Melletted az élet

5. A felkelő nap háza

Egy darabig csak ültem a folyosón leszegett fejjel. Ha lehunytam a szemem az a furcsa érzetem támadt, hogy ez nem lehet más csupán egy borzasztó rémálom. Az orrom tele volt váladékkal, a szemem fájt a visszafojtott könnyektől. Nem akartam tovább visszatartani semmit, ezért felpattantam a sárga, műanyag székről, és elindultam a folyosón. A lépteim úgy gyorsultak, hogy nem szerettem volna, ám mégis futottam. A homálytól szürke falak összenyomtak, és látva az ablakot elárasztott egy kis remény, hogy végre levegőhöz juthatok. Mi ez a szörnyű valóság? Az agyam a bolondját járatta velem megint azzal, hogy azt sugallta rémálomba kerültem, és egyszer talán felébredek.
Az ablakhoz érve az üvegre nyomtam a tenyerem, és vészesen kerestem a fogantyút, hogy kinyissam. De az ablak nagy volt, és a fogantyút vagy egy méterre a fejem felett találtam meg. Kétségbeesve lestem a széltől fodrozódó pálmaleveleket, a fák mintha meghajoltak volna a közelgő vihar előtt. Florida a napfény állama, ám ezt a gyönyörűséget gyakran viharok törik meg, ahogy akkor is már majdnem fekete fellegek hada lepte el a szikrázó kék eget. Pont mint akkor, amikor beleestem a vízbe, és Jacob...
Vettem egy mély levegőt, de még mindig nehezen ment igazán feltölteni a tüdőmet. Az üveghez érintettem a homlokomat, és zokogni kezdtem. A halk intenzív osztály tőlem vált hangossá. Egy pillanatra felemeltem a tekintetemet, és feltűnt az üvegen apa homályos alakja, ami a nagy esőcseppektől kezdett elmosódni.
Megfordultam, és mélyeket sóhajtva néztem rá, mozdulatlanul lógó karokkal, a szám pedig remegett a kimondatlan szavaktól. Az agyamban ott volt a vészes segélykiáltás: Ölelj át! Vigasztalj meg apa, mert egyedül vagyok!
Apa tett felém egy lépést, és amikor már alig bírtam tartani magam, akkor a karjaiba dőltem. Belenyomtam az arcomat az ingébe, és sírtam tovább.
– Mi...miért? – kérdeztem reszkető hanggal. – Nem tett semmi rosszat!
Végig az a gondolat járt az eszemben, hogy Jacob megkérdezte: „Érzéstelenítőt kaptam?” A mondat mellé társult a kép, amin Jacob ártatlan, zavart pillantását láttam.
És én tudtam, hogy nem kapott érzéstelenítőt, és én voltam az, akinek ezt tudatnia kellett vele. Sose szerettem így senkit, még a mostohaanyám temetésén se sírtam ennyire.
Apa nem adott választ az előbb feltett kérdésre, helyette simogatta a hátamat. Újra csend lett, csupán az eső kopogott, és suttogtak a pálmák levelei a széllel.
– Tudod – apa nyelt egyet, majd szomorúan folytatta – a hullám, ami nekivágta a mólónak, közben megmentette az életét. Az ember a vízben csak süllyed, ha megsérül vagy eszméletlen. Azonban a hullám mindig a felszínre sodorta Jake-et, így vették észre a vízimentők.
Nem engedtem el apát, továbbra is szorítottam, de már oldalra fordulva meredtem a fehér, kopott kövezett padlóra.
– Amikor a mostohaanyád meghalt, akkor őrült fájdalmat éreztem, legszívesebben vele mentem volna, ám nem tehettem, mert eszem ágában sem volt cserbenhagyni téged.
Apa eltávolodott tőlem, megfogta a két vállamat, és mélyen a szemembe nézett komoly tekintettel, bár feltűnt egy villanásnyi szomorúság az arcán. Most is erősnek akart tűnni, mint mindig.
