kicsi lettem, amikor átölelt. Gyakran röplabdázott a barátaival Melbourne Beach-en. Lebarnult a bőre néhol, ám nem szabályosan, leginkább a vállain és a mellkasán. Jake egyszerűen tökéletes fiú volt. Átlagos, félénk és tökéletes.
Szótlanul állva a folyosón ennek a fiúnak a képe lebegett előttem, aztán megfordultam, megpillantottam a csöveket, és visszhangoztak az agyamban a szavak: nem fog járni.
Carter felkelt a székről, odajött hozzánk. Pontosabban hozzám.
– Te... – mutatott rám. – Te miattad ugrott bele a vízbe.
– Nem szándékosan estem bele – mondtam.
– Téged akart megmenteni. Te miattad fekszik most ott! – kiabálta.
– Állj le Carter! – lépett elém apa. – Baleset volt. Tudom, hogy hibáztatni akarsz valakit, de nem a fiam tehet erről.
Egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Nemcsak azért, mert Jake apjáról volt szó, hanem azért is, mert pontosan ugyanaz a tekintet és arcvonás meredt rám. Ugyanaz a kerek, kék szem, ugyanaz a szájmozgás, még a hajuk is egyformán nőtt. Mintha Jacob üvöltözött volna velem.
– Mr. Sullivan? – szólt Carternek az egyik ápoló. – Most már maga is bemehet.
Sosem kedveltem az ápolókat és orvosokat, de most megnyugtatott a fehér ruhás férfi jelenléte.
Még egy pillantást vetettem Jacobra, láttam Nancyt is, ahogy jön kifelé. El akartam tűnni onnét, egyébként is apámnak a párjával kellett foglalkoznia.
Visszasétáltam a kórterembe egyedül. Leültem az ágyam szélére. Hallgattam a csendet, majd a többiek szuszogását. Mások jobb híján aludtak, viszont én egyetlen percre sem bírtam volna álomba merülni. Besütött a fény, és a nagy ablakokon pálmák lombjának zöld tükröződése látszott. Szép látvány a pálmafa, szép egy város, ahol folyton nyár van, szép a napsütés. Minden olyan szép volt, még ott is lehetett érezni, hogy mellettünk van egy üdülőparadicsom és az óceán, de én semmit se érzékeltem ebből. Csak a csendet, amit néha megtört a szuszogás.
Én tehetek erről? – gondolkodtam el. – Nem szándékosan ugrottam bele a vízbe, de ha aznap visszavágok Colinnak, és a veszekedés végén felülkerekedek rajta, vagy csak nem foglalkozunk vele és elmegyünk... Ha erősebb vagyok...ha tudtam volna úszni...ha nem lennék beteg...ha...ha...
Kicsit több mint egy évvel a baleset előtt költöztünk Melbourne-be. A nebraskai Lincolnban születtem. Leonard és a neje fogadtak örökbe. A nő meghalt, aztán apa és én kettesben maradtunk. Épphogy tizenhét lettem, amikor kiderült, hogy apám megismerkedett Nancyvel, Jacob anyjával, ezért elköltöztünk. Nancy már külön élt Cartertől.
A bordatörést a költözésünk után pár hónappal szenvedtem el. Amikor felébredtem a kómából kiderült, hogy kitörlődött egy teljes év az emlékezetemből. Rengeteg eseményt elfelejtettem, köztük Jacobot és a szerelmünket is, aztán megtudtam, hogy együtt járunk, és visszatért pár emlék. Ismét elválaszthatatlanok lettünk, de a kapcsolatunk jelentős részét nem tudtam felidézni. Sem a megismerkedésünket, sem az első csókunkat, sem az első alkalmat, amikor szeretkeztünk. Ami nekem az első, neki a sokadik alkalom volt.
A bordatörés előtt lefeküdtem Ameliával. Jacob és én rövid időre szakítottunk, ezért idiótán viselkedtem és engedtem, hogy a velem egyidős, gyönyörű lány elcsábítson. Biszexuális vagyok, vonzódom mindkét nemhez. Tehát a „kilóg a sorból” kifejezés több szempontból is rám illik.
