Melletted az élet

6. Egyedül

Jacob

Damien sokáig nem jött be hozzám. Látogattak a szüleim, anya haza se akart menni. Néha észrevettem Leonardot is, ha az ágyban fekve kissé oldalra fordítottam a fejem, és a reluxa résein át megpillantottam az alakját. Ritkán lépett be a kórterembe, akkor is csak anya miatt, sosem szólt hozzám. Nem csodálkoztam, hisz korábban összevesztünk. Bár nem tudtam, érez-e még ellenszenvet irántam, csak annyi volt biztos, hogy a baleset előtt nem beszéltük meg a dolgot rendesen. Egyszer kaptam tőle egy köszönömöt, amiért segítek a fiának visszaszerezni az emlékeit, viszont ez csupán egy halvány kezdése volt a békülésnek.
Átkerültem a rehabilitációs osztályra. Apám kifizette a privát szobát, bár az orvosom szerint társaságra lett volna szükségem. Apám azonban jobban ismert engem, és feltűnt neki, hogy senkire se vagyok kíváncsi. Igazság szerint még rájuk se.
Már hosszú ideje az osztályon voltam, amikor megtörtént...
Nehezen aludtam az ébredésem óta, de akkor naplemente után elnyomott az álom a homályos kórteremben. Valamikor arra riadtam fel, hogy őrjítő fájdalmam van, és rám világított az ágyam fölött lévő sárga fényű lámpa. Felkiáltottam, erre felkelt anya, aki a kétszemélyes kanapén pihent az ablak alatt.
– Istenem! – nyögtem eltorzult arccal, és ficánkolni próbáltam a fehér takaró alatt, de csak a homlokomra nyomott tenyérrel jajgattam.
– Jakey! – hallottam anyát közelről, de a kínjaimtól szorosan összezártam a szemhéjam, ezért nem láttam őt. – Szólok az orvosnak!
– Ne menj! – azzal megragadtam a csuklóját, és ránéztem. Kétségbeesetten fürkészett, fáradt, karikás és duzzadt szemmel. Rengeteget sírt, és bár addig kiment a folyosóra, mindig tudtam, hogy miért hagy egyedül.
Meredten bámultam rá, ekkor kinyílt az ajtó, és világosság árasztotta el a szoba felét. Fehér ruhás ápoló lépett be hangomat hallva.
– Mi a gond? – jött oda a fiatal férfi.
– Fáj neki valahol – felelte anya aggódva.
A pasas fölém hajolt, csupán egy sziluett rajzolódott ki előttem.
– A lábadban érzed? – kérdezte tőlem.
– Ott.
– Milyen erős a fájdalom egy nullától tízig terjedő skálán?
– Száz!
– Értem. Pillanat, visszajövök.
Nagyjából öt percet volt távol, azonban egy órának hittem. Amikor visszatért, akkor folyadékkal feltöltött fecskendő volt nála.
– Neuropátiás fájdalom – közölte, és leszorította az egyik karom, fent elkötötte. Arra eszméltem, hogy már szúr is.
– Levegőt! – ordítottam fel megint, a hangomat elnyelte egy nyögés, miközben a felsőtestem vonaglott a már gyűrött lepedőn.
– Mindjárt kiviszlek! – ígérte anya.
– Megfulladok! – panaszkodtam, zihálva lélegeztem.
– Nemsokára elmúlik – mondta az ápoló.
Akkor még nem tudtam, hogy hazudik, vagyis inkább nyugtatni próbál. Ezt a fájdalmat az én esetemben nem lehet befolyásolni, vagy megszüntetni. Nem testi fájdalmat jelez, hanem az idegrendszer hibás működését.
Kicsordult néhány könnycsepp a szememből, és az agyamban felvillant egy régről hozott érzet; az orromba folyt az óceán maróan sós vize. Ez volt az utolsó emlékképem a balesetről. Utána már csak azt tudom felidézni, hogy felébredek, Damien pedig az ágyam szélén ül és fogja a bokámat, az érintést pedig nem érzem. Amint megpillantom a lábamra fonódó ujjakat rémület telepszik rám, és arra készteti a pulzusom, hogy az egekbe nőjjön.