– Ebben a helyzetben sem foglak cserbenhagyni Damien. Hidd el, Jake fel fog épülni, mert nagyon erős srác.
Rengeteg ideig haragudtam apára, amiért mindent megtiltott nekem, ám akkor sikerült mosolyra bírnia, ahogy ő is biztató mosolyra húzta a száját. Akkor éreztem először, hogy büszke vagyok arra, hogy a fia lehetek. Egy szikla volt mellettem, kiállta az élet viharait, a sors sodrását, közben tartott engem, védett, hogy ne ázzak meg.
Visszasétáltunk apával a kórteremhez, újra látni szerettem volna Jake-et. A doki hevesen magyarázott, amikor odaértünk, és megállva az üvegnél sejtettem, hogy most olyasmi fog történni, amit nem akarok látni, sem hallani. A helyiség szinte hangszigetelt volt, mégis kiszűrődött a bent zajló beszélgetés.
Mozdulatlanul álltam a folyosón, az ujjaim ökölbe szorultak, kis híján azok is, melyeket a gipsztől alig tudtam mozdítani. A sírástól csípett a szemem, de ismét éreztem, hogy rengeteg könnyem gyűlik.
– Nem! – kiabálta Jacob, már ülve dőlt a fehér párnának. A hangja tompán jutott át a falon és ablakon.
Reméltem, hogy lehúzza a reluxát az ápoló vagy az orvos, bár a férfi most mással volt elfoglalva.
– Én nem vagyok béna! – kiabálta ismét Jake. – Műtsön meg!
– Már megműtöttelek. Megmentettük, amit lehetett.
– Akkor adjon egy injekciót! Leszarom mit tesz, csak gyógyítson meg!
Jacob sosem üvöltött még így, az arca piros volt a dühtől, úgy remegett, hogy kintről is feltűnt mennyire mozog a válla a fehér hálóingben.
– Én nem ülök bele abba! – célzott a mellette lévő fekete kerekesszékre. – Hozzon helyre!
– Nem áll módomban, ugyanis a sérült gerincvelőt nem lehet pótolni, sem összevarrni.
A doki is idegesnek tűnt, noha biztosan nem ez volt az első eset, hogy ilyen ellenállásba ütközött egy betegével. Szorított a kezében egy fehér anyagot, amiről később tudtam meg, hogy kompressziós harisnya.
– Nem veszem fel azt a szart! – morogta hangosan Jake.
– Néha hordanod kell, jót tesz a vérkeringésnek.
– Állítson lábra, én nem leszek nyomorék!
Tettem egy lépést hátra. Menekülni akartam. Feladni mindent, amit elterveztem; hiába küzdöttem le a félelmemet és néztem az óceánnal farkasszemet, hiába döntöttem el, hogy boldoggá teszem Jacobot, s majd én is boldog leszek, mert hirtelen az egész semmivé vált bennem. Nem érdekelt.
– Én nem vagyok nyomorék! – üvöltötte újra Jacob, ököllel ütötte a takarót. Odaugrott Nancy, és átölelte.
Jacob reszketve borult az anyja vállára, hangos zokogása még erőteljesebben hatolt át a falon, mint a kiabálás.
– Menjünk! – javasolta apa.
– Oké – bólintottam.
Mire kiértünk a parkolóba csillapodott az eső, már csak áztatott, és nem dörgött az ég. Beültem az autóba, bámultam magam elé. Ezernyi szó volt az ajkamon, segítséget akartam kérni apától, mert nem tudtam, mit tegyek. Ez a helyzet összenyomott, mintha egy hatalmas kő alatt feküdnék, és fiatalságom miatt nem csak felfogni, kezelni sem ment. Ma már jóval öregebb vagyok, viszont ha a balesetünk egy hónapja történt volna ugyanúgy a padlóra kerülök, akár tizennyolc évesen. Amit akkor átéltem, Jacob és a lányom betegsége miatt, egy érett felnőttet is kicsinálna.