Tizenhét éves koromig ötvenkét törésem volt. Floridában eltörtem a csuklómat, a kulcscsontomat, a combcsontomat és a bordámat. A csonttörékenység orvosi néven Osteogenesis Imperfecta, amit én csak OI-nak hívok. Az enyémnél csak súlyosabb változatai vannak. Én egyes típusú beteg vagyok. A betegségemre való kezelés a fizioterápia és a biszfoszfonát tartalmú gyógyszerek szedése, amik nem engedik, hogy leépüljenek a csontok. Pár évig nem hagytam, hogy kezeljenek, a lázadó kamasz időszakomban, ezért megsüketültem az egyik fülemre és törékenyebb lettem. A halláskárosodás egyébként is benne van a pakliban az egyes típusnál.
Miután összeszedtem magamat a kómát követően, a családom elárulta, hogy Amelia gyermeket vár tőlem, és a baba örökölte a betegségem egy súlyosabb változatát, a hármas típusú Osteogenesis Imperfectát. Én úgy nézek ki, mint te. Csak kék a szemem fehér része, vagyis a sclera. De a lányom egészen más. Az ő teste szó szerint olyan, mint a porcelán.
Mielőtt balesetet szenvedtünk Jacobbal igyekeztem felkészülni az apaszerepre, viszont éretlen eszem nem engedte, hogy olyan komolyan vegyem, ahogy venném ma, évekkel később. Csak annyit tudtam felfogni, hogy gyerekem lesz, de csak Jake-el és a szerelmünkkel foglalkoztam. Folyton vele voltam, és nem gondoltam a tizennyolc éves lányra, aki császármetszésre vár a kórházban. Be sem akartam menni hozzá, inkább a mólón napoztunk.
Ekkor történt a baleset.
Emlékszem, hogy sütött ránk a nap, mi fürdőnadrágban és napszemüvegben süttettük magunkat. Sokáig csendben hallgattuk az óceán sodrásának hangját. Néha felcsapott a víz a móló elejére.
Rettegtem a nyílt víztől, amiért nem tudtam úszni. Akkor nem féltem, ha Jacob is velem volt, nem estem pánikba és nem vert úgy a szívem, mintha meg akarna fojtani. Jacob kiváló úszó volt. Itt született, ezen a felfoghatatlanul csodálatos helyen, ami tele van turistákkal, szállodákkal, pálmafákkal, és persze a legszebb a horizont, a napfénytől csillogó hullámok. Szerencsésnek gondoltam őt, amiért mindig is ez a város volt az otthona.
Jake mellettem ült a mólón. Kissé hátradőlve, a kezén támaszkodva, kinyújtott lábakkal élvezte a napsütést. Le sem vettem róla a szememet. Lebarnult mellkasán selymes volt a bőre, imádtam nézni, de legjobban hozzásimulni szerettem. Ha közel voltunk egymáshoz megteltem az illatával. Jólesett elgyengülni két erős karja között, azonnal az övé akartam lenni, nem csak az illatával megtelni, arra vágytam, hogy érezzem őt magamban, a testemben és a lelkemben.
– Be kellene menni Ameliához a kórházba. Nem gondolod? – kérdezte.
– Majd akkor, ha megszületett a baba.
Jacob fekete haján megcsillant a napfény, rózsaszín ajkán kifutott egy sóhaj. Élvezte a semmittevést. Meg akartam csókolni, és nem érdekeltek a távolabb strandoló turisták. Mégsem csókoltam meg, mert idegenek előtt féltünk felvállalni egymást. Túl sokan tudták, hogy együtt vagyunk, és kevés embernek tetszett. Még szerencsésnek is mondhattuk magunkat, hogy a szüleink nem bántottak érte.
Az égre pillantottam, feltűnt, hogy szürke felhők gyűlnek fölénk, és hirtelen felerősödött a szél. A víz nagy csattanással mosta végig a mólót.
Jacob szétnézett. Észrevette a közeledő Colint és az egyik haverját. Mindketten felálltunk, Jake levette a napszemüveget.
– Takarodjatok innen, ez a mi helyünk – morogta Colin. – Mocskos buzik vagytok. Nem szívok veletek egy levegőt.
– Fogd be a pofádat! – vágott vissza Jake.
Colin és a másik srác még közelebb jöttek. Mi ketten hátráltunk a móló vége felé.
– Te nyomorék vagy – nézett rám Colin, gyűlölettel a szemében.
– Nem félek tőled, te szerencsétlen! – böktem oda neki gúnyosan.
