Melletted az élet

16. Új esély

Jacob

Már hajnalban ébren voltam. Damient figyeltem a székemben ülve, azt a gyönyörű fiút, aki elterülve, hason fekve aludt összetúrt ágyam közepén. Halkan szuszogott, a pokrócot ölelte, az arcát félig a párnába nyomta. Rásütött egy kevés fény a függönyök közti résen, ettől kissé kócos, hullámos hajában vörös szálak csillogtak.
Amikor megismertem őt rettentően megsajnáltam, már a költözésük napján. Egy fiatal srác, és folyton összetöri magát. Kedves akartam lenni vele, és megmutatni neki a várost, azonban ő mutatott nekem valamit, méghozzá saját magamból. Sose voltam szerelmes korábban, nem ismertem az érzéseimet, de költözésük utáni napon, amikor elhívtam a kedvenc helyemre a parton, rájöttem, hogy létezik egy másik énem. Egy gyengéd, álmodozó énem, aki képes csupa színesben látni a világot. Addig a percig nem tudtam, mi a szerelem, és szégyelltem is, hogy téves elképzeléseim voltak egy ennyire mindennapi dologról. Imádtam Damien illatát, és sokáig éreztem a ruháimon, vagy a bőrömön, miután elváltunk egymástól. Reggelente úgy ébredtem, hogy ő járt a fejemben, és alig vártam a találkozást. A házunk harmadik emeletén, a tetőtérben laktak az apjával, és füleltem, még mielőtt elhagytam a szobám, hogy mozgolódik-e valaki. Ha összefutottunk a házban elakadtak a szavaim, a gondolataim kuszává váltak, és mosolyogni se mertem, mert féltem, hogy kinevet. Nem bírtam volna elviselni, ha kinevet.
A legtöbb időmet vele töltöttem, és olyankor semmi és senki se érdekelt. Az ilyen pillanatokkal nem bírtam betelni, és ha magamra hagyott, annyira csalódott lettem, mintha egy szép álomból rázna fel a valóság.
Az a fiú, akit akkor úgy sajnáltam most is az ágyamon aludt, én meg csak néztem milyen tökéletes, hisz az volt hozzám képest. Aztán a lábamra pillantottam, két egymáshoz érő térdemre, és arról fogalmam se volt, hogy van a lábfejem a talptámaszon. Nem lett volna szabad ezt tennem vele, bezárnom a saját ketrecembe, őt nem száműzte oda senki. Nem tudtam kiverni a fejemből, mennyire sírt velem együtt a zuhanyzóban. Küzdeni akartam, őszintén küzdeni, de Damient nem tehettem ki a kudarcaim fájdalmának. Megígértük egymásnak, hogy együtt küzdünk, azonban úgy éreztem, jobb, ha egyedül érek célba.
Otthagytam őt, kigurultam a konyhába, és ittam egy pohár vizet. A hátsó kertbe vezető üvegajtót oldalra lehetett csúsztatni, apám rászerelt egy fém fogantyút, ami a fürdőben lévő kapaszkodókra hasonlított, így én is könnyen ki tudtam nyitni. Nem kellett nyújtózkodnom, semmi egyéb. Ezek a változtatások a házunk összes helyiségében jelezték, itt lakik valaki, aki más, mint a többi ember. Biztosan gondolkodóba esne egy idegen ezeket észrevéve, talán furcsán ráncolná a homlokát is. A szeretteim pedig magyarázkodnának, és én nem akartam így felforgatni az életüket – futottak végig az agyamon a mondatok, már a teraszon. Csak idáig tudtam jönni, mert még megvolt a lépcső és az udvar is csupa fű.
Tanácstalan voltam. Felidéztem Damien alakját, ahogy futott kifelé a fürdőszobából. Nyeltem egy nagyot, és felsóhajtottam, a térdemen tartott, remegő kezemet nézve. A levegő kellemes, meleg széllel ért az arcomhoz, de engem zavarni kezdett, mert az agyam megtelt sok-sok rossz szóval, és csak ezekre akartam figyelni.
Megijesztetted Damient. Elmenekült előled. Mindenkinek csak nehézséget okozol. Mindenki hozzád igazodik.... Teher vagy nekik... Tönkretetted az életüket...Tönkreteszed őket...
Lépéseket hallottam, ezért lehunytam a szemem és egy utolsó nagy sóhajjal megpróbáltam kiüríteni a fejem.
– Jó reggelt! – köszönt anya, és odajött hozzám, egy bögre kávé volt nála.
– Neked is.
– Hogyhogy fent vagy? – kérdezte, közben leült a mellettem lévő karosszékbe.
– Csak úgy – vontam meg a vállam.
Anya köntöst viselt, hálóinget, a haját gyorsan csatolta fel. Nemrég ébredt, és én megzavartam a reggeli rituáléját. Feltűnt neki, hogy nem szívesen beszélek, ezért köhintett, majd azt mondta:
– Tegnap este Damien elárulta, hogy szeretne elkísérni téged az apádhoz.
– Apámhoz? – fordultam anya felé összeráncolt homlokkal.
– Segíteni akar abban, hogy leküzd a víztől való félelmed.
Alig hittem a fülemnek.
– Miért hoz értem ilyen áldozatokat? Biztosan volna jobb dolga.
– Nem hinném. Fontos vagy neki. Szívesen tölti veled az idejét.
Megráztam a fejem a földet nézve, mialatt fel sem fogtam, mit jelent ez. Képtelen voltam megérteni, hogy Damien szeret, mert csupán az lebegett lelki szemeim előtt, hogy sírva futott el előlem. Tudtam, hogy nem azért tette, mert gyűlöl, azonban én gyűlöltem magam, amiért így bántom. Megérezve anya gyengéd érintését a vállamon felnéztem, tekintetem megtapadt a piros fénybe öltözött bokrokon.
– Mi a gond Jakey?
– Bántom őt – feleltem halkan. – Pedig annyira aranyos. Más ember tudná ezt értékelni. Boldoggá tenné.
– Nem szándékosan bántod. Te is értékeled, de tegye fel a kezét az, aki a veled történtek után nem őrjöng vagy zokog.