Nem kértem segítséget apától, végig csendben voltam az autóban hazafelé. Sajnos eldöntöttem, először a lelkem, hogy nem szeretném így látni Jacobot, aztán tudatosan is beismertem a gyengeségemet. A szívem és az érzéseim ellöktek az imádott szépfiúmtól, ezzel megóvva magam a fájdalomtól.
Nem fogok többé találkozni vele – mondtam ki gondolatban. – Nem bírom így látni őt.
Elbuktam.
Ezután más dolgokra koncentráltam, hiszen volt még egy óriási feladatom, amit valóban kötelességemnek éreztem. Grace. A kislányom nemsokára jobban lett, a törése meggyógyult, megvoltak a papírjai, és végre hazamehetett a kórházból.
Tudtam, nem erre volna szükségem ahhoz, hogy elfelejtsem Jacob állapotát, ám barátok híján nem láttam más megoldást. A gyerekemmel foglalkoztam. Bár apa biztosan ellátott volna rengeteg jó tanáccsal, azonban semmiről sem beszéltem vele, ami az érzéseimmel kapcsolatos. Sok nagy kérdőjel volt bennem, ha a boldogságom útját kerestem.
Magány gyötört, és Ameliával egyidősek voltunk. Nem ismertem őt igazán az amnéziám miatt, ezért minden kórházban tett látogatás adott egy kevés izgalmat. Ha Grace nem sérült meg ugyanolyannak láttam, mint az összes babát. Ez is segített nem gondolnom Jacobra.
Apám rávett, hogy vágassam le a már majdnem vállig érő hullámos hajam, mivel hamarosan meg kell jelennem a bárban, ahol talán dolgozni fogok. Adott pénzt fodrászra, és ahogy a tükörben néztem mennyire megváltozik a külsőm kicsit jobb lett a hangulatom. A fejem tetején hosszabb haj maradt, ami kissé kunkorodott, egy részen rálógott a homlokomra is. Sosem gondoltam azt magamról, hogy jóképű vagyok, de az új stílus tetszett.
Furcsa nap volt, amelyiken a lányom és Amelia elhagyták a kórházat. Pont aznap délután vártak a bárban. El kellett énekelnem egy számot. Már reggel izgatottan keltem, és féltem is, mert kételkedtem abban, hogy a fürdés közbeni énekelgetés alatt elég tudást gyűjtöttem. Tényleg király melónak tűnt, ahogy apa azt korábban mondta, meg persze semmi kedvem sem lett volna egy szállodában bőröndöket pakolni, vagy fagyit árulni a hőségben, esetleg gyorsétteremben robotolni. Ami még jobban idegesített, hogy életemben nem fogtam mikrofont. Vagyis fogtam, csak nem emlékeztem rá, egy videón láttam magam, amit Jake mutatott Youtube-on. Elméletileg énekeltem Jacob barátainak a zenekarában egyszer, de mivel Colin volt a gitáros a pályafutásom nem tartott sokáig.
Segítettem összecsomagolni Ameliának a kórházban. Joyce és én levittük a holmikat a kocsihoz, Ameliának csak annyi feladata volt, hogy Grace-t hozza. Egy kispárnát raktunk a babahordozóba, hogy Grace az utazás alatt ne sérüljön meg.
A kétszintes, sárga ház előtt parkolva jöttem rá, hogy még sosem jártam a lányom szobájában. Kíváncsi lettem, miközben a cuccokat cipeltük be. Törött karom sem hátráltatott, tényleg segíteni szerettem volna.
Grace aludt, ezért Amelia óvatosan beletette a rózsaszín kiságyába, ami a pillangós matricákkal teli falnál foglalt helyet. Egy kisebb franciaágy és kanapé voltak még bent, illetve egy fotel. A fehér szekrény és a polcok tele voltak babaholmival.