Colin gyűlölt, és nemcsak azért, mert más voltam, hanem mert teherbe ejtettem a lányt, akibe belezúgott.
Ekkor történt. Colin nekem rontott, meglökött.
Egy másodperc...
A zuhanást nem éreztem, csak a jéghideg vizet, ami azonnal megbénított.
Süllyedtem. Süllyedtem. Eltompultak a hangok, nem láttam. A testem önkéntelenül válaszolt a hullámokra, kapálóztam. Ösztönös menekülés volt. Összenyomott az óceán és a pánik. Harcoltam egy nálam erősebb dologgal, közben tudtam, hogy veszíteni fogok.
Istenem, meghalok! – ismétlődött a fejemben a gondolat.
A torkom és az orrom tele lett vízzel.
Egyszerűen megszűntem létezni, mintha hirtelen elaludtam volna. Nem tudtam mikor történt, csak megtörtént.
És már a parton keltem. Jacob nélkül.


Ha tudtam volna úszni, akkor nem jön utánam.
Jake vigyázott rám, még akkor is, ha nem örültem neki. Haragudtam, amikor röplabdázáskor nem engedett játszani, aztán rondán beszóltam neki. Általában egy barom voltam vele. Pedig ő csak attól féltett, hogy megsérülök. Most pedig meg akarta menteni az életemet, de majdnem a sajátjával fizetett érte.
Ha tudtam volna úszni...
Nem hagyott békén ez a gondolat. Az ágyamon feküdtem otthon. Éjszaka volt, csak a felettem lévő ablakon jött be egy kevés fény az utcáról. Jólesett a sötét és a némaság. Hasalva öleltem a párnámat, ami nedvessé vált a könnyeimtől.
– Damien... – kopogott be apa. – Ébren vagy még?
Kinyújtottam gipszben lévő karomat, aztán lassan a másikat is, elterültem, és a párnába nyomtam az arcomat.
Apa bejött. Lesüllyedt mellettem a matrac, tehát leült. Csak annyit mozdítottam a fejemen, hogy kapjak levegőt.
– Ne hidd azt, hogy a te hibád Damien! Carternek szüksége van valakire, akit hibáztathat. Magyarázat kell neki arra, ami a fiával történt, különben nem bírja feldolgozni. Pont így éreztem, amikor műtét után kómába estél.
Ezután apa magamra hagyott. Bírtam a határozott beszédstílusát. Tudom, hogy sok dolog kibillentette már a lelki békéjéből, kezdve a mostohaanyám halálával és folytatva a rengeteg törésemmel. Megszilárdult tőle a lelke, és egyetlen mosolya sem volt valódi soha, a szőke hajú, inget viselő komoly fickó bőrébe bújva. Sok kis tüske tette ilyenné.
Én is így éreztem. Minden balesetem, mind az ötvenkét törésem belém szúrt egy tüskét. Az összes külső törésemhez tartozott egy belső, lelkemet ért törés, és a gyógyulás után egy új embert hagytak maguk után. Ezt észre sem vettem, mert gyerek voltam. Elrejtettem a tüskéket magam elől is. Felvettem egy nagyképű és magabiztos álarcot másokkal szemben, ahogy Colinnal szemben is azon a napon, de közben rettegtem, hogy újabb törésem lesz. Ezt senki sem láthatta, én sem láthattam. Akkor döbbentem rá erre, az ágyamon fekve, mert most olyan nagyon eltörtem, és ezt már képtelen voltam álarc mögé rejteni. Nyitva volt a szemem, és pislogni is csak ritkán tudtam. Élveztem, ahogy körbevesz a sötét és fullaszt a csend.
Féltem attól, mi lesz, ha felébresztik Jake-et, miként reagál majd arra, hogy sosem sétálhat, röplabdázhat és nem úszhat, pedig azt imádta.
Helyre kell hoznom a hibám...helyre fogom hozni... – mondogattam gondolatban. Colin rám haragudott, és nem Jake-re, nekem kellett volna kórházban lennem.
