Melletted az élet

9. Tüsszentés

Becsengettem, majd pár perc múlva Joyce-al találtam szemben magam. Amikor először láttam, akkor azt hittem, Amelia nővére, de aztán gyorsan kapcsoltam, hogy ez milyen idióta gondolat. Joyce még Nancynél is fiatalosabb volt. Úgy tűnt tornázik, esetleg kocog is néha.
– Az emeleten vannak – biccentett a lépcső felé.
Finom illat volt a házban, talán ebéd készült. Korgott a gyomrom, de nem bírtam volna lenyelni egy falat ételt sem.
Felmentem a lépcsőn, benyitottam a szobába. Megpillantottam Ameliát, Grace-t fogta a fotelban ülve, és gyorsan bezártam az ajtót, inkább kint maradtam a folyosón.
– Gyere már be! – kiáltotta bentről Amelia, épp etette a babát.
– Nem szeretnék zavarni.
– Ne butáskodj! Nem zavarsz!
Tudtam, hogy a szoptatás természetes, mégis váratlanul ért a dolog. Végülis bementem, bár ijedt képet vágtam, közben hevesen dobogott a szívem.
– Nem jössz közelebb? – kérdezte Amelia.
Lassan elindultam, megálltam mellettük. Grace édesen eszegetett, pici füle is mozgott.
– Aranyos, igaz? – tekintett rám az anyja.
– Nagyon. – Leguggoltam, úgy figyeltem a lányomat. – Nincs aranyosabb nála.
Elmosolyodtam, bár nem szándékosan. Ez a kis tünemény mindent képes volt széppé tenni. Egyszerűen azzal, hogy létezett. Meg akartam simogatni, de nem mertem. Találkoztam már, még gyerekkoromban, hármas típusú beteggel, egy OI-ban szenvedő embereknek rendezett jótékonysági ünnepségen. Apám sok ilyen helyre elvitt, néha rengeteget utaztunk emiatt, és nem csak hármas, négyes típussal is összesodort a sors. Sőt, gyakran hozzám hasonló gyerekekkel játszottam és beszélgettem. Mégis Grace a lányom volt, s bár tudtam, hogy érjek hozzá, megijedtem, mi van, ha bántani fogom.
– Zavarba jöttél az előbb Damien?
– Nos, még sosem láttam ilyet.
Egymásra néztünk Ameliával. Kedves volt a tekintete, ártatlan, és már észrevettem a szemében egy kis gondoskodó villanást is. Elképesztő, mit képes tenni egy lánnyal, inkább nővel az anyaság. Mert ő már az volt. Egy igazi nő és anya. Mintha nem is az a lány lett volna, akiről kiderült, hogy tőlem vár gyereket. Olyan volt, mint egy gyümölcs, ami sokáig zöld, aztán szép pirosra érik.
– Kérdezni szerettem volna valamit – fordult vissza Grace-hez.
– Ki vele!
– Voltál Jake-nél?
– Igen – álltam fel, leültem a fotel karfájára. – Ma voltam bent.
– Hogy van? – kérdezte félénken.
– Egyelőre zárkózott – hajtottam le a fejemet.
– Az nem csoda.
Hagytam, hogy eluralkodjon köztünk a csend. Egy darabig nem akartam beszélni, mert csak Jacobra tudtam gondolni, s elszomorodtam, amiért nem vagyok vele, közben tisztában voltam azzal, hogy itt is pont annyira szükség van rám.
– Már levették a gipszed? – váltott témát Amelia, észrevéve, hogy ez az egész mennyire elkeserít engem.
Figyelve őt rádöbbentem, hogy ez pont így történik vele is, hiszen kiskoruk óta barátok voltak, most azonban a babától még csak ideje sem lett volna meglátogatni Jacobot. Grace egyébként sem volt egy átlagos csecsemő, nem merte másra hagyni.
– Én vettem le a gipszet. Elegem van már belőle.
– Azt elhiszem.
Nekem is volt egy kérdésem. Akkoriban nehezen jöttek a számra a szavak, ám ez az egy valami nagyon idegesített.
