Melletted az élet

15. Együtt

Apa megkért, hogy maradjak otthon, elég Jake-nek, ha a szülei elmennek érte, pedig sokáig könyörögtem hadd legyek ott én is. Bizonygattam, hogy segítek levinni a holmijait a kocsihoz, talán a társaságom megnyugtatná, mert lehet aggódik, milyen lesz neki itthon. Apa úgy volt ezzel, hogy azt a kevés időt kibírom, amíg megjönnek a kórházból.
Amíg én duzzogtam az asztalnál ülve, és babráltam a mobilom, ő reggelit csinált. Pár perc múlva letette elém az asztalra a tányért, omlett és pirítós illata szállt az orromba. Korgott a gyomrom, de hiába vettem a számba a villa hegyéről a falatot, alig csúszott le az étel a torkomon.
Ekkor meghallottam egy autó hangját, leraktam az evőeszközt. Az ablakhoz ugrottam, ám gyorsan vissza is ültem a székre csalódottan, mert csak egy fekete jármű suhant el a napsütötte utcában.
– Nyugodj már meg! – szólt rám apa.
Erre inkább semmit se mondtam, csak morcosan összeráncoltam a homlokomat. Idegesített, hogy ennyire nyugodt; lassan evett, közben még újságot is olvasgatott. Ezer éve nem olvastam semmi, noha nagyon szerettem, esküszöm az izgalomtól egy mondatot se tudtam volna megérteni. Amióta belezúgtam Jake-be romantikus könyvekkel lett tele, az egyébként roskadásig tömött polcom.
Telefon csörgése törte meg a csendet, ám nem az enyémtől rezgett még az asztal is, hanem apáétól, aki rögtön felvette. Feszülten figyeltem őt, amíg telefonált, de csak bólogatott. Az összes mozdulatában jelet láttam arra, hogy nemsokára itt lesznek.
Apa befejezte a hívást, aztán ismét belemerült az újság olvasásába.
– Na? – böktem oda neki.
– Futár volt, hozza a csomagod – motyogta a papír mögül.
– Milyen futár? Nem is rend... – morogtam egyet, máris leesett mi történik. – Szórakozol?
Apa lerakta a lapot, és felnevetett.
– Bírom, amikor ilyen morcos képet vágsz. Nyugodj meg! – kérte nyomatékosabban. – Ilyen idegesen akarod fogadni Jake-et?
Hátradőltem karba tett kézzel, és eldöntöttem, hogy többé meg se szólalok.
– Nancy volt – árulta el apa. – Pár perc múlva megjönnek.
Nem érdekelt, mennyire ciki kirohanni az előszobába és várni őket az ablakban, mint egy óvodás. Le sem vettem a tekintetemet az útról. Legszívesebben kint álltam volna a ház előtt, de az már szerintem is túlzás lett volna.
Itt lesz velem, újra együtt töltünk minden napot – csak erre tudtam gondolni.
Megremegett a lábam, amikor feltűnt a kocsi a kanyarban. Nemsokára leparkoltak a felhajtón, Carter szállt ki először, és kivette a csomagtartóból a kerekesszéket, szétnyitotta. Kitárult az autó hátsó ajtaja, Jake karját pillantottam meg, ahogy erősen megragadja a lefékezett széket, de egy másodperc múlva már át is emelte magát bele.
Indultam is a bejárati ajtóhoz hevesen dobogó szívvel. Paráztam, hogy majd nem fér be rajta a tolószék, habár Carter mindegyiket lemérte, és elég szélesek voltak. De mi van, ha mégis valami baj lesz? Ó, hamarosan ideér... Baj lesz... – kavarodott össze a sok-sok felesleges mondat az agyamban az izgalomtól.
Időközben megjelent apa is, és mivel én megdermedtem a boldogságtól, beengedte őket.
Jacob gond nélkül bejött a házba, és azonnal észrevett engem, felém kanyarodott.
– Szia – mentem oda hozzá mosolyogva.
– Szia – köszönt nekem, majd hosszasan néztük egymást.
Legszívesebben egy csókkal üdvözöltem volna, és ezt szerintem ő is így akarta, viszont az egész család egy helyiségben volt.
– Ezt vedd el, légyszi! – kérte Nancy, Jacob egyik csomagját nyújtva felém.
– Add ide, anya! – szólt Jake. Az anyja az ölébe rakta a táskát. – Minek cipelje, ha én vihetem járművel?
Jacob elindult a folyosón, én pedig követtem, akár egy hűséges kiskutya.
Benyitott a szobájába, és lassan haladt beljebb, közben megfigyelte az összes bútort, amiket az elmúlt napokban takarítottunk meg, egy porszem se volt sehol. Barna íróasztalán laptopja foglalt helyet, a széket egyelőre ott hagytuk, mert ha szeretné használhatja. A szőnyegeket elraktuk (a többi helyiségből is), mert a parkettén könnyebben mozgott a tolószék.
Feltűnt neki az új, fiókos szekrény, ami elég alacsony volt, és ha lehajolt még az alsó fiókot is könnyen ki tudta húzni. Letette mellé a táskáját.
– Szólt apa, hogy van egy kis változás itthon – fordult felém Jake.
– Igen. A fürdő teljesen új. A hűtő alsó polca a tiéd, a konyhaszekrény lenti részében van a müzlid, meg...
– Köszönöm – bólintott, aztán egy sóhaj futott ki a száján. Fekete keretes ágyára pillantott, amin a sötétkék paplan és párna ugyanúgy volt odatéve, mint régen. – Nem lesz kényelmetlen nektek hozzám igazodni?
– Nem, mert te is itt laksz, és fontos vagy nekünk. Nincs kedved körbenézni?
– Majd később – felelte, és az ágyhoz közelített, végül átült oda. – Gyere előbb hozzám!
Örömmel ültem mellé, és a vállára hajtottam a fejem, miközben ő a derekamra tapintva magához húzott.
– Féltem hazajönni, mert tudtam, hogy átalakítottátok a házat – mondta simogatva a csípőm környékét. – Gondoltam, biztos furcsa lesz. Igaz, nem lakunk itt régóta, de azért bőven sok emlékem van innen is.
– Ne aggódj Édes! – kértem kedvesen, és egy csókot adtam a nyakára.
– Csak az nyugtat meg, hogy te és én ismét kettesben lehetünk.
– Nagyon vártalak.
Végre újra rengeteg időt tölthettem azzal a fiúval, akit észrevettem a kórházban, miután felkeltem a kómából, akit néztem a fotókon még Lincolnban, és akivel szeretkeztem a fehér nyaraló teraszán.
Szépen sütött be a nap az ablakon, megvilágítva Jacob gyönyörű fekete haját. Nem létezett senki ezen a földön, aki így a szívemhez ért volna, s tudtam, hogy a szerelmünket soha, semmi se veheti el tőlünk. Se a bordatörés, se az amnéziám, se a baleset. Ezzel mindketten tisztában voltunk, Jake élénk, kék szeme is ezt tükrözte, még nem fürkészett engem így senki; őszinte szeretettel és boldogsággal.