Hajnalodott, amikor apa ismét bejött, leült az ágyam szélére, és a fejemre tette nagy, meleg tenyerét. Félig a párnába nyomtam az arcomat, szuszogtam hason fekve, közben csak folytak és folytak a könnyeim. Apa nem beszélt. Tisztában volt azzal, hogy az a borzalom, amitől Jacob szenved, velem is megtörténhetett volna, a legtöbb ember erre tippelne, ha választania kellene. De Jake? Aki ezerszer úszott az óceánban és soha, semmi rosszat sem csinált, mivel érdemelte ki ezt? Addig úgy voltam vele, inkább haljak meg, mintsem lebénuljak, viszont akkor bármit megadtam volna azért, hogy én legyek azon az ágyon, megint kómában.
Apa azonban fellélegzett, hogy vagyok, kisebb sérüléssel, ám végülis egészben, az érintéssel nem csak vigasztalt, közben megbizonyosodott a létezésemről. 
Azt hiszem így sikerült elaludnom. A testem kifáradt, és egy kis gondoskodás álomba ringatott.
Ébredéskor rám sütött a nap. Kellemetlen volt, mert tompán lüktetett a homlokom, és azonnal izzadtam. Feltápászkodtam, behúztam a függönyt. Bekapcsoltam a ventilátort, hogy legalább ne legyen melegem. Nem volt klíma a szobámban, teremtenem kellett egy elviselhető környezetet, mert úgy döntöttem egy darabig nem fogok kimenni. Egyedüllétre vágytam, kirekeszteni a külvilágot, a zavaró ingereket, de apa dél körül kopogott:
– Nem jössz enni?
– Semmi kedvem – böktem ki mogorván. – Tűnj el!
– Na, elég lesz! – váltotta komolyra a szót. – Mondani akarok valamit.
Szitkozódva keltem fel. Kinyitottam az ajtót. Alsóneműt és atlétát viseltem, még ahhoz sem volt kedvem, hogy felöltözzek.
– Mi az? – motyogtam.
– Jobb lesz, ha leülsz.
Kimentem apával a nappaliba, levágódtam a kanapéra. Alig vártam, hogy újra egyedül legyek. Kimerült voltam, bár álmos az pont nem, mert a bennem lévő feszültség ezt nem engedte meg. Rengeteget bőgtem, emiatt szárazzá és duzzadttá vált a szemem.
– Joyce nemrég felhívott telefonon. – Apa leült mellém. – Megszületett Grace, a kislányod.
A torkomon akadtak a szavak. Ronda dolog, de az utolsó gondolatom sem volt Grace. Kattogott az óra, idegesített a hangja. Apa kérdően nézett, viszont fogalmam sem volt arról mit feleljek. Olyan hirtelen ért ez az egész, hogy szinte zsibbadni kezdett minden végtagom. Arról nem is beszélve, hogy hányingerem lett a szívverésemtől. Mivel nem válaszoltam, apa inkább témát váltott:
– Elárultam neki, hogy mi történt veletek. Valószínűleg Amelia is tudja. Lehet, hogy várnom kellett volna ezzel. Most van elég gondja.
– Jó...Jól tetted. Én nem... – Elfordultam, lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy az agyamban lévő szókavalkád mondattá tudjon válni. – Nekem nem ment volna. Kösz.
Apa arra várt, hogy érdeklődjek a kislányom iránt, ne neki kelljen noszogatnia. Viszont a szó is furcsán hangzott nekem: kislányom.
Korábban már megvolt a kezdeti nyűglődés, a „nem akarok apa lenni” hiszti. Ezután azt hittem hamar feldolgozom a szülőséget, de valójában mással foglalkoztam, például Jacobbal, hogy eltereljem a dolog súlyát.
Apa megfogta a csuklómat, hogy nézzek végre rá és nyögjek ki valamit.
– Damien, apa lettél.
– Oké.
Apa sóhajtva elengedett, aztán gondolkodott. Biztos attól tartott, hogy elmenekülök, mert beparázok a felelősségtől. Jellemző volt rám, hogy felkapom a vizet, vagy a gondjaim elől bezárkózok és elmerülök a depresszióban.
– Nem érted – folytatta nyugalmat erőltetve magára, pedig láttam az arcán, hogy majd’ megpukkad az idegtől. – Illene meglátogatnod. Kész vagy erre?
– Akkor felöltözök.