– Éppen ezzel van a baj. Olyan kell neki, akivel nem történt ilyen.
– Kicsim...
Anya letette a bögrét, és megérintette a csuklómat, erre mélyen a szemébe néztem.
– Te is megérdemled a boldogságot és a szerelmet – mondta biztató félmosollyal. – Szerencsés vagy, hogy van neked Damien, és ő is, hogy te vagy neki. Engedd, hogy segítsen!
– Meg akarom óvni magamtól. Aggódom érte. Egyedül megyek apához.
Anya kissé megdöbbent, azonnal nem is válaszolt, aztán valami egészen különöset láttam a tekintetén. Azt hiszem, büszkeséget...
– Biztos, hogy egyedül akarsz menni? – kérdezte.
– Csalódtam magamban. Bármi is történjen apánál, legalább az vigasztal, hogy ezzel tehetek valamit azért, akit szeretek. Ha kudarcot vallok a medencében megismétlem az éjjel történteket, ezt pedig Damiennek nem kell átélnie.
Vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem visszatérek a házba, az ajtó felé fordultam.
– Damien mélyen alszik – mozdítottam egyet előre a hajtókarikán. – Ne ébreszd fel, hadd pihenjen!
A telefonom a szobámban volt, de nem hoztam ki, anyáét megtaláltam a nappaliban. Korán volt még, és sejtettem, hogy felébresztem apát. A mobilja kicsengett, sokáig nem vette fel. Izzadt a tenyerem, türelmetlenül kopogtattam az ujjaimmal a székem kerekét.
– Nancy? – szólalt meg apa álmos hangon.
– Jacob vagyok.
Egy kis csend lett, majd amikor apa ismét beszélni kezdett már frissebbnek tűnt, mintha hirtelen teljesen magához tért volna.
– Valami baj van?
– Csak szeretnék elmenni hozzád, és használni a medencét.
– Gyere nyugodtan. Mikor?
– Most.
– Oké, indulok!
Anya közben bejött a nappaliba, ezért ránéztem és azt mondtam:
– Hozz ki nekem egy fürdőnadrágot és ruhát a szobámból!
Anya halkabban be tudott osonni, biztosra vettem, hogy én felkelteném Damient.
Amíg vártam apát összepakoltam pár holmimat egy hátitáskába. Megmostam az arcom, aztán gondoltam átöltözök a nappaliban, anya már kanapé karfájára rakta a ruháimat. A felsőt könnyen átcseréltem, a nadrág és zokni felvételéhez kértem a segítségét. A cipőmet felhúztam egyedül, aztán átültem a kanapéról a székembe.
Anya kiment reggelit készíteni, addig egyedül maradtam. Tudtam, hogy abba a házba tartok majd, ahol felnőttem. Minden egyes apró pontja egy emléket hordoz, számomra fájó emlékeket. Azonban szembe kellett néznem a félelmemmel és a múltammal is, hogy sikerüljön meggyógyulnom. Szavakba sem lehet foglalni, mennyire szerettem Damient, nem bírtam ismét felidézni szomorú arcát. Tisztában voltam azzal, hogy mennyire fontos vagyok neki, és bőven eléggé kínozta a betegségem. Nem engedhettem, hogy lássa a depressziómat, csak a jó oldalamat akartam megmutatni.
Amikor apa autója megállt a házunk előtt, akkor görcsbe rándult a gyomrom. Alig ettem valamit, de rám tört az émelygés.
Apa bejött az ajtón, én már az előszobában vártam, a táskámmal az ölemben. Odakint kinyitotta nekem az autó ajtaját, miután elvette tőlem a táskát. Megragadtam az ülést és a kesztyűtartó feletti részt, átemeltem magam az anyósülésre. Apa összecsukta a széket, és a csomagtartóba rakta.
Féltem megkérdezni, hogy ki van otthon, még egyszer se találkoztam Cindyvel, azzal a nővel, aki miatt elváltak a szüleim. Ő volt Becky édesanyja. Nem haragudtam rá, mivel kisebb gondom is nagyobb volt, de a gyomorgörcs az autóban se múlt el.
A városban haladva még nem is éreztem olyan kellemetlenül magam, azonban felkanyarodva a hídra egyre közelebb kerültünk a célhoz. Rám tört a félelem, amitől a karom csupa libabőr lett. Feltűnt, hogy apa rám sandít, és valószínűleg észrevette, hogy valami nincs rendben. Az ember nem szokott libabőrös lenni ilyen napfényes időben, és a szótlanság is azt bizonyította, hogy nem vagyok jól.
Háromszintes házunk egy rendezett, igényes utcában állt. Amikor kiszálltam az autóból megcsapott a meleg, pedig még csak reggel volt. Felnéztem a régi szobám ablakára, és a szívem hirtelen egy hatalmasat dobbant. Még sose történt velem olyan, hogy egy pillanatra csak úgy ne kapnék levegőt.
– Cindy és Becky nincsenek itthon – mondta apa, és végre fellélegeztem.
Tudtam, hogy ez az egész hirtelen döntés volt tőlem, és talán a sors kegyelmezett meg, hogy legalább mások előtt ne érjen szégyen, ha rám tör a félelem a medencében.
Az ajtónál lévő három lépcsőfokra deszkák voltak téve. Túl meredeknek találtam, ezért nem is indultam el.
– Segítek – szólt apa, és felhajtotta a két tolókart.
Előbb kinyitotta a bejárati ajtót, csak azután tolt fel a deszkákon. Át kellett segítenie a küszöbön is. Abban a percben jöttem rá, hogy a ház, ahol tizennyolc éves koromig éltem nem felel meg az igényeimnek. Nappalinál küszöb, bútorok zsúfoltan elrendezve, a teraszról lépcső vezet le, fű a medencéig...
– Mi a helyzet Jake? Rendben vagy? – zökkentett ki apa a gondolkodásból.
– Átöltözök.
– A medencefűtést bekapcsoltam korábban.