Arra eszméltem, hogy a világos rózsaszín ajkak, amiket hosszasan figyeltem, ajkamhoz tapadnak. Jacob lágy, férfias illata az orromba szállt és megteltem vele. Hevesen csókoltam, a nyelvemet a szájába bújtattam, az egyik lábamat az ölébe tettem, ő pedig gyengéden végigtapintotta a felcsúszott térdnadrágból kilátszódó combomat.
Ezután rám nézett, és langyos, kissé izzadt tenyere már a nadrágom szára alá férkőzött be. Csend vett körül minket, amit sóhajaink törtek meg. A nyakára simítottam, aztán a haja alá, majd vissza, és így tovább...
Jakey lehunyta a szemét, sóhaja halk nyögéssé vált. Óvatos mozdulattal fogta meg a csuklómat, és az ajkához húzta az ujjaim, hogy csókot adhasson rájuk. Aztán eleresztett, és miközben a kezemet leengedtem az ölembe, végigvezettem az ujjaim hegyét a mellkasán. Egy ponton megtorpantam, és az arcára emeltem a tekintetem.
– Olyan gyorsan dobog a szíved – mondtam.
– Csodálatos hatással vagy rám – mosolyodott el, a pillantásán zavartság villant, mialatt elsöpört egy hullámos tincset a homlokomról.
Azt hittem ez a pillanat még sokáig fog tartani, de hirtelen kopogást hallottunk az ajtó felől, ezért gyorsan eltávolodtam Jake-től. Amikor Nancy bejött, akkor már úgy ültünk ott, mint két barát.
– Bocs, ha zavarok – lépett közelebb Jake édesanyja. – Amelia keres. Tessék! – nyújtotta a telefonomat.
Felálltam, és elvettem a mobilt.
– Szia – szóltam bele.
– Eltörtem Grace karját. Már itthon vagyunk – mondta a lány. – Gyere át, kérlek!
– Megyek – válaszoltam halkan, majd letettem.
Jacobra néztem szomorúan és csalódottan.
– Eltört Grace karja – világosítottam fel mindkettejüket.
– Te jó ég! – sóhajtotta Jake.
– Elvihetlek hozzájuk, ha szeretnéd... – ajánlotta Nancy, aztán a fia felé fordult kérdő pillantással.
– Vidd csak, anya! Nem vagyok csecsemő. El tudom látni magam.
Ekkor megfogtam Jacob kezét, és azt mondtam:
– Visszajövök, amilyen gyorsan lehet.
– Nem kell sietned – felelte kedves hangon, és lassan elengedte a kezemet. – Indulj a kislányodhoz, gyógyuljon meg hamar, és üdvözlöm Ameliát is.
Bólintottam, majd búcsúzóul odahajoltam hozzá, és megcsókoltam őt.
Apa olyan jól elbeszélgetett Carterrel, hogy inkább nem zavartam meg, csak intettem neki, „majd később elmagyarázom” szavakkal köszöntem el. Persze, átfutott az agyamon, hogy mindketten ugyanazt a nőt... Csak Carter régen, apa meg most... Na, nem számít!
Rendes volt Nancytől, hogy elvisz. Amikor beszálltunk a kocsiba azt kérdeztem:
– Biztos, hogy nem akarsz itthon maradni Jacobbal? Új környezetben van, talán segítségre lesz szüksége.
Nancy nagy levegőt vett, megigazította lófarokba kötött vörös haját, közben gondolkodott.
– Sokat voltam vele a kórházban. Rengeteget tanult magáról, és igyekszik egyedül boldogulni – sóhajtott, aztán félmosollyal előre nézett. – Büszke vagyok rá.
Bekötöttem az övemet, és hátradőltem.
– Azt hiszem, én is büszke vagyok.
Elindultunk az utcában. A színes házak hosszú sora nemsokára elfogyott, és beértünk a városba. Felvettem a napszemüvegemet, mert erősen sütött a nap. Ahogy figyeltem az embereket, a magas épületeket és az ablaküvegekről visszatükröződő fényt rájöttem, hogy megkedveltem ezt a várost. Bár biztos szerepet játszott ebben, hogy újra egymásra találtunk Jacobbal, épphogy eltelt tizenöt perc a búcsú óta, de máris hiányzott. Grace-hez is szívesen mentem, noha aggasztott, hogy vajon mennyire súlyos a törése. Mivel az OI árnyékában nőttem fel, könnyebben vettem a baleseteit, ám sejtettem, hogy Amelia el van keseredve.
– Én is meglátogatnám Grace-t, de most nem akarok zavarni – szólalt meg Nancy.
– Egyszer eljöhetne hozzánk, vagyis elhozom.
– Annyira más vagy – sandított rám félmosollyal.
– Más? – lepődtem meg.
– Megkomolyodtál azóta, hogy ide költöztetek. Jól áll.
– A történtek miatt van. Az apaság, Jake és a műtétem tett ilyenné.
– Nehéz dolgokon vagy túl, de ezek csak erősebbé tesznek téged.
– Inkább megváltoztatnak, átformálnak.
– Próbálj meg az élet szép oldalára koncentrálni! Ilyen a lányod és Jake is. Ezekre figyelj!
Nancynek igaza volt, meg nem is. Néha pont kettejük miatt éreztem azt, mintha összecsapnának a fejem felett a hullámok, de közben a legnagyobb örömöt is ők okozták nekem. Ám arra jutottam, ha valahogy kizárom a betegségüket, ahogy Nancy tanácsolta, és csupán arra koncentrálok, ami boldogságot okoz bennük, könnyebb szívvel idézem fel az arcukat.
Átjutottunk a lagúna fölött átévelő hosszú, mindig forgalmas hídon, megérkeztünk a gátszigetre, ami otthont adott Palm Beach-nek és Melbourne Beach-nek, ahol régen laktunk, a sok-sok nyaralóhoz és szállodához közel. Milyen furcsa volt itt nekem először! Biztos rátett egy lapáttal erre, hogy a kómából való ébredés után hirtelen csöppentem ide.
Nebraska egy teljesen más világ, a sápadt bőrömmel és a víztől való félelmemmel nem épp illettem Floridába. Errefelé minden egészen különbözött a megszokottól, még az eső is; szélvihar és csak úgy zuhog! Talán ez az egyetlen időjárásra vonatkozó dolog, ami közös a két államban. Nálunk ősszel gyakran csupán csepereg, dallamosan kopog a párkányon.
Leparkolva a sárga ház előtt elköszöntem Nancytől. Besiettem az ajtón, máris észrevettem a lányomat és az anyját a nappaliban.
– Sziasztok – köszöntem, erre Amelia azonnal felkapta a fejét.
Odamentem hozzájuk, leültem. Sokáig nem beszéltem, figyeltem Grace begipszelt, kis karját, eszembe jutott az a régi fotó rólam, amin talán egyéves lehetek és pont így be vagyok gipszelve.
Amelia megkönnyebbülten tekintett rám, de nekem feltűnt, hogy el van keseredve, mert ő sem szívesen szólalt meg. Simogatni kezdtem a hátát, meg szerettem volna nyugtatni.
– Hogy tört el? – kérdeztem.