Visszasétáltam a szobámba nagyon lassan. Apa követett. Segített belebújnom egy pólóba. Nadrágot venni és zoknit húzni már egyedül is sikerült, egy működő kézzel. A sportcipőmbe csak beledugtam a lábam, rátapostam a fűzőre. Akkor jöttem rá, hogy az öltözködést úgy csináltam, mint egy gép, ha beprogramozzák valamire. Tudtam az eszemmel, hogy otthon akarok maradni, de a lányom születésének híre és a többi tragédia miatt mintha az agyam azt írta volna ki: hiba. Pont úgy, mint egy gagyi számológép, amibe ha össze-vissza pötyögsz számokat és jeleket, akkor nem tud elvégezni egyetlen számítást sem.
A kórház felé tartva mindez megváltozott. Biztos azért, mert közeledtünk valamihez, amit nem akarok. Remegő kézzel megragadtam a kocsi ajtaján lévő kapaszkodót. Erős késztetés lett bennem, hogy ne csak fogjam, inkább lökjem meg azt az ajtót, és ugorjak.
– Röstellem, hogy nem vettünk ajándékot Grace-nek – sajnálkozott apa. – Akár hetekkel ezelőtt is megtehettük volna.
Nem válaszoltam, csak néztem előre és arra koncentráltam, hogy nagy levegőt vegyek. Ez valamennyire segített, és az is, hogy letakartam azt a fülemet, amelyikkel hallottam. Teljes csendre vágytam.
Tizenöt perc múlva leparkoltunk. Felmentünk lifttel a szülészetre. Már találkoztam azzal a dokival, aki megműtötte Ameliát, tudta, hogy OI-m van. Ezért féltették a babát az első pillanattól kezdve. Grace csak császármetszéssel jöhetett világra, mert a természetes szülés során meghalt volna.
A doki megmutatta, hogy melyik kórteremben találjuk meg Ameliát és a kicsit, végül otthagyott minket. Most már hallani akartam apa hangját, figyelmesen néztem a száját, hogy értsem is. Azt reméltem, hogy önt belém egy kis lelket.
– Készen állsz? – kérdezte, a szemben lévő fehér ajtó felé biccentett.
– Ja.
Dehogy álltam készen! Végig akartam futni a folyosón, aztán kiugrani az ablakon. Hagytam, hogy előbb apa induljon el. Még véletlenül se léptem volna be én hamarabb. Amikor benyitottunk először Joyce-t vettem észre, mert hátulról csak a zöld falú helyiség felét láttam.
Megdermedtem és fojtogatott a szívem. Apa elhúzódott előlem. Ekkor már megpillantottam az ágyat és a szőke Ameliát, aki műtét után is szép volt, fekve és betakarózva. Mellette pihent a kislányom egy inkubátorban.
– Gyere közelebb! – kérte kedves hangon Joyce, Amelia édesanyja.
Általában azt hazudtam mindenkinek, hogy tele vagyok önbizalommal, de most senkit sem sikerült becsapnom. Tuti, hogy rémült képet vágtam, mégis odamentem az inkubátorhoz.
– Nehezen veszi a levegőt – mondta Joyce. – Eltört két bordája, ezért lélegeztetik. De ne aggódj! Jól van.
Amelia nem is akart beszélni. Ezen nem csodálkoztam. Grace behunyt szemmel feküdt, nádszálvékony végtagokkal, a hátán elterülve. A pelenka akkora volt rajta, hogy a mellkasáig ért.
– Csak alszik – próbált nyugtatni Joyce.
Ő az én gyerekem – döbbentem rá. – Másé nem is lehet, hisz olyan, mint én. Én hoztam létre őt, és miattam kell már most szenvednie.
– Biztos örülne, ha tudná, hogy itt van az apukája – mondta Joyce.
Grace még nem tudott örülni, csak létezni, és ezt az átkozott létezést tőlem kapta. Beugrott az a borzasztó gondolat, aminek egy szülő fejében sosem volna szabad megszületnie. Én azonban nem voltam szülő. Egy fiú voltam. Egy gyerek. Az jutott eszembe: miért hagytam, hogy éljen?
Egy rózsaszín karszalagot láttam a csuklóján. Rá volt írva a neve. Amelia a saját vezetéknevét is adhatta volna a kicsinek, de Petersont olvastam a szalagon. Az én vezetéknevemet. Forróság öntötte el az arcomat. Meghatódtam, és még jobban éreztem, hogy ő az enyém.