Nem egyszerű félelem volt. Úgy rettegtem, mintha egy másik valóságba kerültem volna. Damien elmesélte, hogy mi történt velem, és mi van most. Ezután bejött anya, a doki és egy ápoló. Velem voltak és beszéltek hozzám, de nem bírtam figyelni. Csak az érdekelt, hogy igaz-e, amit Damien mondott. Pont erről volt szó, de valami bennem nem engedte, hogy felfogjam. Ha a lábamra néztem beugrott a gondolat, hogy a végtag nem az enyém, mert nem érzem. Mintha valaki más lábát lestem volna, de mivel tudtam, hogy hozzám tartozik rettentően zavart lettem.
Ezt követően zaklatottan néztem anyára, aki leült mellém, aztán a dokira, aki dumált, viszont én csak annyit érzékeltem, hogy félig nem vagyok. Tele lett a szemem könnyekkel, ám a szavak végre eljutottak hozzám. Amit már megértettem:
– Végeztünk egy műtétet – közölte az öreg doki. – Azzal a céllal, hogy megmentsük a megmaradt érzékelést és javítsunk azon, ami még javítható.
Javítható. Úgy mondta, mintha valami szerkezetről volna szó, amit meg lehet javítani. Később kiderült, hogy nem vagyok teljesen javítható. Tehát sosem állok lábra. A fizioterápia talán segít majd, ám a járás képességét egy életre elvesztettem.
Ezután üvöltözni kezdtem.
Gyakran morogtam korábban is, volt egy kis dühkezelési problémám. Ha mérges lettem bármit összetörtem, sajnos néha Damien is felidegesített, és alig bírtam ki, hogy ne üssem meg. Ezt leküzdöttem a kapcsolatunk első pár hónapjában. De amit a kórteremben műveltem semmihez sem volt fogható. Önkéntelenül ordítoztam a dokimmal, hogy műtsön meg, és adja vissza a régi életemet. Utána anya átölelt, és ez a meleg gesztus sem hozott vissza a valóságba. Jó pár napig úgy tűnt nekem, mintha egy kísértetekkel teli álomba kerültem volna, és az agyam folyton azt mondogatta: ébredj! Azonban már ébren voltam, de egy másik, gyenge és használhatatlan testben.


Anya továbbra is simogatott, de én csak istent szólongattam. Mintha áram hasított volna belém, ami néha égető fájdalommá vált. Hullámokban jött, egyszer enyhült, majd felerősödött. Ilyenkor a felsőtestem íjként feszült, és a pulzusom a torkomba ugrott. Légszomj tört rám ettől az egésztől, pedig az előbb szteroid tartalmú fájdalomcsillapítót kaptam. Nem ment arra gondolni, hogy esetleg segít, mert csak a fájdalomra koncentráltam. Az igazság az, hogy ezen a fájdalmon semmi sem segít igazán, mert nem olyan, mintha hasogatna a fejem, és ezért beveszek egy aszpirint. Csak az járt az eszemben, hogy muszáj kifutnom a helyiségből, különben meghalok. Jajgatva vergődtem az izzadt párnán. Sohase éreztem ekkora kínt, és még ma sem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy milyen. Ezt csak az ismeri, aki átéli. Az ápoló is bent volt még, ellenőrizte, hogy mikor jövök helyre.
– Vizet! – szóltam.
Anyám futott is a fürdőszoba felé, egy pillanat múlva visszatért a bögrémmel. Az ápoló segített felülnöm. Reszkető kézzel vettem el a bögrét. A torkom összeszorult, alig bírtam lenyelni pár cseppet, azonban szükségem volt rá. A víz a szám mellé folyt, leöntöttem vele szürke pizsamám, amit anya hozott be nekem otthonról. Szuszogva dőltem az ágyam barna fatámlájához, miközben anya izzadságtól nedves homlokomról simogatta el a hajat.
– Ki akarsz menni levegőzni? – kérdezte a férfi.
Csak bólintottam. Erre a hátam és a combom alá csúsztatta a karját, és felemelt, én meg erősen a nyakába kapaszkodtam. Beleültetett az ágyam mellett várakozó kerekesszékbe, a lábamat ráhelyezte a lábtartóra. Megragadtam a bőrrel borított karfát, belemélyesztettem a körmeim hegyét, és hangosan ziháltam.
– Menjünk! – biccentett az ajtó felé anya, majd megfogta a szék fogantyúit.