– Öltöztettem – felelte, aztán elfordult, nem akart a szemembe nézni. – Ne haragudj! – zavartan tűrte a füle mögé hullámos haját, Grace-t figyelte, ám a mondat mintha nekem szólt volna.
– Én se tudnám jobban csinálni.
Ekkor újra összeért a tekintetünk; az enyém biztató, az övé kimerült, kétségbeesett volt. Csak akkor döbbentem rá, hogy mennyi dologból kimaradok, mivel hetente egyszer jövök el.
– Nem aludtatok rendesen este? – kérdeztem.
– Grace óránként felébreszt, éhes. Reggel történt a baleset, azonnal futottunk a kórházba. Nem akartalak zavarni, mert úgy tudom ma jött haza Jake.
– Igen, otthon van.
Nyújtottam a karomat, Amelia átadta nekem Grace-t. Óvatosan ültettem az ölembe, félig inkább feküdt. A korabeli babák már tudtak ülni, de ő még nem tartott ott. Lila, fodros ruhácskájából kilátszottak hófehér lábai. Vékony kezével néha felém nyúlt, amelyiket nem húzta le a gipsz súlya, próbálta elérni piros pólóm nyakát. Rám mosolygot, gagyogott is kicsit, nagy kék szemén boldogság tükröződött. Hullámos fürtök jelentek meg szőke hajában nemrég, pont olyanok, mint nekem. Pihekönnyű testét alig éreztem, ahogy elterült a karomban. Megtalálta a karkötőmet, és tapogatta aprócska ujjaival.
Folyton örült, ha meglátogattam. Annyira pici, gyenge kislány volt, mégis kimutatta, mosollyal és gagyogással, hogy szeret engem. Gyakran éreztem, hogy milyen jó volna átölelni szorosan, de sose tehettem. Tudtam, hogy hosszú utunk lesz; sok kórház, kezelés, vizsgálat és terápia vár ránk, de Grace már akkor is az én egyetlen kincsem volt.
– Ha lesz időm meglátogatom Jake-et – szólalt meg Amelia.
– Elhivetnénk Grace-t is.
– Nem rossz ötlet.
Grace hajába nyomtam az orromat, és beszívtam édes illatát.
– Látni szeretném – hajtotta le a fejét Amelia. – Nagyon hiányzik. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk.
– Megoldjuk.
– Kérsz limonádét? – kérdezte Amelia.
Bólintottam.
Kettesben maradtunk Grace-el. Már egyáltalán nem volt idegen dolog ölelni őt. Tudtam, hogy mennyire legyek óvatos, mire vigyázzak. Még messze nem tapasztaltam semmit a vele járó felelősségből, de éreztem, hogy jó úton haladok. Tervekre volt szükségem, hogy minél jobb kezelést kapjon. Ehhez nem volt elég, ha egy bárban énekelek. Egyetemre kellett mennem. Akkor eldöntöttem, hogy ez lesz a célom. Boldoggá és könnyebbé tenni a lányom életét.
Pár órát ott maradtam, ebédeltem is, még beszélgettünk Ameliával, de aztán úgy döntöttem nem megyek haza. A házat ugyan elhagytam, ám a szigetet egyelőre nem. Szerettem volna Jacobbal lenni, de egy kicsit magammal is tölteni akartam némi időt.
A parton voltam, ahol a távolban feltűnik a fehér nyaraló foltja, a homok langyos, az ég tiszta kék, és ahová senki sem jár. Leültem, és hallgattam egy darabig, lehunyt szemmel, ahogy a hullám a lábam elé sodor újra és újra.
Miért? – tettem fel magamnak a kérdést. Miért kell azt látnom, ahogy a kisbabám karja gipszben van? Mi ez az erő bennem, hogy ennyire szeretem a babám? Nagyon jól tudtam, hogy akarhatnék mást is; szórakozást, ezernyi szerelmet, menekülhetnék ez elől, kifuthatnék a világból. Lehet, azért nem tettem, mert nem ismertem az élet ellentétes oldalát, vagy mert a múltam sebei most már végleg eltörtek.
Kinyitottam a szemem, és bámultam a távoli horizontot, a rikoltó, fehér madarak foszlányszerű alakját, a hangjuk alig jutott el hozzám, ám nem is bántam. Egyelőre csendet akartam, ezért kivettem a hallókészüléket, és letakartam egészséges fülem. Tompán átszűrődött így is a hullámok zaja, de már nem zavaróan.
Választ vártam arra, hogy mit tettem, amiért ennyi kihívással kell szembenéznem minden áldott napon. Imádtam a gyönyörű lányomat, de betegen kellett látnom, imádtam a gyönyörű fiúmat, de...
Arra gondoltam, amit Nancy mondott a kocsiban. Elképzeltem egy fiókot, amibe beleteszem a töréseimet, a műtéteimet, az OI-t, Grace betegségét, Jake balesetét. Bezártam a fiókot, aztán visszatettem a hallókészüléket. Nem maradt más a fejemben, csupán a szerelem és a Grace iránti szeretetem.
Sokáig kint maradtam a parton, egészen addig hallgattam a vizet és a madarakat, hogy végül a nap leereszkedett az óceánba, vörösre festve a hullámokat. Ez a látvány ma is elevenen él bennem, mert azzal, hogy eltűnődtem mit tegyek a fájdalmaimmal, és eltökéltem, nem engedem őket felszabadulni, mintha öregedtem volna pár évet.
Hová lett a fiú, aki ebben a homokban futott kézen fogva a barátjával? Hová lett a fiú, aki beleszeretett egy fotóba? Hová lett, aki folyton hazudott, titkolózott, elvonult depressziósan a négy fal közé? Hová lettem én? És ki ül most itt, bámulva a naplementét?
Milyen furcsa az emberi lélek! – jutott eszembe. Mennyire átformálják a történések! De vajon mit jelent ez? Azt, hogy így növünk fel, vagy valami mást, és valóban képesek vagyunk törni odabent is?
Morogtam egyet és összeráncoltam a homlokom, mert már elegem volt a magamnak feltett ostoba kérdésekből, bár a lélekkel kapcsolatos dolgok nem hagytak nyugodni. Arra gondoltam, ha én ilyen vagyok belül, akkor biztos mások is, nem akartam egyedül lenni a furcsaságommal. De a láthatatlan sebeim gyógyíthatóak? Képes megjavulni, ami úgy tűnik örökre elromlott?
Összezavarodtam, és inkább telefonáltam apának, hogy vigyen haza. Besötétedett, mire megérkeztünk. Fáradt voltam, a testem azt mondta feküdjek le, de Jake-el szerettem volna lenni.
Az ágyon ült és zenét hallgatott. Bár nem tudom pontosan, csak a fülhallgató miatt jutott eszembe, amit azonnal kivett a füléből megpillantva engem.
– Hogy van? – kérdezte.
– Ahogy egyébként – álltam meg az ágy előtt. – Sajnos őt nagyon nehéz megvédeni a balesetektől. Öltöztetés közben tört el a karja.
Jacob az ágy szélére csúszott, letette a lábát a földre. Egy darabig gondolkodott lehajtott fejjel, majd lassan rám emelte a tekintetét, ami ártatlan volt és sóvárgó.
– Alig vártam, hogy hazagyere – mosolyodott el. – Úgy hiányzol!