Leültem az ágyra Amelia mellé. Figyeltük az aprócska, védtelen Grace-t, aki elterülve szuszogott lehunyt szemmel lila pokrócán. Világosbarna szempillái hosszúak voltak, pici rózsaszín szája résnyire nyitva maradt, a két karja behajlítva pihent a feje mellett, az ujjait ökölbe szorította.
– Tetszik a hajad – mondta Amelia, hogy megtörje a csendet.
– Hát... Csak levágattam – válaszoltam, és nagyot nyeltem. Kicsit összezavart.
– Meglepődtem, amikor megláttalak. Tényleg nagyon tetszik. Jól áll.
Kínos volt, hogy megdicsért, ami fura, hiszen csináltam neki egy gyereket. Bár attól még nem ismertem őt. Ez még nagyobb gáz, de mentségemre szóljon, nem én tehettem az amnéziámról. Azonban, ha visszaemlékszem magamra, milyen voltam még Florida előtt, azon sem lenne mit csodálkozni, ha fogalmam se volna arról kicsoda. Simán megdugtam volna akárkit, vagy hagyom, hogy engem dugjon egy fiú, anélkül, hogy egyáltalán megkérdeztem volna előtte a nevét. Kanos kamaszfiú voltam, nem mellesleg szűz, és a kíváncsiság csak jobban fellobbantotta bennem a vágyakat.
– Grace nem kel fel, ha beszélgetünk? – tereltem.
– Még baba, és nagyon mélyen alszik – hajtotta le a fejét.
Amelia szép, hullámos szőke haja kerek arcába hullott. Rózsaszín ajkát elhagyta egy mély sóhaj, közben babrálta fodros, virágmintás ruhája alján lévő csipkeszélt. Ahogy néztem őt olyan bénának éreztem magam egy számmal nagyobb ruháimban. Csak azért hordtam bővebb holmikat, hogy eltakarják milyen sovány vagyok.
A lány nem akart beszélni, de görnyedt testtartása azt üzente valami baj van.
– Mi bánt? – kérdeztem.
– Én csak – vett egy nagy levegőt –, féltem Grace-t.
– Ezzel nem vagy egyedül – vallottam be.
– Mi van, ha miattam törik el valamije? – pillantott rám, aggodalom ült világoskék szemén.
– Az nem a te hibád lesz. Ez sajnos – sóhajtottam én is, aztán Grace-re néztem – elkerülhetetlen. Nagyon kevés is elég neki ahhoz, hogy törjön.
– De akkor is!
Ameliára kaptam a tekintetem kétségbeesett hangját hallva. Kövér könnycsepp gördült az állára, de már későn nyúlt oda, nem sikerült letörölnie.
Hirtelen nem tudtam mit tegyek, megdermedt az arcom. Én voltam az kettőnk közül, aki jobban ismertem a hármas OI-t. Épp ezért cselekednem kellett, és mert még egy szomorú embert nem bírtam elviselni magam körül. Megérintettem Amelia vállát, simogatni kezdtem, ám véletlenül lesodortam a ruha vékony pántját, és arrébb húztam a kezem. Forróság futott át rajtam. Amelia semmit se szólt, csak visszacsúsztatta a pántot.
Zavaromban muszáj volt megszólalnom, hogy gyorsan eltereljem a figyelmünket a dologról:
– Nyugi! Itt vagy neki. Vigyázni fogsz rá. Szándékosan sosem bántanád. És ez a fontos.
– Annyira kicsi és törékeny!
Amelia tenyerébe temetett arccal sírni kezdett. Én pedig ott remegtem mellette, és csak azért lettem zaklatott, mert tudtam, mi volna a helyes: ha megvigasztalnám. Nem is tiltakoztam ellene, csupán bátorságot gyűjtöttem, hogy egy majdnem ismeretlen lányt jobb kedvre derítsek. Megtapintva vékony derekát magamhoz húztam, és a vállamra hajtottam a fejét. Amelia körém fonta két karját, és halkan sírt tovább.
