Melletted az élet

13. Törött szárnyakon

Eltávolodtunk egymástól, Jake nagyot sóhajtott.
– Nincs kedved levegőzni? – kérdeztem. – Ha már semmi dolgod.
– Ezt úgy kérdezted, mintha egy szállodában lennénk, és épp nyaralnánk.
– Majdnem olyan.
– Ritkán szoktam kimenni. Meg rühellem a tornákat és a mindenféle vizsgálatot.
– Ismerős...
Elég sok közös lett bennünk, de én az amnéziám ellenére jól emlékeztem arra a fiúra, aki mindenáron vissza akarta szerezni a múltam elveszett darabkáit. Akárhányszor a kerekesszékre pillantottam összeszorult a torkom, megfájdult a szívem. Jacob Sullivan egy erős fiúként élt bennem, aki úgy úszik, mint egy bajnok, és szélsebesen tekeri a biciklit, miközben én ölelve őt kapaszkodok. Nem az bántott, hogy Jake megváltozott, hanem az, hogy ezekre a dolgokra már nem képes.
– Mi bánt? – Jacob megtapintva az államat felemelte a tekintetem, mert már hosszú ideje lógattam az orromat.
– Semmi se...
– Menjünk ki! Jót tenne a levegő nekem is.
Jacob közelebb húzta a tolószéket, és átült bele, megfogta a lábát és rárakta a lábtartóra, először az egyiket, majd a másikat.
Felálltam, megkerültem az ágyat. Lenéztem rá, ő fel rám, egy darabig így is maradtunk. Bevillant egy kép pár hónappal ezelőttről, amikor bementem hozzá a szobájába panaszkodni, hogy milyen szörnyen depis vagyok az amnéziám miatt. Már akkor is éreztem, pedig őrá sem emlékeztem, hogy valami összeköt minket, egy láthatatlan fonál, ami az én szívemből, az ő mellkasáig vezet. És az a kissé ijedt, de egyben boldog arc, most már vékonyabb és kimerültebb volt, hiába mosolygott. Rá kellett jönnöm, hogy milyen szánalmas voltam eddig. Egy olyan betegség miatt nyavalyogtam, ami alig van kihatással az életemre, ehhez képest Jake szinte mindent másként csinált, mint eddig.
Észrevettem, hogy egy papucs van az ágy mellett. Pislogtam, hogy kicsit visszatérjek a valóságba, mert az előbb nagyon elmerültem a gondolataimban. Azt kérdeztem:
– Felveszed, vagy inkább a cipőt?
– Jó lesz az is. Add ide!
– Segíthetek?
Jacob vállat vont, és azt felelte:
– Neked megengedem.
Leguggoltam, megfogtam Jakey bokáját.
– Másnak nem hagyod, hogy segítsen? – pillantottam fel rá, miután a lábára húztam a papucsot.
– Egyelőre muszáj hagynom, de önálló akarok lenni.
– Az szuper! – álltam fel.
– Nyomás! – biccentett kifelé.
Mögé akartam menni, de ekkor rám szólt:
– Eszedbe ne jusson tolni! – sandított rám, én meg szinte rémült képet vágtam.
Feltűnt valami fura a széken:
– Nem is lehet tolni.
– De igen, csak le van hajtva a kar. Pont azért, mert nem vagyok teljesen életképtelen.
– Oké! – mondtam tiltakozón. – Hozzá se nyúlok!
– Ez a beszéd! Indulj! – helyeselt Jake, majd rácsapott a fenekemre, és tényleg meg is indultam előre.
Mégsem mentem ki az ajtón, helyette zavartan hátrafordultam, és egy fülig pirult Jacobbal találtam szemben magam.
– Öm... Ez reflexből jött... Izé – szusszant fel. – Amiről beszéltem... Tudod?
Ezt a magyarázatot! A karjának semmi baja se volt. Igen, reflex, amit az irányított, hogy én voltam a pasija, és elnézve milyen zavarba jött hirtelen, maga se számított rá, hogy megteszi.
Ha őrá gondoltam egy szerény, visszafogott srác jutott eszembe, aki nem meri megfogni a kezemet a strandon, mert fél mások véleményétől. Egy odaadó, szerény Jacob lebegett lelki szemeim előtt, akivel néha barátokként veszekszünk, de sose parancsolgat, és nincs a szavaiban gúny vagy irónia.
Minden törés formál. Nálam jobban ezt senki se tudta. De ennyire? Csípett a fenekem, úgy rácsapott!