– Te is hiányzol.
Csak álltam ott és nem értettem, mi történik. Ismertem már ezt a pillantást; a kerek, kék szemek szinte azt mondták menjek közelebb. Jake ajkai közül lassú, mély sóhaj szállt felém. Nem mertem elhinni, hogy arra vágyik, amit hiszek, a „hiányzol” valahogy másként csengett, mintha nem csak egyszerű hiányt jelentett volna.
Már csak az éjjeli lámpa égett, körülöttünk sötét és csend. Mindkettőnk árnyéka a falra vetült; én nagyobbnak tűntem, Jacob egész kicsinek, de bevillant egy jelenet, hogy az árnyéka növekszik, mert felkelt az ágyról, és odalép hozzám. Akkor nagyobb, testesebb lett volna nálam, én a karjaiba hullok. Hagyom, hogy szeressen, és ha kell, darabokra törjön.
– Vetkőzz le! – zökkentett ki engem az álmaimból.
– Mi?
– Mindent vegyél le! Látni szeretnélek!
Olyan érzés keletkezett bennem, mintha sohase lettem volna senkivel. Mintha sohase látott volna senki meztelen. Libabőr lett rajtam, végigfutott egy hűvös érintés a hátamon, és mint a hullám, amikor az hozzám ér a parton ülve, néha megremegett a lábam, akárcsak akkor, ha fázom.
– Ha nem akarsz... – szólalt meg Jake, de nem engedtem.
Megfogtam a pólóm alját, erre Jacob lélegzetvételei gyorsabbá váltak, és még élénkebben figyelt engem. Lehúztam magamról a pólót, sokáig erősen szorítottam az ujjaim között.
Sejtettem, hogy miért kér erre engem, de azt nem, mi fog történni később. Kíváncsiságot szült bennem, és egyben sóvárgást is, hisz végre közeledik felém az a srác, akiért mindenem bizsereg, ám nem értettem, hogyan fogja csinálni.
Letoltam a nadrágomat, kiléptem belőle, majd arrébb rúgtam a lábammal. Ha megtehettem volna máris a nyakába ugrok, az ágyra teperem, féktelenül csókolom, de nem... Zavart voltam, és bár feszítette a vágy az összes porcikám, nem tudtam mit szabad tennem egy olyan fiúval, aki nem érzi a fél testét.
– Gyere ide! – kérte halkan Jake.
Egészen közel léptem hozzá. Jacob kérlelő arccal pillantott fel rám, megérintette az alsóneműm szélét. Amikor lehúzta rólam nagyot nyeltem, meglepődtem azon, milyen hangos sóhaj futott ki a számon. Akkor már nem éreztem hidegnek a félhomályos szobát, hirtelen forróság szökött a végtagjaimba, ami a mellkasom közepéről indult, hevesen dobogó szívem felől.
– Gyönyörű vagy – suttogta.
Jake a köldökömhöz hajolt, amikor puha ajka a bőrömhöz ért, megtapintottam a tarkóját, csuklóm megremegett, mert elindult egy mozdulat, de gyorsan visszafogtam a késztetést, és nem toltam lejjebb a fejét.
– Te... – leheltem. – Mit csinálsz?
Nem válaszolt, csak csókolgatott tovább, én pedig azt se tudtam mitévő legyek, a bokám elgyengült, majd a lábam legtöbb izma, alig bírta megtartani a súlyomat. Attól féltem térdre rogyok a gyönyörtől.
Ekkor Jake felpillantott rám, megemelte a kezét olyan lassan, hogy egy villanásnyi időre megijedtem attól, mit akar, de csupán mutatóujja hegyét húzta végig a mellkasomon lévő hosszú heg közepén. Megváltozott az arca, megdermedt, és amikor újra a szemembe nézett, már komoly tekintettel tette.
– Ez az én hibám – mondta.
– Butaság Jakey.
– Én vettem el tőled az emlékeidet, miattam kerültél élet-halál közé. Ha aznap este nem fekszek rád, sose törik el a bordád.
Jake két tenyerét a derekamra simította, pont olyan óvatossággal, ahogy a baleset előtt mindig.
– Megfogadtam, hogy örökké vigyázok rád. Mégis pont én bántottalak.
– Jacob – megtapintottam az állát, ezzel rávettem, hogy engem figyeljen – azért ugrottál bele a vízbe, hogy megmentsd az életem. Azért sérültél meg, mert valakin segíteni akartál.
– Nem azért bénultam le, mert hős vagyok, hanem azért, mert meg kellett történnie. Van valami, ami irányítja a sorsunkat, ezt én érzem. Aznap este szörnyűséget tettem veled Damien.
– Nem szándékos volt, véletlenül feküdtél rám.
– De megtettem – nézett mélyen a szemembe –, ezért megérdemlem azt a széket.
Letérdeltem a földre, Jake tarkójára simítva a vállamra fektettem a fejét. Magához vont a két karjával, közben cirógattam fekete haját és azt mondtam:
– Nem érdemeltél semmi rosszat, de ha így könnyebb elfogadnod, legyen. Azonban azt tudnod kell, hogy én sosem fogadom el ezt magyarázatként. Hihetsz a sorsban, ám én abban hiszek, amit érzek.
Elengedtem őt, mosollyal az arcomon megtapintottam a szeme alatt, letörölve egy kicsordult könnycseppet.
– Szeretlek téged Jacob Sullivan. Ez az egyetlen, amiben hiszek, mert ez segít nekem minden áldott nap nem sírni. És a legjobb az egészben, hogy viszontszeretsz.
Megcsókoltam őt, az ajkamat sokáig az ajkán tartottam. Összeért a nyelvünk, aztán hosszú percekig fullasztóan csókolóztunk.
– Feküdj le! – sóhajtotta a számra.
Megtettem, amit kért, elterültem a párnáján. Szuszogtam, széttett lábakkal, a testtartásommal hívogatva őt: itt vagyok, mozdulatlan eszközöd, használj engem úgy, mintha élettelen tárgy volnék.
Jacob levette a pólóját, a padlóra dobta, majd erős kézzel simította végig a combomat.
– Nem tudsz rólam néhány dolgot – mondta. – Meg tudok merevedni, csak nem mindig lesz elég kemény.
Erre felkeltem, törökülésben figyeltem a félénk és megszeppent Jake-et.
– Én azt hittem, hogy... – hebegtem zavartan, jól ki is pirultam, mert meleg lett az arcom.
– Azt hitted, nem lehet velem szexelni?
– Azt.
– Lehet, csak nem árt egy kis rásegítés.
Elhajolt az éjjeliszekrényig, kihúzta a fiókot. Odapillantva észrevettem, hogy már bepakolta a gyógyszereit.
– Csak nehogy ezt vegyem be véletlenül egy másik helyett – nevetett fel, miután kivett egy dobozzal.
– Azzzz... – zizegtem, erre Jacob elvigyorodott.
– Nem mered kimondani? Mi van veled? Eddig simán vettél óvszert egy drogériában, vagy bármi ilyen ciki dolgot, és még büszke is voltál.
– Gond nélkül kinézem magamból, mármint a régi énemből.