Kicsit lehajtottam a fejem, hogy még jobban érezze, vele vagyok. Hosszú percekig szívtam be haja édeskés illatát. Ekkor észrevettem, hogy Joyce a résnyire nyitott ajtóban áll, de nem lép be. Látta, hogy öleljük egymást, ezért távozott is.
– Nem fogom tudni megvédeni – súgta nekem Amelia.
– Itt vagyok. Együtt sikerül. Ez biztos.
– Köszönöm.
– Ez természetes. Mert én... – elcsuklott a hangom – én vagyok az apja.
Már kezdett furcsán gyorsan verni a szívem, ezért elengedtem Ameliát, és azt mondtam neki:
– Szerintem pihenj le! Grace is alszik.
– Lehet, hogy igazad van.
Megtörtem a szemkontaktust, a térdemre tettem a kezemet, és ökölbe szorítottam az ujjaimat.
Egy darabig hallgattunk, közben az járt az eszemben, hogy ő és én hoztuk össze azt a tüneményt, aki a rácsos ágyban feküdt. Felfoghatatlan volt, hogy tényleg létezik egy ember, aki belőlünk, illetve belőlem született.
– Akkor átöltözök, és alszok egy keveset – szólt Amelia.
– Oké – álltam fel, hogy kimenjek. – Ha szeretnéd maradok, és segítek később is.
– Nem fontos. Anyával megoldjuk. – Amelia elmosolyodott, és egy kicsit elpirult. – Köszönök mindent!
– Ez természetes!
Elmosolyodtam én is, és kimentem a szobából.
Izgatott lettem, miután elindultam a háztól. Pár óra múlva volt az első állásinterjúm. Otthon gyakoroltam egy keveset, aztán zuhanyoztam, és kerestem valami normális ruhát. Felvettem egy méretben megfelelő fehér pólót, térdig érő farmert és a sportcipőmet. Tíz perc múlva már az autóban ültem. Apa körültekintően vezetett, ami akkor nagyon idegesített, mert gyorsan ott akartam lenni és túlesni az egészen.
A bár még nem nyitott ki. Úgy festett, mint a legtöbb kocsma; barna, kerek asztalok, hosszú barna pult, százezer üveg ital mögötte a polcokon, annyi különbséggel, hogy volt egy kicsi és alacsony emelvény, ami színpad szerepet töltött be.
Megjelent apa ismerőse, egy magas, sovány és majdnem fehér hajú fickó, habár nem tűnt öregnek, biztosan csak hamarabb őszült meg a kelleténél. A neve Mike McCoy volt, az ing és farmer komollyá tette, de amikor megszólalt, akkor egész lazának látszott.
– Tehát, ő a fiad Larry – mondta apának, de közben engem nézett.
Meg sem akartam szólalni, ami a lehető leggázabb helyzet volt, tekintve, hogy épp a hangom érdekelte McCoyt, illetve nem csak őt. Nem egyedül jött, elkísérte a fia. A srác felém nyújtotta a kezét, és bemutatkozott:
– Murphy.
Most már illett megszólalnom, ezért kinyögtem a nevem:
– Damien.
Azt hittem Murphy összeroppantja az ujjaimat erős kézfogásával. Szimpatikus volt, bár túlzásba estem, amikor folyamatosan bámultam tűegyenes, fekete, háta közepéig érő haját, ami kiemelte zöld szemét. Jó volt a stílusa. Fekete cuccok, láncok, és feltűnt, hogy izmos is. Nem egy sovány fogpiszkáló volt, mint én. Inkább egy metalcore bandában tudtam volna elképzelni. Később kiderült, hogy huszonkét éves és egyedül lakik. Máris felnéztem rá. Menő srác volt. Tetszett, hogy nem méreget, és nem kíváncsiskodik aziránt, vajon miért halványkék árnyalatú a szemem fehér része. És ha ez nem volna elég, akkor még ott volt a hallókészülék meg a gipsz az alkaromon. Egy kész csődtömeg állt előtte, de ez neki mégsem volt érdekes.