Elindultam a földszinten lévő szoba felé. Odaérve lenyomtam a kilincset, és belöktem az ajtót. Damien aludt itt a lábműtéte után, amikor a velőűrszeget kapta a combcsontjába. Eredetileg fent aludt a tetőtérben, már egyedül, mivel a szüleink időközben összeköltöztek anyám szobájába. Én is fent aludtam, tanultam, duzzogtam, éltem átlag kamaszkoromat. Nézve az ágyat, a fekete, modern szekrényeket, illetve a küszöböt és középen a szőnyeget elfintorodtam. Eszembe jutott, hogy most már esélyem sincs arra, hogy felmenjek az emeletre, arra is kevés, hogy ebbe a helyiségbe beguruljak. Megszaporodtak a lélegzetvételeim, mert hirtelen nem tudtam mihez kezdjek, túl magas volt a küszöb. Szerencsére apa ott termett mögöttem.
– Segítek – mondta, és megragadta a két kart, átsegített az akadályon.
– A szőnyegtől nem tudok közelebb gurulni az ágyhoz.
Apa bólintott, és feltekerte a szőnyeget gyorsan, aztán magamra hagyott. Átültem az ágyra, és elkezdtem vetkőzni. Fekve vettem fel a fürdőnadrágot.
Apa a nappaliban várt rám, és meglepődtem, hogy ő is fürdőnadrágot visel.
– Gondoltam kelleni fog a segítség – magyarázta.
Addig eszembe se jutott, hogy egyedül nem tudok majd belemenni a vízbe. Olyan hirtelen döntöttem otthon, hogy ezt elfelejtettem.
Félmosollyal tekintettem apára, ő is mosolygott rám, ám kék szemében sajnálatot láttam. Ugyanazt a sajnálatot, amit mindenkin, hosszú hónapok óta. Egyformák voltunk, szinte az összes vonásomat tőle örököltem. Nagyot dobbant a szívem, és a szavak a torkomon akadtak, le akartam hajtani a fejemet, mert szégyenkeztem a saját apám előtt. Mozdulni se tudtam, és rettegtem, hogy észreveszi, mennyire el vagyok keseredve. Túl sokat keseregtem, sírtam, üvöltöztem. Eleinte úgy éreztem jogom van hozzá, sőt, nem is tudtam mást tenni. Akkor azonban elegem volt ebből, és azt mondtam:
– Gyerünk!
Apa felkapta a két törölközőt a fotel karfájáról, és elindultunk kifelé. Kinyitotta nekem az üvegajtót.
A teraszon megcsapott a meleg, az udvarunk napfényben fürdött. A lépcsőt figyeltem, de semmit se szóltam. Apának azonnal feltűnt, mi a gond, ezért leguggolt elém, hogy közelről a szemembe nézhessen.
– Megengeded? – kérdezte.
– Van más választásom?
Apa bólintott, aztán felállt. A szívem még gyorsabban vert és izzadtam is, rám tört megint egy furcsa sötét érzés, ami elfojtotta a szavaimat. Ismét kiszolgáltatottnak éreztem magam, amikor apa felemelt, én meg a nyakába kapaszkodtam.
Amint az udvarra lépett a szemembe vakított a nap, ezért elfordultam. Megpillantva a kocka formájú, kék medencét csupa libabőr lettem. Az agyamban felvillantak a szavak: ne, ne vigyél oda!
Gyorsan szedtem a levegőt és csak bámultam a vizet, mialatt úgy kapaszkodtam apába, mintha ezen múlna az életem. Végülis rajta múlt.
– Semmi baj – mondta. – Most leültetlek a medence szélére.
Az ajkamon volt: könyörgöm ne! Azonban csak nyeltem egy nagyot, és elszánt tekintettel néztem a csillogó víztükröt, habár a fejem is megfájdult hirtelen.
Apa letett a csempézett szélre, de nem éreztem se a hőmérsékletét, se azt, hogy ott ülök, ezért azonnal kapaszkodót kerestem a kezemmel kétségbeesett arccal. A füvet tapogattam csupán.
– Semmi baj Jakey – lépett oda hozzám már a vízben, ami a derekáig ért. Nem volt mély a medence, azonban olyan félelmetesnek hatott, mint az óceán.
Lenéztem, és látva a lábamat, ahogy eltorzítja a kevés hullámzás, pánikba estem, a tekintetem szerteszét cikázott. Jól ismertem ezt az udvart, az összes fát, bokrot, a fészert, de mégis egy ketreccé vált számomra, egy fullasztó zárkává, ahová fény se jut.
– El kell mennem innen – suttogtam meredt tekintettel.
– Itt vagyok veled. – Apa megragadta a két vállam. – Nincs mitől félned.
– Könyörgöm, vigyél arrébb.
Apa nagyot sóhajtott, megtörve a szemkontaktust bámult maga elé egy darabig. Nem akartam neki gondot okozni, se fájdalmat a betegségemmel. Szomorúvá vált a tekintete, és ezt nem bírtam elviselni. Bár a szívem a torkomat szorongatta, érző részem libabőrös lett, és az agyam üvöltött a félelemtől, mégis azt mondtam:
– Segíts belemenni!
Utáltam magam, amikor mások segítettek, megemeltek, mozgattak, csak mert az adott helyzethez valóban igazán béna voltam.
Jól teleszívtam a tüdőmet levegővel, és beleereszkedtem a vízbe, a két kezemmel tartottam magam a medence szélét fogva. Nem tudtam, hogy a lábam leért-e már, talán igen.
– Meg kellene fordulnom, úgy könnyebb tartanom magam.
– Ne fogjalak?
– Ne.
Belenéztem apa szemébe, ő pedig döbbenten fürkészett. Vettem még egy jó nagy levegőt, és leengedtem a pillantásomat, majd hirtelen elöntött a hőség, mert a lábamat kissé lebegtette a víz, nem ért a medence aljához. A karom már remegett.
Apa megfogta a derekam, én meg vettem egy kis lendületet, hogy sikerüljön megfordulni. Szemből könnyebben kapaszkodtam a medence szélébe; rákönyököltem, és nehéz voltam, de nem süllyedtem el.
– Ne fogjalak Jake?
Tetszett, hogy most már aggodalmasan kérdi, és meglepett tekintete is. Sokkal jobb volt, mint a sajnálkozó, szomorú arcok és hanglejtések.