– Amelia – suttogtam, s erőt vettem magamon, hogy rápillantsak.
– Mi az? – nézett mélyen a szemembe.
– Haragszol rám? Ha jól sejtem nem ezt tervezted tizennyolc éves korodra.
– Nyilván nem, de így alakult, és csöppet sem bánom, mert szeretek anya lenni. És ezt végülis neked köszönhetem.
Ez kedves volt tőle, s talán tényleg igaz, mégis néha úgy éreztem tönkretettem az életét.
– Ja, nekem – motyogtam.
– Bár, amikor pozitív lett a teszt utáltalak, amiért felcsináltál.
– Tulajdonképpen én meg sem mozdultam. Hisz, a műtétem miatt be volt kötve a lábam.
– Ilyen részletesen emlékszel? – lepődött meg.
– Csak halványan. 
Amelia felkelt a fotelből, oldalvást állt, amíg a mellére húzta a melltartót és a vállpántos felsőt. Valóban halvány emlékeim között szerepelt, hogy elég nagy méretekkel lett megáldva, most pedig, a szoptatás miatt kétszer akkora volt a melle. Ezért nem néztem oda, bár ökölbe szorítottam az ujjaimat és haraptam a számat belül. Már csak az lett volna cikibb ennél, ha fel is izgulok.
– Damien – tekintett rám újra.
– Tessék? – pislogtam zavartan.
– Megfogod Grace-t?
Eléggé ledöbbentem, de apaként kötelességem volt néha felfogni a babámat. Nyeltem egyet, beszívtam egy nagy adag levegőt, mintha a ringbe kéne lépnem. Egy pillanat múlva már arra eszméltem, hogy Amelia nyújtja felém a rózsaszín és puha pokrócba bugyolált kis tökmagot, aki még mindig kékes sclerával, de őszinte örömmel a szemében figyelt engem.
Grace a karomon feküdt, olyan könnyű volt, akár egy tollpihe a szélnek. Úgy gondoltam, melege van, hiszen tűzött a nap odakint, ebben a szobában pedig nem lehetett miatta klíma, nehogy megfázzon vagy huzatot kapjon, egyszerűen ártalmas lett volna neki. Kitakartam a hasát, aztán megsimogattam, mire elmosolyodott. Fél karommal is biztonsággal fogtam, pedig éreztem, hogy gyűlnek a könnyeim. Csupasz, vékony combja kilátszott a ruhájából.
– Szia, én vagyok az apukád – szipogtam, aztán köhintettem.
Amelia oldalra biccentett fejjel, örömteli, de ugyanakkor elérzékenyült arccal figyelt minket.
Már nem is féltem annyira attól, hogy összetöröm Grace-t. Hiszen én tudtam a legjobban, hogyan vigyázzak rá. Hirtelen tele lettem bátorsággal és magabiztossággal.
– Én neveztelek el, a nagymamádról, aki sajnos már nem lehet velünk – folytattam, Grace pedig úgy kémlelt, mintha értene is. – De tuti kinyírt volna, amikor kiderült, hogy gyereket csináltam tizenhét évesen.
– Jaj, Damien! – forgatta a szemét Amelia.
Leonard felesége, Grace kiskoromban meghalt. Mindig az eredeti anyámat kerestem, de ettől függetlenül ő volt a kislányom nagymamája.
– Tényleg megfojtott volna – néztem komolyan Ameliára.
– Oké. Készíthetek rólatok egy képet? – zárta le gyorsan a témát.
– Simán – örültem meg. – De az én telómmal.
Amelia belenyúlt a zsebembe, kivette a mobilomat, lépett egyet hátra. Azonnal megmutatta az elkészült fotót. Elég bambán vigyorogtam rajta, viszont attól még tetszett.
– Közelebbről is lefényképezed őt? – kérdeztem.
– Persze.
Kaptam még egy képet, amin Grace gyönyörű volt, hiába látszott, hogy beteg. Picike hegyes álla és nagy szemei számomra a legszebbek voltak a világon.