Murphy elvette az egyik széket a legközelebbi asztaltól, a színpadra vitte. Megfogott egy akusztikus gitárt a mögötte várakozó hangszerek közül, aztán leült. Kérdően nézett rám, de helyette McCoy szólalt meg:
– Mit hoztál nekünk?
– Egy régi dalt – mondtam, és lehajtottam a fejemet.
– Melyiket? – kérdezte Murphy, erre hirtelen felé fordultam, az arcom pedig felforrósodott. – Ha ismerem, akkor csatlakozok. Énekeltél már elő zenére?
– Nem.
Hazudtam. Énekeltem élő zenére, csak nem emlékeztem, de ezt a fura szitut inkább nem említettem meg.
Murphy kicsit húzta a száját, tapasztalatlannak talált. Nem fűzött túl sok reményt hozzám.
– Csak rajta! – mondta Mike, és elvette a mikrofont az alacsony színpadról, felém nyújtotta.
– Sosem használtam – jeleztem félénken, és egy pillanatra apára néztem, aki karba tett kézzel dőlt a pultnak.
Az egész napos izgalmam hirtelen félelemmé változott, és izzadt tenyeremből kis híján kicsúszott a mikrofon. A fával burkolt falak kényelmes, otthonos hangulata nekem frusztrálóbbá vált, mint egy kihallgató szobáé. Három tekintet szegeződött rám. Akkor tudatosult bennem, hogy ebben a bárban nem csak hárman lesznek, ha valóban fellépnék. Remegni kezdett a térdem, és rettegtem attól, hogy leégetem magam.
Nem csak Murphy, az apja is kissé szánakozó arccal fürkészett, amikor az emelvényre léptem. Semmi bátorság sem volt bennem, ezért eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha egyedül lennék. Azt az asztalt bámultam, ahonnét Murphy elvette a széket, és elhatároztam, hogy le sem veszem róla a szemem. Ha így tettem, akkor mindenki kikerült a látóteremből.
– Mi a dal címe? – kérdezte Murphy, megtörve a feszült csendet. A hangja pont olyan sajnálkozó volt, akár a tekintete.
– The White Buffalo – feleltem.
– A felkelő nap háza?
Bólintottam.
– Azt pont ismerem – mosolyodott el Murphy.
A számhoz emeltem a mikrofont, és vártam. Murphy nagyon jól gitározott, és felismertem a zene lassú dallamát. Ahogy a fülembe mászott egy kicsit oldódott a lámpalázam, mert pont úgy hatással volt rám, mintha hallgatnám, vagy otthon énekelném. A mellkasomban melegséget keltő, ismerős érzés és a libabőr a karomon segített megnyugodnom.
A szám első sora után rájöttem, milyen távolságra tartsam a mikrofont az ajkamtól, és azért annyi fogalmam volt a dologról, hogy a nagyon magas hangok kiadásakor kissé távolabb húzzam. Bár erre a dalra a magas hangok nem voltak jellemzőek. Az egészet pár oktávval feljebb kellett játszani, mivel csak csipogtam az eredeti énekeshez képest, aki jóval mélyebben és rekedten adta elő a dalt.
A végén leengedtem a mikrofont, és az előttem lévő állványra helyeztem. Csend vett körül, és biztos voltam abban, hogy totál lebőgtem. McCoyra néztem, aki dermedt tekintetét épp akkor törte meg egy mosollyal. Zavart hangon odaszólt a fiának:
– Murphy, te döntesz, hisz együtt fogtok zenélni.
Az infó új volt, ezért azonnal Murphyre kapta meglepett pillantásomat. A srác nyelt egy nagyot, és mély levegővétel után letette a gitárt. Zsebre dugott kézzel, elismerő bólogatás közben mondta:
– Király volt a srác!
Megkaptam az állást.