– Ezt a dokim írta fel. Potencianövelő. Csak van egy gond.
– Mondd már!
Jacob felrántott szemöldökkel nézett rám, ezzel arra kérve, ne legyek már ilyen türelmetlen. Ez a helyzet érdekes volt, és a gondoktól egyébként is féltem.
– Nem fogom érezni – mondta Jake.
– Mármint...? – és rá is jöttem.
– Ja, a szexet.
– De neked akkor nem lehet örömet okozni?
– De lehet – mosolygott rám. – Csak még fura, mintha szűz lennék.
– Ez most nekem is olyan. Szóval, be akarsz venni abból?
– Már vettem be.
Ennél a pontnál igencsak izgatott lettem. Jake volt az első fiúm, a szex egyébként is birizgálta a fantáziámat, a tény pedig, hogy egy mozgássérült sráccal leszek, aki semmit se érez deréktól lefelé, csak még kíváncsibbá tett.
– Neked ez jó így Damien? – sóhajtott fel.
Közelebb csúsztam hozzá, és megcsókoltam.
– Mit tegyek? – suttogtam lehunyt szemmel, orromat az orrához érintve. – Azt szeretném, hogy te is élvezd.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Hülye kérdésre nem is fogok.
Jacob megfogott egy kósza, hullámos tincset a hajamból, majd az ujjára tekerte.
– Simogass!
Eltávolodtam tőle, kioldottam térdnadrágja derekába fűzött madzagot, a nadrágot pedig lehúztam róla, majd az alsóneműt is. Már akkor merev volt, csupán leszorította a fehérnemű, ezért nem vettem észre.
– Már rég bevetted, igaz? – kérdeztem.
– Elég rég. Vártalak.
Jacob lefeküdt az ágyra, feszült arcára vetült az éjjeli lámpa kevés, fehér fénye. A combjára ültem, először csak néhány rövid hajszálat söpörtem el a szeméből. Felsóhajtottam, amint megéreztem a tapintását a derekamon, de ekkor megfogtam kissé reszkető csuklóját, és gyengéd mozdulattal letettem a két karját a feje mellé. Tetszett a zavar és izgatottság a tekintetén, meg az is, hogy nem tud elmenekülni előlem. Ismertem jól, és biztos voltam abban, hogy most felpattanna és elrohanna, mert félt engem, nem akarna ismét bántani, mint egy ugyanilyen éjszakán történt. És azért is elfutna, mert olyan kis félénk, még a szerelemtől is megijed.
– Dami...
– Pszt! – Az ajkára helyeztem a mutatóujjam. – Csak hunyd le a szemed!
Megérintettem a nyakát, majd az ujjaimat lassan kerek vállára csúsztattam. A tapintásom edzett mellkasára siklott, és lejjebb, feszes hasára, de itt megtorpantam. Mindvégig sóvárogva figyeltem őt, és hallgattam hosszú, mély sóhajait, ám amint a kezem a köldöke fölé ért az a sóhaj halk nyögéssé vált. Erre kinyitotta a szemét:
– Ott a legjobb.
Semmit se mondtam, csak elmosolyodtam. Jake mellé térdeltem inkább az ágyra, és a hasa fölé hajoltam. Gyengéd csókokat hagytam sima, illatos bőrén, közben hallottam izgatott szuszogását, és egyszer csak arra eszméltem, hogy a fenekem körül matat. Nedves volt a keze, biztosan megnyálazta, amíg pusziltam. Megérezve odabent egy, majd még egy ujját felmordultam, kissé elalélva tettem a halántékomat a mellkasára, és élveztem a mozdulatokat. Átfutott rajtam a jóleső hideg.
Aztán abbahagyta.
Jake-re néztem, zavart mosolyával és kipirult arcával találtam szemben magam, ahogy két könyökén támaszkodva felemelkedett a lepedőről.
– Gyere csak ide! – biccentett.
Feltérdeltem, közben összegyűrődött a lepedő. Én is pont olyan zavartan fürkésztem, mint ő engem, ám ezt hamar felváltotta a végtagjaimat megfeszítő gyönyör, amikor ajkai közé vette a péniszem. Most már megragadtam Jake fejét, mert az agyamból eltűntek a józan gondolatok, és csupán arra voltam képes összpontosítani, hogy a szerelmem végre azt teszi velem, amire hónapok óta várok.
Néha felmordultam, lehunytam a szemhéjamat is, de legtöbbször Jacobot figyeltem csendesen. Szétáradt bennem a leírhatatlan öröm, úgy nyilallt belém másodpercenként, akár a villám szeli át az eget. Még maradt bennem egy kis erő, ami megálljt parancsolt, nem akartam, hogy vége legyen. Eltávolodtam Jake-től.
– Próbáld meg! – mondta. – De neked kell irányítanod.
Gyönyörűek voltak azok a percek; a testemben érezve őt elöntött a verejték, kiürült belőlem az összes rossz, megteltem boldogsággal.
Végül ledőltem mellé, alig találtam szavakat. S nemcsak azért, mert ez az egész újdonság volt, hanem mert sosem elégültem ki ennyire.
– Imádlak – mondtam, és hozzábújtam Jake-hez.
Úgy kifáradtam, hogy kis híján elaludtam.
– Damien – szólalt meg halkan. – Zuhanyozz le, aztán én is megpróbálok.
– Mi lenne, ha együtt mennénk?
– Egyedül akarok.
– Oké, Jakey maci.
– Ez mi? – fintorodott el.
– Így foglak hívni mostantól.
– Oké, te Kis maki.
Sokáig figyeltük egymást, majd elmosolyodtam, de Jakey nem viszonozta a mosolyom, helyette arra kért, hogy adjak neki egy köntöst a gardróbból.
Először én indultam el zuhanyozni. Jake kölcsön adott nekem egy alsót és atlétát. Még mielőtt kiléptem volna az ajtón visszanéztem rá, az ágyon ült, fekete köntösben és bámulta a földet. Nyugodtnak látszott. Talán túlságosan is nyugodtnak. Biztos kifáradt – gondoltam.
Bementem a fürdőszobába. Először figyeltem a WC mellett lévő hosszú kapaszkodót, aztán a kukát mellette. Minden kicsit más lett itthon, és ez csak akkor tűnt fel igazán, amikor már Jacob is velünk volt. Hisz, az összes változás az ő érdekében történt. Még az ajtóink is ellentétes irányba nyíltak.
Sóhajtottam, és eszembe jutott, hogy nem ártana megborotválkoznom. Igaz, pont azt követően csináltam, hogy levetkőztem előtte. Mentségemre szóljon, egyáltalán nem számítottam arra, hogy le kell vennem a ruháimat. Muszáj volt foglalkoznom a külsőmmel, ha már Jake-et érdekli.
Kerestem egy borotvát. Az álló fürdőszobaszekrényben tartottam az ilyen cuccaimat. Kinyitottam a lenti részt. Egy fehér dobozt találtam a polcon. Eddig nem volt ott, ezért kiemeltem, feltettem a mosdó szélére. Levettem a tetejét, de épphogy belepillantottam, gyorsan vissza is zártam. Felnéztem hirtelen, és összeütközött a tekintetem a saját ijedt tekintetemmel.