– Beállítod nekem háttérképnek? – kértem.
– Ó! – fújtatott Amelia. – Mást ne csináljak? Van még valami óhajod?
– Hát – úgy tettem, mintha eltűnődnék a dolgon –, kielégületlen vagyok, de bocs, van valakim.
– Ezt pár hónappal ezelőtt is így kellett volna mondanod.
– Akkor pont nem volt senkim. Szakítottunk Jake-el.
– Egyébként egy ajtóval odébb van a fürdő. Menj és intézd el magad, én nem nyúlok hozzád megint.
Nem hittem volna, hogy Amelia belemegy a viccelődésbe, viszont bejött ez az oldala.
– Akkor egyszer jó voltam – válaszoltam játszva a sértődöttet.
– Nos – vigyorodott el –, arról nem ejtettem egyetlen szót sem, hogy jó voltál. Nem áldott meg valami nagy szerszámmal a sors.
Na, itt aztán eléggé elszégyelltem magam, kicsit meg is haragudtam, de volt benne némi igazság. Persze, ezt úgysem vallottam volna be.
– Attól függetlenül tökéletesen működik – sandítottam Grace-re kacér mosollyal.
Amelia fejcsóválva nevetett.
– Ideje aludnia – döntötte el. – Gyere, édesem! – mondta Grace-nek, aztán elvette őt tőlem.
Kimentem a szobából, hogy ne zavarjam őket. Volt ott egy fonott karosszék, mellette egy nagy növény, a levelei árnyékot vetettek rám, miután leültem. Megvártam Ameliát.
Gondolkodni kezdtem. Eszembe jutott, hogy Grace valójában milyen súlyos beteg, s visszaemlékezve a rendezvényekre hirtelen megpillantottam őt, ahogy tolószékben ül, mint Jake. A könnyeimet egyre nehezebben tudtam visszafogni, de semmiképp sem akartam sírni, mert bármikor megjelenhetett Amelia, s ezzel csak elszomorítottam volna.
Jól ismertem a hármas típusú Osteogenesis Imperfectát is. Tisztában voltam azzal, hogy Grace teste termel kollagént, de rossz minőségűt. Növekedésben is jóval elmarad majd a kortársaitól, ahogy mozgásfejlődésben, és az évek alatt eldeformált csontjai miatt nem fog tudni járni. Konkrétan egy érintéstől eltörheti valamijét.
Az én szervezetemben is van kollagén, jó minőségben, de kevés. Mégis sokkal kisebb trauma kell ahhoz, hogy csontom törjön. Ha egyszerűen vigyázok magamra nem lesz semmi bajom, bár abban az évben ezt pont hanyagoltam. Az ilyen mértékű halláskárosodás, mint nálam, csak ritkán jellemző az egyes típusra. Tehát, jól benéztem. És a legfontosabb különbség kettőnk között, hogy én ma már felnőttként nagyon ritkán sérülök meg, szinte soha.
Az is ritka, hogy az OI-ban szenvedő beteg gyermeke nem ugyanazt a típust örökli. Árvaként láttam meg a napvilágot, mert az édesanyám belehalt a születésembe, tehát nem ismerem a családomat. Valószínűleg van a vérszerinti rokonságomban hármas típusú beteg, ezért örökölte a lányom.
Babaként csak egy törésem volt. Apa szerint, miután megtanultam járni több balesetet szenvedtem. Amikor kamaszodni kezdtem minden ellen lázadtam, tehát az OI ellen is, nem szedtem a gyógyszereimet, nem tornáztam, nem érdekelt, ha veszélyes helyzetbe kerülök.
Tudtam, hogy Grace-el nem lesz ennyire egyszerű a helyzet. Lehet, hogy kiskoromban egy szűkebb cipő miatt eltört a lábujjam, de ő örökké ilyen lesz. Sőt, minél idősebb, annál több csontja deformálódik el.