Nagyon édes volt az arca és megszeppent mosolya. Egyszer se csinált még ilyet, és ezt csak azért merem bizton állítani, mert ki se néztem volna belőle, meg se markolta a fenekem soha.
Jacob a folyosón haladva gyakran felemelte a tekintetét, és rápillantott az ápolókra, betegekre. Azt nézte, figyelik-e, de itt nem volt furcsa, ha valaki tolószékkel közlekedik. Jól ismertem ezt az érzést. Nem akart sajnálatot, megdöbbenést, egyáltalán semmit sem látni mások arcán.
A lifthez érve várnunk kellett, mert foglalt volt. Jacob nagyot nyelt, aztán elfintorodott, majd a lépcső felé sandított. A mellkasa felemelkedett, aztán lesüllyedt, hallottam, ahogy szuszogva lélegzik. A szürke liftajtó felett lévő számok lassan villantak fel.
Rámosolyogtam Jacobra, hogy ne aggódjon, de ő csak lehajtotta a fejét.
Mire végre megérkezett a lift már rajtunk kívül ketten várták, és egy ápolónő is odarohant. Kinyílt az ajtó, ketten be is ugrottak. Micsoda kedvesség!
– Menjetek csak! – mondta a nő. – Tudok várni.
Jake begurult előttem, befurakodtam én is. Eléggé heringparti volt, nem beszélve a hőségről, mégis maradt annyi mozgásterem, hogy Jacobra pillantsak. A kezét az ölében tartva tördelte az ujjait, lefelé nézve.
Végre leértünk a földszintre, a mögöttünk lévő emberek tódultak volna kifelé, de várniuk kellett ránk, és valaki száját elhagyta egy morgás is.
Jake-nek egész jó kedve volt a kórteremben, itt azonban hallgatag lett. Mivel mellette sétáltam, ő pedig ült, az arcát nem láttam, de sejtettem, hogy a mosoly egy időre eltűnt róla.
Egy nagy, fotocellás üvegajtó vezetett a hátsó udvarra. Csak néhányan sétáltak a fák között, páran ültek a padokon. Gondoltam, mi is, vagyis én leülhetnék, ezért az egyik pad felé biccentettem. Amikor helyet foglaltam a pálma nagy leveleinek árnyéka alatt, ismét meg tudtam fogni Jakey hófehér és hideg kezét. Nemrég is ilyen fehér volt, de mégis néhol lebarnult a bőre, amiért sok időt töltött a napon. A mellkasa, a lába, csak ott nem, ahol fedték a ruhák. Most azonban sápadt volt a karja, kilátszódva a fekete pólóból. Ezt eredményezte a rengeteg kórházban töltött hét. Ahogy sejtettem, akkor már nem mosolygott, komor tekintettel nézte a földet.
Sok ember fájdalmát szívtam akkor magamba: a lányomét, Ameliáét és valamennyire Nancyét is, mert tudtam, hogy majdnem ugyanazt érezzük. Mi voltunk az a két ember, akik a legjobban szerettük Jake-et. De az övével mindenképp meg akartam birkózni. Elnyelni és soha nem engedni ki, teljesen megsemmisíteni.
Jó darabig nem beszélt, ezért úgy gondoltam, itt az ideje megszólalnom:
– Nemrég oltári baromságot csináltam.
– Lehet, hogy jobb, ha nem is tudom – pillantott rám.
Szerettem volna nevetni látni, hallani megint, ahogy boldog.
– Ittam. Nagyon sokat.
– És? – rántotta fel az egyik szemöldökét.
– Hazamentem, és otthon volt az anyád. Megdicsértem, milyen szép és csinos, annak ellenére, hogy milyen öreg.
Jacob összeráncolta a homlokát, és azt mondta döbbenten:
– Te nem vagy normális. Beszóltál anyámnak?
– Nem beszólni akartam. Részeg voltam.
– Baszd meg! – vigyorodott el. – Ez annyira rád vall. Minek iszol egyáltalán?
– Fogalmam sincs – vontam meg a vállam.
Jakey mindig másokat nézett, és kissé összehúzta magát, amikor valaki közelebb jött. Észrevettem, hogy csupa libabőr, ezért megsimogattam a karját.
– Senki sem figyel téged – súgtam neki.
Csak bólintott, és egy erőltetett mosolyra húzta a száját.
– Jakey, édesem!