Elfordultam a tükörtől.
Nem láttam semmi félelmeteset a dobozban, mégis csupa libabőr lettem.
Gyorsan lezuhanyoztam, megtörölköztem, felkaptam az alsót és az atlétát. A pillantásom a szekrényre siklott, és arra eszméltem, hogy elönt a szomorúság.
Visszamentem a szobába, és amikor Jacobra néztem nem tudtam, hogy mit mondjak. Ő már a székében ült, lehajtott fejjel.
– Végeztél is? – kérdezte.
– Igen – feleltem zavartan.
– Én jövök – indult el.
– Hé! – szóltam utána, amikor kinyitotta az ajtót.
– Mi az?
– Biztos, hogy ne segítsek?
– Egyedül is sikerül – bólintott, aztán otthagyott.
Leültem az ágyra, és hallgattam a csendet. Pár perc múlva feltűnt, hogy ráncolom a homlokomat, mintha haragudnék. Nem haragudtam, hanem ideges voltam. Jake új környezetbe került. Elképzeltem, hogy át akar ülni a zuhanyülőkére és megcsúszik. Aznap elterveztem, hogy  az életem szebbik oldalára figyelek, Jacobra és a lányomra, viszont ez az aggódás visszahozta belém a sok rosszat. Kinyílt a fiókom, eldöntöttem, hogy legközelebb kulcsra fogom zárni.
Az agyam szörnyűségeket gyártott arról, ami Jake-el történhet, ha baleset éri egyedül. Hisz, egyszer már megcsúszott – villant belém a felismerés. Felpattantam az ágyról, és azonnal kirohantam a szobából.
Kopogtam, aztán lassan benyitottam.
– Dami... – Jacob rám pillantott. Éppen akkor vette le a köntöst, amit az ölébe tett.
– Csak gondoltam, megnézlek.
Jake semmit se felelt, és bámulta a földet.
Beraktam a zuhanyülőkét a megfelelő helyre, kicsit megmozgattam stabil-e, aztán a kapaszkodót is. Mindent rendben találtam.
– Minden oké – léptem oda Jakey-hez, de ekkor észrevettem, hogy nagyon szorítja azt a köntöst, az arca pedig elkomorodik.
Letérdeltem elé, megfogtam a kezét, viszont nem pillantott rám. Éreztem a levegőben a feszültséget.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Semmi baj. Túl nagy a fény, utálom látni magam.
Megdöbbentem azon, amit mondott, és a tekintetén meg a hangján is; undorodva nézett, amikor kimondta, hogy „magam”. Fogalmam se volt, mi történt vele, amíg zuhanyoztam. Néhány kérdés az ajkamra jött, ám egyet se mertem feltenni. Tudni akartam, mi bántja, de féltem, hogy a kérdezősködéssel megsértem.
Nagy volt bent a fény. Nem csak annyi, mint a hálószobában, ahol éjjeli lámpa égett. Felkapcsoltam azt a lámpát, ami a tükör felett volt. Egy madzagot kellett meghúzni, hogy Jake is tudja használni, ha szeretné. Odaléptem a villanykapcsolóhoz. Lejjebb szerelték a felújításkor, mint az összes helyiségben lévőt, hogy ülve el lehessen érni. Lenyomtam. Félhomály lett. Újra letérdeltem Jacob elé.
– Így jobb? – kérdeztem. – Teljes sötétben nem látnálak.
– Talán... – motyogta. – Jobb...
Végigsimítottam a lábszárán, nem tudatosan, önkéntelenül, hogy megvigasztaljam. Ez elég hülye dolog volt tőlem. Nemrég csodálatos perceket töltöttünk együtt, de a tudat, hogy nem érzi az érintésemet beárnyékolta a boldogságomat. Vajon ez életünk végéig fájni fog nekem? Vagy egy idő után megszokom? Tele lett az agyam szavakkal: Bár változtathatnék az állapotán! Bármit megadnék érte!
– Mi van? – suttogta.
– Nincs semmi – feleltem halkan. – Látni akarom, hogy rendben átülsz a zuhanyülőkére. Aggódom, hogy megint megsérülsz.
– Mi lett veled? – ráncolta össze a homlokát.
– Semmi sincs velem, csupán féltelek.
A köntöshöz nyúltam, el akartam venni tőle, de szorosan fogta, nem hagyta.
– Még mindig hat – magyarázta halkan. – Nem akarom máskor bevenni azt a szart.
– Nem is kell.
Megérintettem Jakey arcát, erre ő hangosan kezdte szedni a levegőt, és kék szemén könnyek csillantak a kevés fényben.
Belegondoltam ebbe a helyzetbe, hogy vajon mit éreznék, ha ilyen fiatalon elveszíteném férfi mivoltomat. Mellkason ütött a borzasztó válasz; biztosan úgy érezném semmi vagyok.
Felemelve a tekintetemet Jacob arcára nézve már képes voltam felismerni vonásain ennek a gondolatnak jeleit; leeresztett szemhéj, összevont szemöldök, oldalra biccentett fej, és a meredt tekintet, ami azt mutatta, mélyen elmerült önmagában.
Most vajon, hogy segítsek? – tettem fel önmagamnak a kétségbeejtő kérdést. Ki akartam találni, megfejteni a sötétségbe veszett választ, helyretenni a lelke épp széthulló darabkáit, reménnyel összeforrasztani. Addig a percig sose jutott eszembe ilyesmi, nem érdekelt mások lelke, nem igazán értettem az empátia fogalmát.
– Segítek zuhanyozni, jó? Előttem sose szégyelld magad.
– Tetszik, hogy így megváltoztál. Sokkal komolyabb vagy.
Felálltam, mosolyogva fürkésztem Jakey-t, és mivel kissé elmosolyodott ő is, úgy éreztem megtehetem, hogy a combjára ülök.
Jake az egyik kezét a derekamra, a másikat az ölembe rakta.
– Tudod, apa lettem Jake. Volt egy pillanat, miután Grace eltörte a bordáját, hogy rádöbbentem, erősnek kell lennem. Időközben váltam ilyenné, amíg kórházban voltál. Először rettegtem a saját gyerekemtől. Grace nagyon kicsi volt, amikor megszületett, levegőt se bírt venni rendesen.
– Dami...
Jacob megragadta a csuklóm, de nem akartam, hogy bármit is mondjon, még nem fejeztem be.
– Hozzá se mertem érni, a látványa borzasztó szomorúsággal töltött el. De apa rávett, hogy nézzek szembe a nehézségeimmel, anyukád meg azt mondta, koncentráljak az életem szebbik oldalára. És én azt csináltam. Bementem hozzád a kórházba, és rájöttem mennyire szeretlek, milyen jó veled. Tulajdonképpen széppé teszed az életem.
Jakey megsimította az arcom, aztán megcsókolt.
– Te is széppé teszed az enyémet, de még nem múlt el belőlem a sötétség – mondta, a fülem mögé tűrve egy hajtincset.
– Nem is kell sietni vele.
– Segítesz zuhanyozni? Megmoshatnád a hátam.
– Persze.