Általában négy típust említenek, de több van ennél, csak ezek rettentő ritkán fordulnak elő. Az enyém, vagyis az egyes, a leggyakoribb. A kettes típusú betegség összeegyeztethetetlen az élettel, nemcsak a csontdeformitás miatt, ami a bordákat is érinti, hanem a tüdő fejletlen, ezért az anyaméhben, vagy születés után nemsokára az ilyen csecsemő meghalhat légzési gondok következtében. A négyes típus sokféle lehet, a súlyostól az enyhéig. Deformált lábakkal születnek, de ennek mértéke az évek alatt csökken, mégis mire felnő könnyen megeshet, hogy mankóra lesz szüksége a járáshoz.
Ez az egész rettentő nehéz a mindennapokban, nem is beszélve arról, hogy Grace folyamatos ápolást igényel, valakinek segítenie kell neki öltözni, a tólószékbe is beülni, szinte sosem lehet egyedül. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy ebből nekem is muszáj kivennem a részemet. Fogalmam sem volt arról, mit tegyek, hogy viszonylag teljes életet élhessen. Pont ezért féltem a bénulástól gyerekkorom óta. Habár a csöves csontjaim törtek gyakrabban, semmi sem zárta ki, hogy egy könnyebb balesetben súlyosan megsérüljek.
És ekkor eszembe jutott Jake is...
Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkából. Abban a percben észrevettem Joyce-t, aki felfelé jött a lépcsőn, majd megállt előttem.
– Valami gond van? Miért ülsz itt? – kérdezte.
– Jól vagyok – szedtem össze magam. – Csak Amelia altatja Grace-t.
– Oké. Majd gyere le enni! – biccentett, aztán el akart menni, de mielőtt távozott volna hangos sírásra lettünk figyelmesek.
Azonnal felpattantam, és berohantam a szobába. Amelia könnyes arccal állt a rózsaszín, kipárnázott kiságy előtt, a karjában a lányommal, aki torka szakadtából üvöltött.
– Mi van?! – ugrottam oda, s bámultam Grace-t, de semmit se láttam rajta, ezért ijedt és majdnem ideges tekintetemet Ameliára emeltem.
Joyce is odajött, de tanácstalan volt.
– Mondd már! – kiabáltam a gyerekem anyjára, aki zavart és aggódó pillantással nézett engem.
– Tüsszentett – válaszolta.
– Nyomás a kórházba! – mondtam határozott hangon.
Észrevettem a babahordozót a sarokban, a fehér szekrény mellett, felkaptam onnét, Joyce máris belerakott egy pokrócot.
A jól bebugyolált, vörös arcú és kisírt szemű Grace-el azonnal indultunk is. Az autóban Amelia szinte ölelte a hordozót, nehogy a kicsi megmozduljon benne, s ismét baja essen.
Mereven lestem előre, meg sem bírtam szólalni. Joyce megpróbált gyorsan vezetni, de nem annyira, hogy Grace rázkódjon, és feszült figyelemmel pásztázta az utat, véletlenül sem akart hirtelen fékezni.
A sürgősségi tömve volt. Láttam, hogy Amelia megint sírni fog, óvatos mozdulatokkal ringatva és nyugtatva a lányunkat, ezért rögtön odasiettem a vizsgáló ajtajához, amikor kinyílt, és nem érdekelt, ki hőbörög ezért. A kilépő fehér ruhás női asszisztens zavartan mért végig, már hívni szerette volna a következő beteget, de megszólaltam:
– A kislányom hármas típusú csonttörékeny – közöltem. – Tüsszentett, s szerintem eltörte valamijét. Meg kell vizsgálni! Most!
A barna hajú, tőlem pár évvel idősebb nő tekintete meglepett lett.
– Rendben! – bólintott, azt hiszem kezdte felfogni, mit mondtam. – Jöjjenek csak! – nézett mögém, ahol megpillantotta a gyerekemet, ahogy az anyja feszülten fogja őt.
Amelia elindult, egy perc múlva bent is volt a vizsgálóban, Joyce odaadta Grace papírjait az asszisztensnek.