Győzni akartam. Megnyerni ezt a versenyt, pont úgy, mint amikor másokkal mérettettem meg magam, aztán én kerültem a dobogón az első helyre, és büszkén vettem át az aranyérmet. Arra vágytam, hogy ugyanazt érezzem; a szívem ne félelemtől dübörögjön, sokkal inkább erőtől és elégedettségtől, akárcsak akkor, ha a vetélytársaim fölé emelkedtem. Le kellett győznöm a vizet, megharcolni nagy ellenségemmel; a saját testem korlátaival.
Bevillant egy gondolat, egy mindent elsöprő gondolat. Bátorságot akartam érezni, nem pedig a mellkasomat szorongató félelmet. Működő izmaim azért feszültek, hogy másszak ki, kerüljek minél messzebb ettől az átkozott medencétől. Idegesített a napfény, az ébredő hőség, és utálni kezdtem a házat, amit olyan nehezen hagytam el, hisz az összes pontjában hordozta gyerekkorom töredékeit.
Ám nem engedtem semmiféle késztetésnek, semmiféle vészjósló hangnak a fejemben, amik azt suttogták a víz meg fog fojtani. Az volt a csúcsa fájdalmaimnak, amit tegnap átéltem, és azon is felül akartam kerekedni. Nem! Nem leszek többé gyenge. Erős leszek, mint a szikla. Pont, mint az a szikla, aki voltam hónapokkal ezelőtt, aki óvta, védelmezte a szerelmét. Aki meg akarta menteni. Ha küzdelem, legyen hát valódi, igazi, ami esélyt adhat arra, hogy nyerjek. Nem engedem ismét sodródni magam az árral.
– Nyomd le a fejem a víz alá! – mondtam apának.
– Tessék?
– Tedd meg! Rajta!
A hangom is reszketett, miközben beszéltem, de nem csupán a félelemtől, nehezen tartottam már magam. Nem bánthat! Nem bánthat! – ismételgettem gondolatban.
Lehunytam a szemem, és engedtem, hogy apa erős karjaival megfogjon. Vettem egy hatalmas lélegzetet.
Csak annyit éreztem, hogy változik a közeg.
Én vagyok Jacob Sullivan. Kerekesszékes vagyok, tornára járok, ülve zuhanyozom, fekve veszem fel a nadrágom. És nem félek semmitől.
A víz körülölelte a testem, és beugrott egy kép arról a napról, amikor Damien még kómában feküdt, és én úszni mentem, a víztől vártam vigaszt, hogy törölje ki a lelkiismeretfurdalást. Bármit állítson Damien, megérdemeltem a büntetésem, még akkor is, ha nem szándékosan bántottam. Este is bántottam, összetörtem, csak most lelkileg, a depressziómmal, a sírással. Nem tehettem ezt vele többé.
A szívem kellemetlenül gyorsan vert, azonban a célomra figyelve egy régóta nem tapasztalt érzés hasított belém. Érző részeimen a bőrömet kellemesen simogatta a víz, és felszínre hozta a versenyen, edzésen, vagy csak a szabadidőmben való úszáskor érzett boldogságomat.
Ekkor hirtelen kinyújtottam a karomat, megragadtam a medence szélét, és felhúztam magam, jól meg is kapaszkodtam. Akkor döbbentem rá, ahogy a levegőtől fázni kezdtem, milyen igaza volt az ápolónak és terapeutának a kórházban. A vízben sokkal könnyebb voltam.
Meredten, zihálva bámultam az élénkzöld füvet, és könnyek gyűltek a szememben, de a szám mosolyra húzódott. Mintha egy hatalmas kőfal hullott volna darabokra előttem az elmúlt percben, ami addig köztem és a víz között magasodott. És közben csak azon járt az eszem, mennyire szeretem Damient, és mennyire fáj, ha szomorúnak látom. Érte bármire képes lettem volna, még arra is, hogy ha hirtelen létrejönne a csoda, vagy valamiféle mágia az emberi világban, lábra álljak a kedvéért. 
Hónapok óta akkor fordult velem elő először, hogy önbizalommal telve ültem bele a székembe, miután törölköztem és átöltöztem. Az autóban az én zenéim szóltak hazafelé, és még a fejemet is mozgattam le-fel a ritmusára. Apa néha felém sandított, de csak mosolygott rajtam.
Hosszú ideje nem láttam annyira szépnek a szülővárosomat, az út menti pálmákat, és bár elbiciklizett mellettünk néhány turista, nem akartam arra gondolni, hogy a garázsban ott van az én ősrégi biciklim is, ám eszembe jutott. Nem sajnáltam, mert az a srác, aki azzal tekert a legtöbb helyre, erre nem lett volna képes, minden könnyen, zökkenőmentesen hullott az ölébe. A sporteredmények, barátok, szerelem. Soha, semmiért se küzdött, semmit se kellett bizonyítania, azt se tudta, hogyan csinálja. Az autóban ülve, figyelve az előttünk haladó autókat nem voltam ugyanaz a Jacob. Egy másik Jacob voltam, valaki, aki valóban újjászületett, amikor kijött a medencéből.
Megálltunk a házunk előtt, azt hittem apa ki fog szállni, de előbb rám nézett. Meglepődtem, mert még sose pillantott rám ilyen boldogsággal.
– Büszke vagyok rád – mondta, és nekem elakadtak a szavaim.
Apa felém hajolt, és olyan hirtelen ölelt át, hogy a meghatódástól először nem is viszonoztam. Aztán csak bólogatott egy darabig, azt hiszem elgondolkodott a mai délelőttön.
– Segítek kiszállni, kölyök – mosolygott rám, és felborzolta a tarkómon a hajat, mint kiskoromban.
– Na! – morogtam, de a végét elnevettem.
Alig vártam, hogy lássam Damient, és elújságoljam neki milyen szuper napom volt. Sejtettem, hogy aggódott értem, talán haragszik is, emiatt pedig én gurultam be aggódva az ajtón. Elköszöntem apától, aki sietett haza, mert lassan el kellett hoznia a húgomat a suliból.
Egy darabig azt hittem a ház üres, mert akkora csend uralkodott, de amint a napsütötte nappali felé fordultam, belém fagyott a lélegzet. Szóhoz se jutottam, pedig köszönnöm kellett volna, csak épp fél métert tettem meg, többet nem is igazán akartam.