Jake közelebb gurult a zuhanyhoz, felakasztotta a köntöst a fogasra, megragadta a kapaszkodót, és egy nagy lendülettel átült a zuhanyülőkére. Odaléptem én is, behúztam magunkra a függönyt.
Jacob lefelé nézett és reszketett. Nem tudtam, hogy attól-e, mert fázik, nem tűnt libabőrösnek. Volt a mellkasomban egy kellemetlen nyomás. Az agyamban felvillantak a megmaradt emlékfoszlányok. Láttam úszni ezt a fiút. Utaztam mögötte a biciklijén. Közben olyan jólesett átölelnem Jake, hozzám képest nagy és erős testét. Mindig biztonságban voltam mellette, most azonban én lettem az ő biztonsága.
Mivel nem mozdult, megeresztettem én a vizet. Langyos volt, és épphogy csorgott.
– Tartsd a kezed, megnézzük jó lesz-e – kértem, de Jake nem reagált.
Feltettem a zuhanyfejet a helyére, lehajoltam és átöleltem Jakey-t. A nyakához bújtam, lehunytam a szemem. Erősebb lett az a bizonyos nyomás a mellkasomban, a sajnálat és szeretet együtt szorított. Már csuromvizes volt a hajam, amikor Jake remegni kezdett a két karom között. Tudtam, hogy sír, és egy perc múlva hallottam is. Visszafogtam a remegését, de a hangját nem voltam képes. Először csak szaggatottan szedte a levegőt, majd felnyögött.
– Nem! – kiabálta. – Nem! Nem akarom!
– Semmi baj... – suttogtam, de nem lehetett érteni a víztől és mert alig mozgott a szám.
Ekkor már én is reszkettem, és éreztem, ahogy forró könnyek csorognak az arcomon.
– Utálom magam! – kiabálta még hangosabban. – Gyűlölöm, hogy ilyen vagyok!
Nem tudom, honnan van a kifejezés: megszakad a szív. Akkor azonban olyan volt, mintha tényleg eltörne valami bennem.
– Engedj el! – szólt rám, aztán szinte ellökött, amikor felemelte a karját.
Elzártam a vizet. Az összes szó a torkomon akadt. Eddig csak keveset láttam abból, mit érez és hogy éli meg a változásokat, ám hirtelen belecsöppentem a közepébe.
A hideg falhoz dőltem, moccanni se bírtam, és néztem Jacobot. Előre hajolva fogta a kapaszkodót és nyöszörögve sírt. Ez volt a legborzasztóbb hang, amit valaha hallottam.
Tényleg próbáltam az életem szép oldalára koncentrálni, de jöttek olyan percek, amikor kibaszottul nem ment. És ez is egy olyan perc volt.
Azt hittem, boldog velem – jutott eszembe. Nagyon naiv lettem volna, ha azt képzelem, egy csettintésre elmúlik a fájdalma, csak mert szeretem. De más is eszembe jutott:
– Az édesanyád egyszer azt mondta, hogy örül, mert vele vagy, hisz az óceán el is vehetett volna tőle. Én is pont ezt gondolom.
– Talán... – szuszogott fáradtan Jake. – Jobb lett volna, ha inkább elvesz.
Erre nem tudtam mit válaszolni, inkább megtöröltem a szemem, de hiába, egyszerűen eluralkodott rajtam a fájdalom, és sírni, majd zokogni kezdtem. Azt hittem, abba se bírom hagyni, azonban észrevettem egy halvány árnyat a függönyön.
– Hahó!
Gyorsan elcsendesedtem, lekaptam egy törölközőt a karnyújtásnyira lévő fogasról, és Jacob ölébe terítettem.
Megpillantva Nancyt mintha átadtam volna a régóta cipelt terhet valaki másnak, és végre jut a tüdőmbe levegő. Biztosan felébresztette a kiabálás.
– Kicsim – térdelt le, és a két tenyerébe fogta a fia arcát. – Ne aggódj! Itt vagyok veled.
Arrébb léptem, meredten néztem őket egy darabig, és egyetlen szót sem bírtam kinyögni.
– Menj csak! – biccentett Nancy.
Nem kellett több, kirohantam a fürdőszobából.
Jacob jó kezekben volt, mégis bűntudatom lett, miközben szaladtam a folyosón, elsiettem apa mellett, aki épp akkor jött ki a hálószobából.
Kifutottam a hátsó teraszra, aztán szinte átugrottam a pár lépcsőfokot, és megálltam az udvaron.
Fénylettek felettem a csillagok, hallottam a rovarok hangját, és megteltem emlékekkel: a fűben feküdtünk és csókolóztunk. A teraszon ültünk, és beszélgettünk. Sok-sok olyan emléket láttam, amiket a kóma után éltem át vele. És láttam egy másikat is...
Lerogytam a fűbe, a halántékomra nyomtam a tenyeremet. Zavartan bámultam a szemben lévő fákat.
Az emlékben Jacob megragadott engem, és a falhoz nyomott. Összeért a szánk, a nyelvünk és a testünk. Ez nem ebben a házban történt, hanem ott, ahol régen laktunk.
Az első csókunk. Miért pont most tér vissza hozzám ez a pillanat? – tettem fel a kérdést. Eldöntöttem, hogy nem érdekel a múlt. Nem akarok több ilyen villanást. A jelent akarom, azzal megbékélni. Összefontam a két karomat a hasamon, és letettem a fejemet a fűbe.
– Damien – jött apa hangja a teraszról.
Egy perc múlva mellettem volt, és leült a földre.
– Figyelj – mondta halkan –, meg kell élned a fájdalmaidat, hogy aztán sikerüljön elengedned őket. Ne tiltakozz ellene!
Apa a fejemre tette a tenyerét, lassan simogatott. Én csak reszkettem és néztem, de nem láttam, mert tele lett a szemem könnyekkel.
– Ha engeded felszabadulni párszor a szomorúságodat, akkor végül, amikor újra a felszínre tör, már képes leszel uralkodni rajta. Megszokod.
– Nem múlik el? – motyogtam.
– Nem – sóhajtotta. – Tudom, mert még most is hiányzik az anyád.
Feltápászkodtam. Tiszta fű és kosz lettem, amiért vizesen jöttem ki.
– Vannak olyan fájdalmak, amik örökre veled maradnak – folytatta apa. – Elvesznek belőled valamit, a lelkedből, de ugyanakkor adnak is. Megkeményítenek. Idővel csak néha jut eszedbe, ha magányosan ülsz egy szobában.
– Én... – súgtam, de a szavak megakadtak félúton.
– Mondd ki! – mosolygott rám.
– Nem akarom így látni őt.
– Nehéz lehet. Még nekem is az, mert nem ilyennek ismertem meg Jake-et. Nem vagyok az érzések kimutatásának nagy bajnoka, de őszintén elszomorít.
Apa felsóhajtott, aztán a vállamhoz érve magához húzott. Szorosan a két karjába zárt.
Jó volt beszélgetnem apával. Anya elvesztése miatt ismerte milyen, ha megtör az élet. Mindig volt pár biztató szava. Persze, jobban örültem volna, ha azt mondja, egyszer elmúlik a szomorúság, de ritkán halljuk azt az emberektől, amire vágyunk.