Mi ketten kint maradtunk. Inkább kikerültem a tömeget, mert émelyegni kezdtem. Nem volt messze a kijárat, ezért kirohantam a szabadba. Hőség volt, izzadtam, egy leheletnyi szél sem fújt. Az alacsony pálmák úgy álltak az út mentén, mintha valaki csak odarajzolta volna őket. Azt hittem, itt végre kapok levegőt, mert a tömeg borzasztó volt odabent, de vissza kellett mennem. Legalább a folyosón hűvösebb volt a klíma miatt.
Alig vártam, hogy újra megjelenjen Amelia és Grace. Le sem vettem a szememet a vizsgáló ajtajáról.
Rengeteg időt töltöttünk a kórházban, mire minden vizsgálattal végeztek és elkészültek a leletek. Megrepedt Grace két bordája. Emlékeztem arra, hogy műtét után, felébredve a kómából mennyire fájt még a törés, persze nekem a tüdőmet is megsértette a csont. A lányom viszont egy igazi kis harcos volt, az autóban elaludt. Otthon Amelia óvatosan betette az ágyába, arra az oldalára fektette, amelyik ép volt.
A nappaliban vártam, összekulcsolt ujjakkal támaszkodtam a térdemen a kanapén ülve, és folyton mozgattam az egyik lábfejemet idegességemben. Csak akkor emeltem fel a fejemet, amikor bejött Amelia.
– Pihen? – állt fel Joyce a fotelből.
– Igen, anya.
Joyce megsimogatta Amelia hátát, kiment, hogy kettesben hagyjon minket.
– Ülj le ide! – biccentettem a szőke lánynak.
Helyet foglalt, de semmit se tudott szólni. Hátradőltem, gondolkodtam pár percig, aztán megérintettem a kezét. Láttam, hogy máshol jár az esze, ezzel egy kicsit sikerült visszahoznom a valóságba. Mellém dőlt, engem nézett, de a félelem még mindig ott volt kék szemén.
– Amelia, ez engem is megvisel – kezdtem, bár kissé bizonytalanul.
– Persze – nyelt egyet, majd sóhajtott. – Nincs olyan, amit már ne tudnék erről a betegségről. Tudom, hogy örökké vele kell lennem, látom majd, hogy mennyit szenved és kerekesszékbe kerül. Segítenem kell majd neki öltözni, fürödni, egy szóval szinte mindenben. – Megtörve a szemkontaktust sárga ruhája csipkeszélét kezdte babrálni, szuszogva szedte a levegőt. – Próbálom felkészíteni magam.
– Nem könnyű, de én is itt vagyok, meg leszek.
– Az egész életem mostantól az övé, persze anyaként ez természetes. – Megtörölte az arcát a tenyerével, és ezután már nem sírt többet. – Csak neki a száz százaléknál is többet kell adnom.
– Épp ezért mondom, hogy itt vagyok. Amiben tudok, abban segítek – érintettem meg a vállát, a hangom biztató volt, mire pont olyan piros szemekkel nézett rám, mint Grace az autóban. – Bármikor kereshetsz, ha csak a szívedet akarod kiönteni, akkor is.
Ekkor jöttem rá, hogy bár nem élünk együtt és nem vagyunk egy pár, akkor is nekem kell erősebbnek lennem, cipelnem a gondjainkat a hátamon, hogy ő és a lányom boldogok lehessenek. Azt hiszem, ez volt az egyik legfontosabb feladatom. Pajzsként védeni őket mindentől, ami fájdalmat okozhat nekik.
– Köszönöm Damien – mosolyodott el, de most már őszintén. – Bátran viselkedtél a kórházban. Büszke vagyok.
– Ó! – Erre először nem tudtam mit felelni. – Csak tettem, ami jött. Nem akartam egy percet se várakozni.
– Nem is vagy olyan rossz apa – bökte meg a vállam.
– Ez engem is meglep.