Nem tudom, hogy miért jött az utóbbi szó a számra, de én is pont úgy meglepődtem, mint ő. Azon a napon elég sok meglepetést okoztunk egymásnak. Most már az én arcom forrósodott, és biztos voltam abban, hogy a homlokomig elpirultam. Azonban nem bántam, hogy így becéztem őt, mert Jakey tekintetén meghatódás tűnt fel.
– Édesem, semmi baj. – Megfogtam mindkét kezét, és cirógattam a kézfejét a nagyujjammal. – Te ugyanaz az erős srác vagy, aki voltál, csak meg kell találnod őt magadban.
– Igazad van, és hálás vagyok neked. De inkább beszéljünk arról, hogy mi jogon becézgetsz?
Tetszett, hogy végre kötekedik velem, ettől már kevésbé voltam zavarban.
– Te is igazán becézhetnél.
– Oké. Úgy foglak hívni... – tűnődött el. – Dami maci...
– Nem is vagyok olyan, mint egy maci.
– Igaz, olyan vagy, mint egy majom.
– Majom?
– Igen. Mint egy kis maki. Amelyik össze-vissza ugrál a fán az állatkertben, és be sem áll a szája, meg ellopja a látogatók cuccait, ha nem figyelnek.
– Hm... – könyveltem el a dolgot gondolatban. – Tehát, ilyen vagyok.
– Ja. – Megszorította a kezemet. – A kis makim.
– Tudod mit? – mosolyodtam el. – Ez bejön.
Kezdett feloldódni Jake-ben a feszültség kint is, ettől nyugodtabb lettem. Ezért nem akartam, hogy sokáig tartson a csend.
– Van melóm – mondtam. – Grace miatt dolgoznom kell.
– Milyen munka?
– Énekelni fogok egy bárban.
Jakey egy darabig nézte a közös karkötőnket, talán eszébe jutott valami, de hosszú sóhaj után szólalt meg csupán:
– Imádom a hangod. Gyönyörűen énekelsz.
– Köszönöm. Azt javasolta a srác, akivel együtt fogok dolgozni, hogy írjak dalt. Szerinte a véremben van a zene.
– Lehet van benne valami.
– Hogy kell dalt írni?
– Biztos, mint egy verset.
– És miről szóljon?
– Az érzéseidről.
Ez milyen igaz volt! Furán néztem Murphyre, amikor arra kért, írjak dalt, de így, hogy már kaptam hozzá egy kis inspirációt nem is tűnt olyan kanyargós labirintusnak a dalírás.
– Ha hazamegyek írok is egyet – szólaltam meg hosszú gondolkodás után.
– Mennyi az idő?
Kihúztam a mobilomat a zsebemből:
– Fél tizenegy.
– Jaj, ne! – mordult fel Jacob. – Tizenegykor mehetek a medencébe.
– Az király! Voltam benne én is.
Jacob csóválta a fejét, aggodalom ült az arcán.
– Mi az? – kérdeztem.
– Félek a víztől.
Lassan visszacsúsztattam a zsebembe a mobilt, és hirtelen nem tudtam mit mondjak. Hidegzuhanyként ért a dolog, pedig nyilvánvalónak kellett volna lennie. Hisz, vízben sérült meg.
Nem akartam, hogy ez a tökéletes srác bármitől is féljen. Sápadtsága ellenére jóképű volt, és már láttam a szemében az elszántságot, hogy igenis meg fog gyógyulni, ha testileg nem is, lelkileg száz százalék. De a víz említése félelmet festett a tekintetére, és én ezt nem szerettem volna.
Közelebb hajoltam hozzá, majd elsimítottam egy fekete tincset a homlokáról, amit a langyos szél odafújt.
– Ha szembenézel a félelmeddel megerősödsz, és soha többé nem rettegsz semmitől.
– Ezt te honnan tudod annyira?
– Mert én már megtettem. Belementem az óceánba egyedül, és azóta már nem tartok a nyílt víztől. – A két tenyerembe fogtam az arcát, gyönyörű kék szeme félelemtől reszketett. – Ha hazajöttél, dolgozni fogunk ezen. El fogod engedni a félelmed, megígérem.
Kissé felemelkedtem a padról, és átöleltem Jake-et.
– Te pedig írd meg azt a szép dalt – suttogta a fülembe.