Colin ült a kanapén. Megpillantva engem gyorsan felállt, úgy, mintha az elnök jött volna házhoz. Zavartság villant át a tekintetén.
– Szia, Jake.
– Mit akarsz itt? – gurultam beljebb, és akkor láttam meg Damient, aki a fotelban ült, távol a volt legjobb barátomtól.
– Szeretnék veled beszélni Jake.
Sose hallottam ilyen félénknek annak a nagydarab, magabiztos srácnak a hangját, akit kiskorom óta ismertem. Úgy bámult engem, mintha szellemet látna, ha félt is, biztosan saját lelkiismerete kísértetét ismerhette fel bennem.
Eszem ágába se volt megtörni előtte, vagy a gyengeség legapróbb jelét mutatni, komoly arccal és mélyeket lélegezve figyeltem őt. Kisebb voltam nála, felfelé néztem rá, ám el akartam érni, hogy Colin érezze magát eltörpülve mellettem. Mivel halkan szólalt meg, előre bukó vállal, szégyenkezve, azt hiszem ezt sikerült is elérnem.
– Bocsáss meg Jake...
– Mit? – kérdeztem, felrántva az egyik szemöldökömet.
– Ami történt.
– Nem engem löktél bele a vízbe, hanem Damient. Tőle kérj bocsánatot! És minden másért is. Amiért bántottad és gyűlölködtél rajta, pedig semmi rosszat sem tett. Tudtad jól, hogy beteg. Akár a vízbe zuhanástól is törhetett volna csontja.
Colin semmit se szólt; azt ajkai eltávolodtak egymástól, de a szavai félúton elakadtak.
– Mi lesz? – kérdeztem. – Kérj tőle bocsánatot!
Colin meredten állt, majd lassan lehajtotta a fejét.
– Bocsánat... – suttogta.
Bólintottam, és olyan érzésem lett, mintha egy nagy kő volna a mellkasomban, és a stressztől könnyek gyűltek a szemembe. Idegesített a srác jelenléte, és az, hogy rá se pillantott Damienre, miközben beszélt.
– Ne haragudj! – Colin rám nézett kétségbeesett tekintettel. – Fogalmam sem volt arról, hogy nem tud úszni, és te majd utánaugrasz.
– Akkorák voltak a hullámok, hogy darabokra törtek engem. Akkor Damient?! – kiabáltam, legördült egy könnycsepp az államra. – De tudod mit? – mosolyodtam el. – Megbocsátok neked. Mindenért. Oké?
Colin meglepve meredt rám, ám a pillantásán átvillant a nyugalom. Annyi ideje gyűjtötte magában a mérget, amennyi ideig a kórházban voltam. Gyűjtöttem már én is hasonló mérget, iszonyatosan keserves együtt élni vele.
– Megbocsátok – ismételtem meg. – De takarodj innen, és soha többé ne kerülj a közelembe!
Colinnak nem is kellett több, azonnal elviharzott.
Damien és én egymást néztük döbbenten, a csendben hangossá váltak felgyorsult lélegzetvételeink. Különös módon nem lebegett feszültség a levegőben, inkább kellemes béke, mert végre csak ketten voltunk.
– Anyukád azt mondta apádhoz mentél – szólalt meg végre Damien.
– Tudom, hogy jönni akartál, de úgy éreztem egyedül kell mennem.
Tudtam, hogy Damien segíteni szeretne rajtam, és nem egészen érti, miért döntöttem így reggel. Új érzések keletkeztek bennem, célok, remény, és neki joga volt tisztában lenni ezekkel. Biccentettem, hogy kövessen.
A szobám felé vettem az irányt. Gondoltam jobb lesz, ha ott avatom be, mert bezárkózhattunk. Sokkal közvetlenebb, meghittebb hely volt. Az ágyam be volt vetve, hűs levegő keletkezett a klímától, a félig behúzott függönyök miatt romantikus homály lett.
Ez a fiú volt az életem értelme, az egyetlen kincsem, álmodozva fürkésztem őt, ahogy ott ült az ágyam szélén félénken, és a szavaimra várt. Nem voltam az a naiv, aki örökké abban bízik, hogy majd egyszer feláll a székből, mert már tudtam, hogy vannak olyan törések, amik sose gyógyulnak.
Damiennek is rengeteg gyógyulásra képtelen törése volt, és nem lehettem én az egyik.
– Sikerült – mondtam. – Megküzdöttem a vízzel. Belementem a medencébe, majd a víz alá.
Damien ajkai eltávolodtak egymástól, bár nem hiszem, hogy beszélni akart, inkább csak meglepődött. Előrébb csúszott az ágyon is, és figyelmesen várt tovább.
– A balesetem megváltoztatott engem Damien. Ma éreztem azt először, hogy büszke lehetek magamra, csupán meg kell találnom a módját. Ezután azon leszek, hogy minél több ilyen alkalom legyen az életemben, mint a mai.
Döbbenten láttam, hogy Damien letérdel a szőnyegre, annyira közel húzódik, amennyire csak lehet, de még a szemembe tudjon nézni. A tenyerét a térdemre tette. Azon a részen nem éreztem, de máshol igen, és visszaemlékeztem, milyen langyos az érintése. Megfogtam a kezét, és úgy folytattam:
– Tudod, eddig csak egy fiú voltam. Egy fiú, akinek minden kisujjból megy, de most kihívás felvenni a nadrágomat is. Úgy érzem, hogy képes vagyok megküzdeni ezzel, azonban talán egyedül kell célhoz érnem.
Ekkor elkomorodott Damien arca, és kétségbeesve azt mondta:
– Ne, kérlek! Ezt ne! Csak ezt ne tedd velem!
– Nem akarok veled szakítani, nem erről van szó.
– Akkor? – Megszorította a kezem.
– Rádöbbentem sok dologra azáltal, hogy balesetet szenvedtem. Az a gyerekes és félénk srác, akit ismertél, nincs többé. Ahogy az összes nap kihívás, úgy mindent kihívásnak tekintek mától, és küzdök azért, ami fontos nekem. Érted is. A boldogságodért.