Ezután egy darabig csendben maradtunk, magunkban is átrágtuk a történteket. Végül Amelia szólalt meg először:
– Azt hiszem, most le kéne pihennem. Nagyon ideges lettem hirtelen, és ez kifárasztott.
– Menj csak!
Amelia egyedül hagyott. Nemsokára megcsörrent a telefonom. Kihúztam a zsebemből, és a kijelzőre pillantva mosolyra húztam a szám. A fülemhez tettem a mobilt.
– Szia, Jakey.
– Zavarlak most?
– Te sosem zavarsz.
Egy darabig semmi se jött a vonal túlsó feléről. Köhintettem, és megszólaltam én:
– Valami baj van?
– Nincs, csak fel akartalak hívni. Tudom, hogy ma már voltál nálam, de nem érsz rá később még benézni?
– Ha hiszed, ha nem, pont onnan jövök.
– Hogyhogy? Jól vagy?
Ismét ez a kérdés. Már nem csak mosolyogtam, forró lett az arcom, és tuti csupa vörös. Imádtam, hogy ennyire figyel rám.
– Én jól vagyok. Majd elmesélem.
Joyce épp ekkor jelent meg a nappaliban, viszont látva, hogy telefonálok vissza is fordult.
Felálltam a kanapéról, és gyorsan odaszóltam neki, de már ott is voltam:
– Mennem kellene.
– Rendben. Ma kitettél magadért.
Joyce csak bólintott, és én siettem kifelé.
– Indulok! – mondtam Jake-nek kirohanva az ajtón a napsütésbe.
– Várlak! És vigyázz idefelé!
Jacob letette. Egy darabig figyeltem a már fekete kijelzőt, és fogalmam se volt arról, szabad-e boldognak lennem. Nem értettem, mi törte meg a jeget. Visszanéztem a kétszintes sárga házra, az emeleti fehér ablakra, és tudtam, hogy odabent van a lányom, aki nagyon beteg. Indulni akartam, de a lábam nehezen mozdult, mert ide is épp úgy húzott a szívem, mint a kórházba. Lassan sétálni kezdtem a járdán, pedig ha tehetem futok. A lelkem egy része azt üzente rosszat csinálok, közben a másik alig várta, hogy újra lássam Jake-et.
Felszálltam egy buszra. Az ablaknál ülve pislogtam a suhanó városra, a zöld pálmákra és a rengeteg emberre. Arra eszméltem, hogy mozgatom a lábam, mintha dalt hallanék. Járt is a fejemben egy, nem pont boldog dal, de sokat hallgattam az elmúlt időszakban. Pa Sheehytől, az Ezek a napok. Lassú ütem, gitár és egy szép férfihang. Akkor jöttem rá, hogy ez az egyik kedvenc dalom, és már a szövegét is kívülről tudom. A langyos ablaküveghez nyomtam a homlokomat, és Jacobra gondoltam, ettől csak jobban adta a lábam az ütemet. Felhívott és látni akar – ismételgettem magamban. Az sem zavart, hogy bevakít a nap, ha épp nem takarta el egy-egy magasabb épület. Lehunytam a szemem, és felidéztem Jake mosolyát, szép arcát, kellemes illatát. Izzadt a tenyerem és a hasam is megfájdult az izgatottságtól.
Mire a szigetről a kórházhoz értem kezdett lemenni a nap. Siettem befelé, majd a folyosón, nehogy lekéssem a látogatási időt. Az osztályon már lihegve szedtem a lábam, amikor beleütköztem Harperbe. A nő épp akkor indult haza, már át is volt öltözve utcai ruhába.
– Nahát, Damien! Te nem voltál ma itt egyszer?
– Már kétszer – álltam meg nagyokat szusszanva. – Ez a harmadik.
– Be is költözhetnél. Nem ártana egy kis torna.
– Be is szoktam, de most csak Jake-hez jöttem.
– Tíz perc.
– Tudom, de hadd maradjak! – könyörögtem összefont ujjakkal.
– Nem én döntöm el.
– Csak pár percet kérek még.