Általában éjjel tört rám ez, annak ellenére is, hogy gyógyszeres kezelés alatt álltam miatta. Anya kitolt a folyosóra, a fény hirtelen a szemembe vakított. Pár pislogás után végre kitisztult a kép. Senkit sem láttam sehol, a nővérek is biztos aludtak valahol, mert nagy volt a nyugalom. Siettünk a lifthez, de már egy kicsit jobban lettem, amiért végre elhagytuk a kórtermet. A négy fal között a fájdalom erősebbnek hatott.
A kórház hátsó udvarára érve szívtam egy nagyot a langyos levegőből. Anya tolni kezdett az egyik ösvényen, mellettünk virágágyások illatoztak, és a távoli bokrok felől rovarok ciripelése hallatszott.
Pár dolgot már megtanultam az új életemmel kapcsolatban, többek között a szék használatát, ami meglepően könnyen ment, egy hét múlva már egész jól közlekedtem vele.  Nem olyan rossz szerkezet ez, nagy kerekei miatt simán mozog, végülis nem meglepő, hisz pont helyváltoztatásra lett kitalálva. Ma már így mesélek erről, ám akkor kényszerből tanultam meg, hogy végre arrébb tudjak gurulni egy métert. De aznap este nem lettem volna képes közlekedni, miközben azzal küzdöttem, hogy sikerüljön elviselnem egy olyan fájdalmat, amihez foghatót még sose éreztem.
A baleset előtt tökéletes srác voltam, akinek csak annyi a problémája, hogy meleg. Akkor már a szexualitásom volt a legkisebb bajom, és visszasírtam azt, amikor amiatt feszengtem, hogy mit szólnak majd a barátaim, ha megtudják.
Megálltunk az egyik padnál, a zöld lámpaoszlophoz közel, aminek a tetején lévő fehér gömbből ránk sütött a fény. Ez és még néhány világította meg az esti homályt.
– Jobb már? – kérdezte anya, miután leült.
– Talán.
Még akkor is bizseregtem és égtem, de legalább barátságosabb helyen voltam. A nedves vízfolt miatt a felsőm ráfeküdt a mellkasomra, viszont nem zavart, mert kissé lehűtött, és legalább éreztem, hogy mennyire rám tapad a ruha.
Anya megérintette a karomat, mire felmordultam. Utáltam, ha pátyolgatott.
– Semmi baj Jakey.
Ránéztem, és eltöltött a bűntudat látva fésületlenül felkötött vörös haját, amit már régen festett be, mert folyton a kórházban volt. Még ruhát se nagyon cserélt, mert addig sem akart hazamenni, hogy lezuhanyozzon. A dokim próbálta elküldeni, de anyám nem tágított.
Követelte a lelkem, hogy foglalkozzanak velem, mert úgy éreztem egy ismeretlen helyen vagyok, pedig ebben a városban születtem. Közben utáltam, ha valaki sajnálkozva, kisírt szemekkel fürkészett. Kiborított.
– Még nagyon fáj? – kérdezte anya. Aggodalmas hanglejtése haragot szült bennem.
– Jól vagyok – fordultam el tőle.
– Mesélhetsz az érzéseidről.
– Nyilván nincs megtiltva.
– Jacob...
– Szállj le rólam!
Nemrég még a karját markolva könyörögtem, hogy ne hagyjon egyedül a kórteremben, akkor pedig arra vágytam, hogy soha többé ne szóljon hozzám. És nem csak ő, senki se szóljon hozzám.
– Menj vissza! Egy darabig elleszek itt – mondtam.
– Biztos?
– Ja.
– Be tudsz jönni egyedül?
– Nem, baszd meg!
Anya lehajtotta a fejét nagyot sóhajtva, végül megértette, hogy távoznia kell.
Felemeltem a tekintetemet, és máris megbántam, hogy ilyen borzasztóan beszéltem vele. Egy hang azt mondta bennem: jogod van rondán beszélni. Egy másik pedig azt: ő az édesanyád, nem érdemli meg ezt.
A gyenge szél a szemembe sodort egy hajtincset, miközben meredten néztem anya gyorsan távolodó alakját. Tudtam, hogy figyelni fog engem az ablakból, mert szeret, de egy balfék vagyok, amiért így viselkedtem vele, pedig én is szerettem őt. Azonban nem voltam ura a szavaimnak, ezért kicsit se bántam, hogy Damien elfelejtett bejönni hozzám.