– Nem számít, ha más vagy.
– Nem erről van szó. Azt szeretném, hogy boldog legyél. És a célom még messze. Nem akarlak kitenni a veszélyeinek. Mert számodra nagyon veszélyes.
– Elfogadom, ha néha rossz napjaid vannak. Nekem is voltak. Tudom milyen a terápia, a lélegeztetés meg a katéter.
– Örökké ebben a székben leszek. Örülök, hogy a betegséged és az ebből fakadó tapasztalataid alapján segíteni próbálsz, de a te korlátaid nem mérhetőek az én korlátaimhoz. Nem tilthatom meg neked azt, hogy élj!
– Jake, ez baromság!
– Érted, hogy mit mondok egyáltalán?
– Nem akarom megérteni. Én veled akarok élni! – nézett mélyen a szemembe.
– Attól, mert én itt ülök, és csomó dolog hiányozni fog az életemből, hisz nem tehetek meg akármit, neked nem kell lemondanod semmiről. Az életedről van szó, és én bármit megtennék, hogy boldog legyél. Nekem ez a legfontosabb. Nem kapsz meg tőlem mindent, ami kell neked.
– De igen! – Damien felállt, és váratlanul az ölembe ült, majd szorosan magához ölelt. – Te vagy a mindenem Édes macim. Bőven elég, ha a szívedet nem adod soha másnak. Sőt, nem is hagyom!
Nem is ismertem ezt az aranyos, kedves Damient. Jó irányba változtatta meg az apaság, meg persze a sok stressz, bár ezt nem akartam kimondani. Rettentő nehéz volt neki ez az időszak, és nem szívesen emlékeztettem rá. Egy igazi angyal ült az ölemben, én pedig magamhoz vontam, szorosan fogtam a két karommal.
– Nem hiszel a sorsban, igaz? – kérdeztem.
– Már nem tudom. Lehet, hogy mégis hiszek.
Megérintettem Damien vékony, halványan szeplős arcát és különleges, kékes szemét figyeltem, azokat a szemeket, amikért annyira odavoltam másfél éve, attól a naptól kezdve, hogy belépett a régi házunk ajtaján.
– Ha sírok, te is sírsz – mondtam. – Ha boldog vagyok, boldog leszel. De én most nem vagyok boldog. Ezért te sem. Ez a sors. Te és én össze vagyunk kötve, mert ennek így kell lennie.
– Ebben én is hiszek.
– Mutathatok valamit? – kérdeztem, mire Damien bólintott, és felállt az ölemből.
Odagurultam az íróasztalomhoz, kihúztam a fiókot, és kivettem egy fehér borítékot. Kinyitottam, és kivettem belőle a képet, amit Tom készített rólam nagyon régen, és kinyomtatta.
– Az egyik ápoló csinálta rólam – mutattam Damiennek.
A fotón tolószékben ültem, a kórházban kapott fehér pizsamában. Fekete gerincfűző szorította a felsőtestem, erősen markoltam a régi székem karfáját. Kócos hajam a homlokomra hullott, arcom teljesen sápadt, a szemem épphogy halvány kék volt, és körülötte a kialvatlanság piros foltja látszott. Fehér harisnyámat felfedte a felhajtott nadrág, két térdem összeért.
Damien sokáig nézte a képet, a tekintete elkeseredett lett, és kifutott egy halk sóhaj az ajkai közül.
– Miért van szükség erre a képre? – kérdezte.
– Arra kért, hogy tegyem ki a szobámban, és legyen ez egy emlékeztető, hogy honnét indultam. Azt tanácsolta, hogy készítsek minden évben egy ilyen képet, és a képek közötti változás adjon erőt ahhoz, hogy soha ne adjam fel.
– Ennek mi köze ehhez az egészhez?
Letettem a fotót az ágyra, és elmosolyodtam.
– Én nem szakítani akarok veled, csak esélyt adni neked. Ha velem maradsz, küzdelem lesz az életed. Szeretném, ha esélyt adnál magadnak arra, hogy dönthess, tényleg ezt akarod-e. És ha valóban én vagyok neked az igazi, visszajöhetsz. Várni foglak.
Damien letérdelt elém, és megcsókolt. Még sosem volt ennyire szenvedélyes és türelmetlen a csókja. Aztán a szemembe nézett, egész közelről, két langyos tenyerébe fogta az arcomat.
– Ha azt akarod, hogy boldog legyek, ne üldözz el magadtól! Sok fájdalom ér engem nap mint nap, de te képes vagy kitörölni az egészet. Ha visszaforgathatnám az időt, nem engedném, hogy Amelia világra hozzon egy ilyen beteg gyereket, mint Grace. Mindig bevillan egy kép a fejemben, egy nőről, aki ő lesz. Aki nem tud majd járni és olyan, mint a porcelán.
– Ne sajnáld, hogy milyen élete lesz Damien. Mert él! És ez a legfontosabb. Ezt nekem elhiheted.
Sok tüskét hordoztunk, sok fájdalmas keserűséget, de ha elmerülhettem gyönyörű szemében a sajátom már nem is érdekelt.
Damien a térdemre hajtotta a fejét, én meg simogatni kezdtem a tarkóját.
– Beleszerettem a fotódba, még nagyon régen, Nebraskában – mondta. – És ugyanúgy szerelmes vagyok abba is, amelyiket az előbb mutattad. Mert az is te vagy. És csak te, a jelenléted képes arra, hogy elfelejtsem Grace betegségét. Ha veled vagyok, semmi sem fáj. Úgy idegesít, hogy nem emlékszem arra a pillanatra, amikor először láttalak testközelből! Mert biztos vagyok abban, hogy akkor voltam a legboldogabb egész életemben. Mert láthattam végre azt a fiút, akibe hónapok óta szerelmes vagyok.
Épp meg akartam szólalni, de Damien nem hagyta:
– Csak te kellesz nekem. Meg akarok tanulni mindent, ami veled kapcsolatos, akár tornáztatni, vagy masszírozni. Mindenedet meg akarom ismerni, mert van valami a lelkemben, ami hozzád húz, ami nem enged távol lenni tőled. És ez nem csak egy hülye kamasz szerelem érzés. Talán nem is szerelem, nem olyan szerelem. Még nem tudom ezt szavakba foglalni, csak azt tudom, hogy nem akarok távol lenni tőled, nem bírok.