Harper fejcsóválva mosolygott rám. Jól ismertük egymást, nem csak hidroterápiáról, ő segített gyógyulnom a bordatörésem után.
– Úgy surranj ki, hogy senki se lásson! – mondta, és rám kacsintott.
Erre hevesen és boldogan bólogattam, majd szinte ugráltam a kórteremig.
Lassan nyitottam be az ajtón. Odabent félhomály volt, csak az ágy felett égett a hosszú, sárga fényű lámpa.
Jacob felemelte a tekintetét a telefonja kijelzőjéről. Nem találtam szavakat megpillantva milyen szépen megborotválkozott. Vettem egy mély levegőt, és végre oda mertem lépni az ágyhoz.
– Ülj csak le! – kérte, és arrébb húzódott. Amikor arrébb tette a lábát is vettem észre a térdén a vastag, fehér kötést.
– Mi történt?
– Ez vicces! – sóhajtott fel, és az éjjeli szekrényre rakta a mobilt.
– Mondd csak!
Helyet foglaltam, és abban a pillanatban közelebb is húzódtam hozzá, erre rám nézett csodálkozva. Én is nekidőltem az ágy támlájának, és figyelmesen fürkésztem. Elég nehéz lett volna levenni róla a szemem, mert odavoltam sima bőréért és minden vágyam az volt abban a percben, hogy megsimíthassam az arcát.
– Zuhanyozni akartam, de elestem, és kificamodott a térdem. Pár napig nem hajlíthatom be, és pihennem kell.
– Úúú! – fintorodtam el. – Az kibaszott fájdalmas egyébként. Rosszabb, mint a törés.
– Ficamod is volt? – kérdezte, felrántva az egyik szemöldökét. Ettől a kíváncsi tekintettől csak még jobban rászegeződött a szemem, és már indult is egy sóhaj, de visszafojtottam, csak megharaptam az alsó ajkam.
– Volt párszor az is.
– Ah, értem!
Jacob lehajtotta a fejét, és csendben maradt, mintha tűnődne valamin. Gondolkodhattam volna azon, miért hívott ide, de csak arra voltam képes figyelni, hogy milyen jó illata van, és hogy még közelebb húzódjak, de nem mertem, pedig bizsergett mindenem érte.
– Megint anya segített zuhanyozni – mondta.
– Ha hazajössz én is szívesen segítek.
Erre Jacob már mindkét szemöldökét felhúzva nézett meglepetten. Én meg biztosan tudtam, hogy a homlokomig elvörösödtem, mert lángolt az arcom, és egy hőséghullám futott át rajtam. Hogy mondhattad ezt, te hülye? – átkoztam magam.
– Köszi, de szeretném majd egyszer végre egyedül csinálni.
Már majdnem kicsúszott a számon, hogy én szívesen rendelkezésére állok addig, amíg még nem megy neki egyedül, de inkább befogtam.
– Öm... Izé... – köhintettem. – Nagyon bátor vagy, hogy egyedül akartál zuhanyozni.
Jacob tekintetén zavartság villant, biztos nem értette, mi bajom.
– Kösz.
Megint csendben voltunk sokáig, de én már nehezen türtőztettem magam. Szerelmes voltam belé. Kibaszott szerelmes!
– Jacob!
– Tessék?
Felemeltem a kezem, és egyszerűen az arcához értem. Már csak a tenyeremnek jólesett érezni puha, selymes bőrét, és a szeme... Te jó ég! Azok a gyönyörű kék szemek és a szája!
– Nem bírom visszafogni magam – mondtam, és nagyot nyeltem.
– Mi?
Ott volt velem! Mellettem! Megteltem az illatával, a látványával, a szívem pedig majd’ felrobbant érte. Ezt a pillanatot már nem veszíthettem el.
Az ajkam épphogy az ajkához ért, de már a nyelvemet is a szájába bújtattam. Amikor megéreztem, hogy visszacsókol mellkason ütött valami, és hirtelen az egész testemmel érezni akartam őt. A kezem a derekára siklott. Olyan izgatottá váltam hirtelen, hogy még a homlokom is megfájdult. Megmarkoltam a pólóját, és még hevesebben csókoltam, nem érdekelt, hogy alig kapok levegőt.