Visszamentem a házba. A folyosón haladva észrevettem, hogy Jake szobájának ajtaja résnyire nyitva van, ezért besandítottam. Nagyot dobbant a szívem látva, hogy Nancy segít Jacobnak felvenni a pizsamanadrágját, aztán betakarta őt.
Nekem se ártott volna felöltöznöm, már reszkettem a vizes ruhákban. Otthagytam őket inkább, és a saját szobámban szárítkoztam meg. Lámpát se kapcsoltam, csak a holdfény világított be.
Törölközés után pólóban, rövidnadrágban ültem le bevetett ágyam szélére. Arra eszméltem, hogy félek. Nemrég szó szerint menekültem a fürdőszobából. Kopogást hallottam, erre felemeltem a tekintetemet. Nancy jött be az ajtón.
– Jacob bocsánatot kér tőled – mondta.
– De miért? – álltam fel.
– Nem akart így viselkedni előtted.
Ekkor nagyot sóhajtva visszaültem az ágyra, és az ölemben szorongatott kézfejemet néztem.
– Mi a baj Damien? – kérdezte Nancy, és leült mellém.
– Nem haragszom rá, csak...
Eszem ágába sem volt kimondani, hogy megijesztett.
– Már alszik? – pillantottam Nancyre.
– Még nem. Néha felriad álmában.
– Felriad? Hogy érted?
– Rémálmai vannak a vízzel.
Erre Jake édesanyja rám pillantott, pont ugyanolyan aggodalmas, fáradt szemmel, ahogy én is éreztem magam.
– Poszttraumás stressz. A kóma után volt nekem is. Meg gyerekkoromban, komolyabb törések után – sóhajtottam fel. – Nagyon megijesztett előbb.
Nancy megsimogatta a hátamat. Rég éreztem ilyen gondoskodó érintést. El is érzékenyültem, de visszafogtam minden könnyem.
– Damien, még csak tizennyolc éves vagy. Szerintem pihenj le, holnap pedig olvass! Úgy tudom, szeretsz olvasni.
– Igen...De miért olvassak?
– Csinálj olyasmit, ami jobb kedvre derít! Úgy könnyebb lesz feldolgoznod az elmúlt hónapok eseményeit, és szembenézned a jelennel. Jake-nek azt tanácsoltam, hogy hallgasson zenét.
– Nem, holnap elviszem az apjához.
– Mi?
– Medence.
Fel is álltam, elindultam kifelé, hogy megkérdezzem erről Jake-et, de épphogy a kilincshez értem, Nancy utánam szólt:
– Damien, nagy erőfeszítés, amit csinálsz. Nem kell ezt tenned, élheted az életed.
– Mire célzol?
– Kamasz vagy. Ha neked Jake teher...
– Segítek rajta. Összeszedem a padlóról – vágtam közbe. – Nem adom fel – azzal kimentem a szobából.
Haragudtam Nancyre, amiért arra célzott, szakítsak a fiával. Nyilván jót akart, de inkább apának adtam igazat; ha most nem öl meg, sziklaszilárd leszek.
Jól teleszívtam a tüdőmet levegővel az ajtó előtt, de nem hagytam az agyamnak, hogy gondolatokat gyártson és meghátrálásra késztessen, benyitottam.
Jacob fehér pizsamában, a támlához dőlve ült és bámult maga elé. Akkor se emelte fel a fejét, amikor odamentem, leültem, feltettem a lábamat is, hogy még közelebb húzódhassak hozzá.
– Rendben vagy? – kérdeztem.
– Vannak rossz pillanataim.
Megérintettem a kezét, közös karkötőnk megcsillant a kevés fényben.
– Semmi baj, megértem – mosolyodtam el. – Biztos, nem akarsz erről hallani, de nagyon élveztem, amit csináltunk ma, és megnyugtatott, hogy az érintésemmel én is adhattam neked valamit.
– Amíg zuhanyozni voltál, egyedül maradtam... – fordult felém sápadtan, könnyektől csillogó szemmel. Megmozdult az ajka, de a szavak nehezen formálódtak. – Jó, hogy képes vagyok arra... Gondolkodtam, amíg zuhanyoztál. Nem szándékosan jutott eszembe...vagyis nem eszembe jutott... – zavartan pislogott, még mindig a megfelelő kifejezéseket keresve. – Csak bennem van...
– Mi van benned?
– Nem érzem... – nyelt egyet. – Nem éreztem...és ez... – vett egy nagy levegőt, aztán letörölt egy könnycseppet. – Pedig, ez a világ legjobb érzése. Nem? És én soha többé nem érezhetem.
Valami összeszorított belül, megint a mellkasomban, és attól tartottam, sokáig, esetleg sosem múlik el teljesen. Ez a szörnyű valami lesz az, amiről apa mesélt: a rossz érzés, ami örökre velem marad?
– Rengeteg dolog van, amit meg kell tanulnom magammal kapcsolatban, és nem ilyesmi, hogy közlekedjek tolószékkel. Az a legkönnyebb. De az, hogy mostantól minden más a testemmel, mindent máshogy kell csinálnom... – sóhajtott fel. – Ez az igazán nehéz. Elfogadni.
– Jacob... – suttogtam.
– Miután megtudtam, hogy lebénultam, senkire és semmire se figyeltem. Egyszerűen...leszartam másokat.
Lehunyta a szemét, közben szaggatottan és hangosan lélegzett. Egy perc múlva felnézett, és legördült egy könnycsepp az álláig.
– Folytasd! Hadd halljam, mi bánt nagyon. Csak rajta! – kértem tőle.
– A legrosszabb a neuropátiás fájdalom. Sose éreztem még ahhoz hasonlót. Kibírhatatlan, kínzó.
– Én már sok fájdalmat átéltem, és úgy sajnálom, hogy ilyesmivel küzdesz. Megváltozol, ha többet szenvedsz, mint normális esetben szokott az ember, de hidd el, együtt lehet élni vele. Mert az élet nem csupán ennyiből áll.
– Kiszolgáltatott voltam. Úgy éreztem semmire se vagyok képes egyedül, viszont egy idő után idegesíteni kezdett a tehetetlenség. Minél hamarabb meg akartam tanulni mindent. Utálatos volt, hogy olyan vagyok, mint egy csecsemő.
– Mesélj még Szívem!
Ekkor Jacob a szemembe nézett, és eltökélt tekintettel azt mondta:
– Nem mesélek többet, elég volt ebből. Meg fogom szokni, hogy a szerelemben is más vagyok, ahogy megtanultam mozogni és katétert használni. Elegem van abból, hogy szomorúak vagytok, csak mert én béna lettem. Összeszedem magam, ígérem!
Katéter. Azt láttam a dobozban zuhanyzás előtt, s azonnal elszomorított, mert tudtam kié és mire való. Én is határozott arcot vettem fel, és pont ennyire határozottan jelentettem ki:
– Ha neked megy, akkor nekem is. Soha többé nem látsz sírni.
Összeérintettük a homlokunkat, lehunytuk a szemünket. Jacob körém fonta két erős karját. Egyszerre vettük a levegőt.
– Együtt sikerülni fog – mondtam.
– Sikerülni fog – mondta Jake is.