A csendben, a félhomályban, Damien selymes haját simogatva meleg boldogság öntötte el a mellkasom. Felidéztem azt a hazudós kamaszt, aki megismerkedésünkkor volt, azt a srácot, aki belém kötött néha, és sokáig nem is tudtam igazán, mit érez, mert falat húzott maga köré, ahová soha, senkit se engedett be. Csak engem. És most ez a fiú az ölembe hajtotta a fejét, és halkan, számomra édesen, kissé szuszogva szedte a levegőt, és már csak ez a gyenge hang arra késztetett, hogy megváltsam a világot. Érte tényleg bármire képes lettem volna.
Megtapintottam az állát, erre felemelte a tekintetét, és azt mondtam neki:
– Te vagy a párom, a társam. És nem lényeges, hogy fiú vagy, meg én is fiú vagyok. Hiszek a sorsban, elhiszem, hogy vannak lelkek, melyek összetartoznak. Anya azt mondta egyszer, hogy ha megtaláljuk az igazit olyan érzés, mintha hazaérnénk egy hosszú és fárasztó utazásról. Miután felkeltél a kómából és hazajöttél, majd először kimutattad, hogy szeretsz, pont ezt éreztem. Végre újra velem vagy, és megpihenhetek nálad.
– Borzasztó volt megtudni, hogy együtt járunk, nem is kevés ideje, és nem emlékszem rád. De ettől függetlenül az érzést, amiről beszélsz, én is éreztem, és érzem ma is, és érezni akarom holnap is. Ez az oka annak, hogy nem kell más. Se nő, se férfi.
Elmosolyodtam, és kissé megütögetve a térdemet az mondtam:
– Ülj vissza ide!
Damien felállt, épphogy az ölembe ült a haja alá túrtam, néztem a száját egy darabig, aztán megcsókoltam.
– Ha van bármi más félelmed a vízen kívül most már tényleg együtt küzdjünk meg vele – mondta. – Oké?
– Volna még...
– Micsoda?
– Társaság, félek megmutatni magam másoknak. Van egy csoport a kórházban, ahol bénult emberekkel beszélhetnék, de félek egyedül menni.
– Jakey – mosolygott rám. – Ha a vízzel szembe tudtál nézni, ezt a kisujjadból kirázod. Én is vettem már részt pszichoterápián, a csoportos foglalkozáson akár barátokat is szerezhetsz.
– Ja, már úgysincs – motyogtam.
– Colin? – fintorgott. – Kapja be!
Halkan felnevettem, de Colin említése idegesített, amiért bántotta azt, akit mindennél jobban szerettem.
– Nagy dolog volt, amit ma mondtál neki Jake. Irtó büszke vagyok rád.
– A harag nem állít lábra.
Damien megcsókolt, majd átölelt, és a fülembe suttogta:
– Együtt minden sikerül.
– Együtt – suttogtam én is.
– De most már ugye komolyan mondod? – kérdezte, és a vállamra hajtotta a fejét, én meg csak szorosabban öleltem.
– Igen. Ez lesz a mi „szeretlek” szavunk.
– Attól én még kimondom azt is. – Damien a szemembe nézett. – Szeretlek Jacob.
– Én is szeretlek Damien – mosolyodtam el, és a füle mögé simítva egy hullámos tincset gyengéd csókba húztam őt.
– Tudom, hogy van egy közös karkötőnk, de szívesen megpecsételném a szerelmünket mással is. Ami maradandóbb – jelentette ki elgondolkodva. – Mert te és én összetartozunk.
– Esetleg egy tetoválás? Bírom a tetkókat.
– Ismerek is egy tetoválót.
Akkor őszintén boldog voltam. Damien szeretete sokat segített elfogadni a helyzetemet, és nem csak az övé. A családom minden tagja értem izgult és küzdött, támogattak engem, elviselték, ha rossz napom van. Még Leonard is, pedig nagyon haragudott rám, amiért bántottam Damient, és kómába került miattam. Körbevett engem az odaadás, kedvesség és türelem, többet pedig aligha kívánhattam másoktól. Többet adtak nekem, mint ami tőlük telt. Damien feltétlen szeretetét és szerelmét, anya türelmét és gondoskodását. Ezt muszáj volt meghálálnom, másnem azzal, ha legalább elindulok egy jó úton, a boldogság felé.
Damien aznap délután énekelni ment, egyedül voltam a házban, édesanyám folyton hívogatott a munkahelyéről, és mindig meg kellett nyugtatnom, hogy rendben vagyok. Az étel a kezem ügyében volt a hűtőben, WC-re le tudtam ülni egymagam (bár aznap már elvégeztem a dolgom), a mobilomat az ágyam melletti konnektorba dugott töltőkábelen töltöttem egy órát; az egész házat az én kényelmemre alakították át.
Az a nap számomra a bátorságról szólt, az új esélyekről, ezért estefelé elővettem a már száz százalékra töltött mobilom, és a nappaliban szétáradó fehér lámpafényben ráböktem a kijelző sarkán lévő kamera ikonra. Itt volt az ideje, hogy megmutassam, ki vagyok én, addig, amíg dúl bennem a büszkeség, mert attól tartottam, ha kicsit is enyhül, talán elveszítem a bátorságomat.
Magam felé fordítottam a kamerát, és mosolyogtam, úgy tartottam a mobilt, hogy a székem is jól látszódjon; kicsit magasan, mintha fentről venne fel valaki.
– Sziasztok! Páran kíváncsiak voltatok arra, hogy nézek ki...
Az a nap egy új kaland kezdete volt. Álmatlanul bámultam a plafont egész éjjel, félve attól, hogy a követőim mit fognak szólni hozzám, azonban tudtam, hogy el kell kezdenem megnyílni a világ felé.
Végül lehunytam a szemem, de már csak azért, mert az istenért se ment volna nyitva tartani, teljesen kimerültem. Utolsó gondolatként bevillant, hogy ismét jönni fog egy rémálom a vízről, ami megfojt, leránt a mélybe, belefolyik az orromba...