Jacob ekkor megfogta a nadrágot a combomon, és a lábamat az ölébe húzta. Erős kézzel simított végig rajtam, majd lenyomott a párnára. Ám mozdulatlan lábai akadályozták, ezért nem tudott teljesen felém hajolni. Valószínűleg ettől kizökkent, és eltávolodott, de csupán annyira, hogy lélegezni tudjak.
– Bocs – suttogta.
– Miért? – kérdeztem szuszogva, arra eszméltem, hogy az ágyon fekszek cipőben.
Olyan gyönyörű volt vágyakozó tekintete, ahogy halványan megvilágította a lámpa.
– Nem illik ilyesmit csinálni itt – mondta.
– Kit érdekel?!
– Nem zavar a kerekesszék?
– Ezt a sablonos kérdést! Kibaszottul teszek rá!
Cirógatni kezdtem a tarkóját, aztán csókolgattam a nyakát.
Jacob felszisszent, és most már teljesen eltávolodott. Felült, a támlához dőlt. Magára húzta a mellette lévő takarót, két kézzel markolta.
Felültem én is, majd zavartan néztem ijedt tekintetét és rózsaszín ajkát elhagyó hosszú sóhajait. Hamarosan rájöttem, hogy levegőért kapkod.
– Minden rendben? – kérdeztem, és megsimítottam a mellkasát óvatosan.
– Fogalmam sincs, mi bajom. Ah!
Továbbra is tapogattam őt, az ujjaim a nyakához értek, erre lehunyta a szemét, és halkan felnyögött.
– Ne! – szólt, gyengéden megfogta a csuklómat.
– Ez gyors volt, ugye?
– Nem tudom.
– Jakey...
Aggódtam érte, a kezéhez akartam érni, hogy megvigasztaljam, de elrántotta előlem.
– Ne érj hozzám! – nézett engem kétségbeesett arccal. – Nincs semmi gond, csak... Öm... Félek. Még nem is mondtam, milyen jó a hajad, régen hosszabb volt.
– Kösz, így jobban bejön – válaszoltam, kissé vontatottan, mert nem értettem, hogy jött ez ide. – Mitől félsz?
– Semmi...
– Bocsi, én nem szerettelek volna megijeszteni.
– Nincs baj Damien!
Jacob ekkor megragadta az ölemben tartott kezem, és hirtelen egymásra néztünk. Imádtam, ha kimondta a nevem. Olyan szépen hangzott a fülemnek az ő hangján.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha elmennél – mondta.
– Oké – feleltem csalódottan legörbült szájjal.
– De én attól még szeretlek.
Elmosolyodtam, és rátettem lágyan a másik tenyeremet a kézfejére. Reggel is vártam ezt a szót, de megértettem, hogy időre van szüksége.
– Ne értsd félre, jólesett a csókod – magyarázkodott.
– Akkor szabad máskor is? – kérdeztem kissé kacér hangon.
– Ja, szabad. Ha senki sem lát.
– Búcsúcsók is jöhet?
Jake fújtatott és forgatta a szemét. Nem tehettem róla, hogy ilyen rámenős vagyok, úgy megkívántam őt a csók közben, hogy alig fértem a gatyámba.
– Kórházban vagyunk – jelezte.
– Ugyan már! Csoda, hogy nem fekszek bent én is. Második otthonom. Egyébként is ez az egész totál illegális, mert rég lejárt a látogatási időt.
Jacob elmosolyodott, a nyakamra tapintva csókolt meg gyengéden.
– Úgy surranj ki, hogy senki se lásson meg!
– Ha pizsamában lennék simán azt hinnék bentlakó vagyok.
– Tudom, és sajnálom, de most tényleg indulj, és kösz, hogy bejöttél.
Nem akartam őt otthagyni. Átöleltem, és a nyakához bújtam, végül azt mondtam:
– Én is szeretlek Jakey!