Annyi minden történt velem, hogy fogalmam sem volt arról, mihez kezdjek. Mit kell tenni ilyenkor? Apa, segíts! Persze ezt sosem mertem volna kimondani, ahhoz már büszke voltam. Mi lesz ezután a helyes? Mit szabad majd cselekednem és mit nem? Hogy érintsek meg egy olyan gyereket, akit egy simogatással bánthatok?
Nem akartam nézni őt. Én sem szívesen beszéltem, apa és Joyce pedig csak bámultak. Libabőrös lettem a tapintható feszültségtől. Tudtam, hogy Grace sosem gyógyul meg, és ha kinyitná a szemét kék volna a sclerája. Az arca háromszög formája így is feltűnt. Ezek tünetek, a betegsége jelei. Elég volt rápillantani és az ember máris észrevette, hogy különbözik másoktól.
– Sajnálom, ami történt veletek – szólalt meg Amelia. – Örülök, hogy te jól vagy, és... Jake... – sóhajtott. – Őszintén sajnálom.
– Most Grace-el foglalkozz! Hisz, ő nagyon fontos – feleltem.
Nem maradtunk sokáig. Rohadtul fáradt lettem és még mindig egyedüllétre vágytam.
Elindultunk hazafelé a kórházból, az út feléig nem szólaltam meg, de hirtelen furcsa nyomás lett a mellkasomban. Egy darabig titkoltam, nem törődtem vele, viszont rám tört a légszomj. Kétségbeesve csatoltam ki a biztonsági övet:
– Állj meg! – Már majdnem könyörögtem, ám elszorult a torkom.
– Miért? Mi a baj? – nézett rám apa aggódva.
– Ki kell szállnom!
Azt hittem megfulladok a kocsiban. Leparkoltunk egy zsákutca előtt, én azonnal kinyitottam az ajtót. Befutottam a két épület közé, ahol senki sem látott.
– Damien! – sietett utánam apa.
A falhoz dőlve álltam, különben eldőltem volna. Olyan volt, mintha egy vastag kötél tekeredett volna a mellkasomra, és folyton erősödne a szorítása.
– Mi bajod? – kérdezte.
Csak ráztam a fejemet. Az egyik szemem könnybe lábadt. Utáltam magamat ilyenkor, mert csak a gyerekek sírnak.
Apa mindig megpróbált határozott lenni, hogy sose lássam gyengének, viszont akkor legalább úgy sajnálta Grace-t, ahogy én.
– Damien, pont így megijedtem, amikor megpillantottalak téged. Sokkal kékebb volt a szemed és elmesélték az intézetben, hogy ez a kisfiú nagyon ritka betegségben szenved. – Megragadta a két vállamat. – Féltem attól, hogy összetörsz a karomban, aztán rájöttem, mennyire erős vagy.
– De a bordái...Miattam lett ilyen!
– Ez hülyeség! Nem tehetsz arról, hogy beteg vagy. Örökölted az édesanyádtól, tőled pedig a lányod. Ez nem hiba. A hiba az, amikor szándékosan csinálsz rosszat. Például az, amit az édesapádról meséltem korábban. Emlékszel?
Emlékeztem. Pár hete elárulta, hogy a valódi apám lemondott rólam az édesanyám halála után, és egy intézetbe dugott. Nem feleltem. Ehhez nem ment semmit hozzáfűzni. A vérszerinti apám köcsög volt és kész.
Apa elengedett, viszont biztatni szeretett volna, mélyen a szemembe nézve:
– Gyönyörű kislány, és gyönyörű nő lesz majd belőle. Eltört a bordája. Igen. De meggyógyul. Oké?
– Oké.
– Amivel most nézel szembe egy felnőttnek is rettentően nehéz lenne. Gyereked született és akit szeretsz... – Csak sóhajtott. – Szóval, nehéz. És te még nem vagy felnőtt, viszont most igenis légy férfi!
Egy kicsit haragudtam, amiért ezt mondta. Úgy éreztem, nem ért meg engem, ám tudtam, hogy ez baromság. Már használtam az eszemet is, nem csak az érzelmeimet. Apának igaza volt.
– Én itt vagyok és leszek Damien. Segítek. Csak kérdezz! Ne zárkózz el!
– Nem fogok.
Apa bólintott, megveregette a vállamat, majd visszasétáltunk a kocsihoz.