De nem. Semmi se jött. Csupán egy kicsit riadtam fel akkor, amikor Damien bebújt mellém, én meg épp az oldalamon feküdtem. Magamhoz húztam azt az édes srácot, akinek finom tusfürdő illata volt, biztosan lezuhanyozott, miután hazajött a bárból. Félálomban is éreztem milyen puha a haja, amint az orrom hozzáért, és a teste vékony, gyenge, de én most óvom őt, vigyázok rá, mint amikor meg akartam menteni a hullámokból. Adtam egy pici csókot a nyakára, ő meg a hasán pihenő kezemet lassú mozdulattal megérintette, és összefonta az ujjait az ujjaimmal.
Másnap délelőtt Grace-hez ment, ajándékot vitt neki, mert régóta az volt az álma, hogy meglepje valamivel a kislányát. Anya és Leonard a munkahelyükön voltak. Örültem, hogy végre élik az életüket.
Az ágyamon, a támlának dőlve ültem kényelmesen, és bepötyögtem pár szót a Google-be a tabletemen. Beadott pár videót, és kissé izgatottan, összeszorult szívvel böktem rá az egyikre. Egy kosárlabda pálya jelent meg, ami majdnem olyan volt, mint a normális. Rövid felvétel volt, de pont eleget láttam ahhoz, hogy teljesen lenyűgözzön és letaglózzon. Két játékos egymással harcolt a labdáért, az egyikük eldőlt a kerekesszékkel, de arra se volt időm, hogy megijedjek, abban a pillanatban, hogy földet ért, visszalökte magát a kezével, és folytatta tovább a játékot.
Ezután olvastam cikket egy férfiról, aki köldök alól béna, mert leesett a tetőről, de valaha táncot tanított. Már nem volt képes megmutatni a lépéseket, de elmagyarázta a tanítványainak, és öt éve, székben ülve is, ugyanúgy oktatott. Aztán egy nőről olvastam, aki szépségversenyt nyert, majd egy fickóról, aki biciklizett, autóval ütközött, nyaki csigolyatörést szenvedett, semmit se érez, de továbbra is verset és könyvet ír. Egyik ápolójának diktálja, vagy felmondja egy készülékre, ami kijelzőn megjeleníti a szavait.
Kellemes melegséggel töltötte el a mellkasomat mások történetének megismerése, és arra eszméltem, hogy felnézek rájuk.
Két hét múlva eldöntöttem, mit akarok. Apám eladta a korábban nekem szánt autót, a pénzt pedig megkaptam. Kicsit átrendeztük a szobámat Damiennel és Leonarddal. Igazság szerint csak dirigáltam, mert ki kellett vinni az egyik szekrényt és az íróasztalt is. Lett egy jó nagy üres hely.
Otthon is muszáj volt mozognom. Gondoltam, miért ne edzem magam, hisz még nagyon fiatal voltam. Egyébként is unatkoztam sokszor, mert Damien magántanulóként rengeteget böngészte a tankönyveket, aztán a lányához ment, dolgozott. Könnyebb volt otthon tanulnia, mint egész délelőtt suliban lenni, aztán sietve munkába járni. Késő estig odavolt, rettentő fáradtan tért haza, és délig aludt.
Először csak pár súlyzót rendeltem az internetről, aztán egy súlyzóspad szettet, amit egyedül szereltem össze a szobámban. Eltartott pár órán át, mivel sose raktam eddig össze semmit, egyetlen férfias munkát se végeztem, még a biciklimet se én hoztam helyre soha, ha valami baja lett.
Jól nézett ki a súlyzóspad, nem volt magas, ezért könnyen át tudtam ülni rá, és elhelyezkedni a kényelmes, fekete bőrrel borított fekvőrészen. A súlytárcsák a súlyzórúd két végén összesen hetven kilót nyomtak, a szettet kezdőknek készítették. Nem tettem rá az összeset, és rákerestem a neten, mekkora súlyt emelhetek eleinte.
Edzés közben a kedvenc zenéim szóltak, ez is motivált, pedig néha már olyan kimerült lettem a végére, hogy aztán három órát aludtam.
Gyakran feltűnt, amikor véletlenül oldalra sandítottam, hogy Damien az ajtóban áll, igyekszik elbújni a falnál és épphogy benéz. Tetszett, hogy leskelődik, ezután szándékosan félmeztelenre vetkőzve edzettem.
Ő általában énekelt, ha épp nem tanult, ilyenkor az egész házban hallani lehetett a hangját. Imádott a bárban dolgozni, és igyekezett rávenni engem arra, hogy menjek el és hallgassam meg. Tudtam, mire van szükségem ahhoz, hogy megszokjam a társaságot.
A javamra kellett fordítanom a baleset miatt szerzett, egy életen át tartó sebem következményeit, ha nem találtam volna célt, elfoglaltságot, összeroppantam volna a teher alatt. Egy idő után késznek éreztem magam arra, hogy ezt másoknak is eláruljam.
Anya segített eljutnom a kórházba, a székemet Damien csukta össze, és tette be a csomagtartóba. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, bár mondtam neki, hogy unatkozni fog.
Amikor odaértünk leült a folyosón lévő sárga székek egyikére, anya pedig mellé, és mielőtt benyitottam a helyiségbe rám mosolyogtak. Izgatottabbnak tűntek nálam, pedig nekem is igencsak kalimpált a szívem. Minden kezelésen részt vettem, betartottam a tanácsokat, kivéve ezt az egyet.
Dr. Bennett a szokásos helyén ült, és boldog arccal köszöntött. A többiek szintén üdvözöltek, még Andrew is, akinek látszólag jobb napja volt. Telefonáltam dr. Bennettnek még reggel, és már akkor megörült annak, hogy végre eljövök.
– Most már mindenki itt van – szólalt meg a nő. – Jacob azért érkezett, hogy bemutatkozzon nektek.
Az összes szempár rám szegeződött, és én egy nagy levegőt véve összeszedtem a gondolataimat, és csitítani próbáltam a szívverésem.
– Sziasztok – sóhajtottam. – A nevem Jacob Sullivan. Tizenkilenc éves vagyok, és eltörtem a gerincem...