Egyedül a sötétben megeredtek a könnyeim, amiért egy szörnyeteg vagyok, és nem csak belül. Egy selejtnek éreztem magam, ezért a világnak jobb volna, ha nem léteznék. Sajnos elég sokszor átfutott az agyamon ez a gondolat, amiről senkinek se beszéltem, a pszichiáteremnek se, a szeretteimnek meg pláne.
Megint az a pillanat ugrott be, amikor felébredtem. Egy nap rengetegszer eszembe jutott.
Az üvöltözés után anya ölelése végre csendre bírt engem, azt követően, hogy eleget sírtam. Elengedett, és mellém ült, de továbbra is simogatta a karomat és a vállam.
Jó volt, hogy Damient láttam először, de az a rengeteg információ, amit ő, majd később az orvos mondott teljesen felforgatott. Olyan volt, mintha ezernyi dolgot mondtak volna egyszerre. Pedig csak egyet, hogy nem tudok járni, és soha többé nem fogok. Amikor Damien mesélt erről és a balesetről nem fogtam fel. Egy percig úgy éreztem, hogy „én vagyok én”, csak történt valami, amit nem értek. Ezért is kérdeztem, hogy jól van-e, és hogy kaptam-e érzéstelenítőt. Aztán Damien kiment, és mindenki berontott. Ekkor már kezdtem felfogni, hogy nem „én vagyok én”.
Anya motyogott, a szavaiból semmit se értettem, csak bámultam a hófehér paplant. Láttam egy csövet, ami kivezet a takaróm alól valahová. Ez kissé felrázott, és átszűrődött hozzám anya hangja:
– Semmi baj, semmi baj.
Azonban hiába hallottam nem értettem a szavak jelentését.
Még aznap felültettek. Bejött egy fiatal szőke fickó, széles vigyorral a képén, és kiküldte anyámat. Addig is valami ülésfélébe tornázva próbáltam felfogni üveges tekintettel a történteket, neki voltam dőlve a mögém tett párnának és ágytámlának. Azt hittem, hogy csak feküdni tudok, eszembe se jutott, hogy képes volnék másra. Persze mozgott a kezem és vettem levegőt, éreztem a hasam felét, ám tovább nem.
A pasit hívjuk Tomnak, mert a nevét elfelejtettem, nem jegyeztem meg. A legtöbb elhanyagolható infó kiesett arról az időszakról, és a név is az. Szóval, jött Tom, és azt mondta:
– Kitakarlak és kiveszem a katétert.
Levette rólam a takarót. Hálóruha volt rajtam. Az egyik lábam behajlítva, a másik egyenesen az ágy szélén. Akkor vettem észre, hogy fogalmam sincs arról, milyen pózban vagyok. Olyan volt, mintha nem is az én testemet látnám. Mert nem tudtam, hogy hol van. Ez valaki más... – jutott eszembe. Ugyanúgy nézett ki a lábam, amilyennek ismertem, mégsem éreztem a magaménak.
Tom kihúzta belőlem a csövet. Alsóneműt adott rám, én meg figyeltem, ahogy mozgatja a lábamat, megemeli a derekam, és felhúzza rám a holmit. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy hagyjon békén, hozzám ne érjen, de ahogy végigszaladt az agyamon a gondolat, máris felváltotta a zavartság csendje.
– Segítek rendesen felülni.
Nem tudtam volna egyedül felülni. Neked könnyű, mert érzed az egész tested, és ismered a folyamatot is. De én hiába ismertem a folyamatot nem voltam rá képes.
Tom megfogott a hónom alatt, és felültetett, de egyelőre nem dőlhettem neki az ágy támlájának, pedig nagyon fáradt lettem. Rám adott egy fekete anyagból készült gerincfűzőt, elkezdte beállítani a méretemre, közben kérdezgetett, hogy mennyire kényelmetlen. Amikor az feleltem jó, akkor összecsatolta a tépőzárat a hasamon. Olyan egyenesen tartotta a fűző a felsőtestemet, hogy muszáj voltam kihúzni magam, mert a hátrészében merevítő található.
– Ne aggódj, nem kell sokáig viselned, és idővel mindent megtanulsz, az öltözködést is – nyugtatott, azzal a mosollyal, amit sosem lehetett letörölni az arcáról. Talán így próbálta oldani a feszültséget. – Elviszlek pár vizsgálatra.
Ekkor a mellettem lévő székre sandítottam, és eszembe jutott a biciklim. Rengeteget bicikliztem, mindenhova azzal mentem.
Ez az enyém? – kérdeztem magamtól, bámulva a széket. Még volt egy kis hang a fejemben, ami azt súgta: Neked erre nincs szükséged. Aztán rádöbbentem, hogy igenis van. Eddig nem kellett, most meg igen. Csak filmben láttam tolószékest, vagy random a TV-ben, viszont sosem érdekelt, még sajnálat se ébredt bennem, egy leheletnyi együttérzés sem, hiszen nem volt közöm hozzá. Sosem ítéltem el egyetlen tolószékest sem, de nem is foglalkoztam a témával. Azonban ott várt rám egy szék, egész közel hozzám, és akkor rájöttem, hogy ezek szerint én, tényleg nem vagyok ÉN többé!
– Segítek beleülni – mosolyogta Tom.
Nem feleltem, még csak nem is biccentettem, semmi. Tom sóhajtott, aztán megszólalt:
– Figyelj, meg kell tanulnod használni.
– De nem akarom.
Meglepődtem a saját hangomtól, ami mély volt, rekedt és komor.
– Nem fogsz tudni mozogni nélküle – magyarázta Tom.
– Kurva életbe!
Úgy éreztem, hogy a fickó sokat kér tőlem. Arra gondoltam: idióta, meg sem bírok moccanni. Azonban rájöttem arra, hogy igaza van látva érzéketlen és mozdulatlan lábamat. Felfogtam, hogy kell nekem az a szék, ha valaha fel akarok kelni az ágyból.
Bólintottam. A szemem tele lett könnyekkel. Ha nem történt volna meg velem a baleset, akkor visszafogok minden cseppet. Viszont abban a hitben voltam, jogom van sírni, meg abban, hogy nincs választásom, mert magától jön.
– Máris mutatom, hogyan ülj bele – magyarázta Tom. – Most még persze segítek, megemellek, de nemsokára egyedül kell átülnöd.
– Oké.
Odatolta a széket úgy, hogy szemből bele tudjak majd ülni.
– Látom, hogy a karod erős, izmos, hidd el meg fogod tudni csinálni.
Olyan volt, mintha akkor nemcsak a székbe ülésről beszélt volna, hanem a további életemről is.
Fogalmam sincs miért biztatott az a kedves tekintetű fickó, és miért jött be hozzám folyton jó hangulattal, miért mosolygott, és néha még viccelt is. Persze én sosem értettem a viccet, egyszer se nevettem.
Talán azért mutatta nekem a szebbik oldalát, amiért a két ápolónő is egyik éjjel a szobámban beszélgetve, miközben a kórlapomat nézték. Azt hitték alszok, ezért suttogtak. Egy idős és egy fiatal, vékony hang beszélgetett egymással:
– Neki mi a baja? – kérdezte a fiatalabb, szerintem tanuló lehetett.
– Paraplegia. Baleset.
– Te jó ég! Hisz, olyan fiatal. Mennyi idős?
– Tizennyolc éves. Sajnos ez a betegség, mint jó néhány, nem igazán válogat.
Hallottam a lépéseket, aztán a fiatalabb megállt felettem, gyengéden megsimogatta az arcom, mire késztetést éreztem, hogy kinyissam a szemem, de visszafogtam magam. Továbbra is úgy tettem, mintha aludnék.
– Pedig annyira jóképű – mondta.
– Igen, helyes srác. És attól, mert mozgássérült jóképű marad.
Biztos, hogy a fiatalabb tanuló volt, különben nem sajnál meg. Az öregebbek már úgy kezeltek gyakran, mintha egy tárgy volnék.
Biztosan Tom is sajnált, azért bánt velem olyan kedvesen, vagy a munkája ezt diktálta, nem tudom.
Utáltam, ha sajnálnak, ott az udvaron is, a sötétben, és fellélegezve, hogy az érzéketlen testemben lévő fájdalom végre elmúlt.