*

Carter Sullivannek volt egy vállalkozása, jó pár üzletet nyitott hosszú karrierje alatt, rengeteg holmit árult házak építéséhez, felújításához. Nem csak egyszerű barkácsboltról volt szó, mindegyik akkora területet foglalt el, akár egy pláza, emelet nélkül. Amíg a dalomat írtam, és Murphyvel zenévé változtattuk, gyakoroltuk, addig Carter az összes napját nálunk töltötte. Kicsit nehezen koncentráltam úgy, hogy fúrtak-faragtak két ismerősével, ám tudtam, muszáj átalakítani az otthonunkat. Kiszedték a küszöböket, lejjebb tették a villanykapcsolókat. A legtöbb munkájuk a fürdőszobában akadt. Kiszedték a kádat, zuhany került be, amit egy üvegfal takart. Fém kapaszkodót szereltek fel, hogy biztonságos legyen, hasonló került a toalett mellé is. Az új mosdó helyét kimérték, hogy Jacob rendesen odaférjen hozzá a tolószékkel, dönthető tükröt raktak fölé.
Majdnem végeztek, amikor eljött az első munkanapom. Félretettem az izgatottságomat, hogy beszéljek Carterrel. Reggeltől az járt az eszemben, hogy milyen sokan lesznek a bárban, és mind engem fognak figyelni. Jake apja épp kiment a teraszra pihenni, felnyitott egy üveg sört az árnyékban, én meg az étkezőasztalnál úgy csináltam, mintha gyakorolnék estére, szövegemet olvasva, de valójában pont ezt a percet vártam. Carter általában ugyanakkor tartott szünetet.
Fel is pattantam, majd utánasiettem, és bár már nem izgultam a munka miatt, azért viszont igen, hogy vajon mit fog felelni Carter arra, amit kérdezni akarok.
Megálltam az ajtóban, és vettem egy nagy levegőt, magam se hittem volna, hogy milyen félénken fogom megszólítani:
– Mr. Sullivan.
A férfi rám pillantott, izzadság gyöngyözött a homlokán, és a pólóján is feltűnt egy jókora verejtékfolt a kemény munkától.
– Hívj nyugodtan Carternek. Hisz, a fiam – gondolkodott – párja vagy.
Bólintottam, és mozdulni nem nagyon mertem felé, épphogy egy lépést. Legutóbb nem volt valami pozitív a beszélgetésünk, engem hibáztatott Jake betegsége miatt, habár akkor már megértettem miért. Ha magamon kívül találtam volna egy másik személyt, akit hibáztathatok Grace állapotáért biztos megteszem.
– Jake-ről akarok beszélni – mondtam.
– Rendben.
Odasétáltam hozzá, mert két méterről nem társaloghattunk, és leültem mellé a másik fonott karosszékbe.
– Jake elmesélte, hogy fél a víztől. A régi házban, ahol ti laktok, van egy medence.
Carter letette az üveget a kisasztalra, és eltűnődött.
– Jacob nemsokára hazajön. Elmehetünk abba a házba? – tértem a lényegre.
– Rá szeretnéd venni, hogy menjen be a vízbe?
– Igen. A terápia miatt. Én évekig elhanyagoltam az OI-t. Leépültek a csontjaim, jobban törtem, mint normális esetben. Tisztában vagyok azzal, hogy Jacob nem szándékosan kerüli a vizet, viszont segíteni kell neki.
Carter félmosollyal tekintett a földre, agyalt valamin, a terasz kissé kopott deszkáit nézve, összekulcsolt ujjakkal, a térdén támaszkodva.
– Nagyon örülnék, ha végre nem félne – sóhajtott fel, aztán hátradőlt, és a távolban, a hőségben mozdulatlan bokrokat figyelte. – Persze, gyertek csak!
Carter mindig egyenes ember volt, sziklaszilárd, de azokban az időkben többször láttam elgyengülni. Akkor is feltűnt, amint fél szemmel felé sandítottam, milyen szomorúság ül a tekintetén. Biztos ezért nem nézett rám; nem akarta, hogy észrevegyem a fájdalmát.
Bólintottam megint, aztán visszatértem az étkezőbe. Ideje volt készülődnöm estére.
Murphy motorral jött értem. Már lassan lement a nap. Az utazás közben láttam a távolban a híd foltját, mögüle piros fény áradt szét. Nem voltam olyan izgatott, mint korábban. Pedig, mire odaértünk a bár tele volt emberekkel, sokan szerették, az élő zene pedig adott neki egy más kocsmáktól eltérő hangulatot. Amikor megálltam a kis színpad elején mindenki engem bámult. Gyorsan dobogott a szívem, izzadtam is, leginkább a tenyerem, de elképzeltem, hogy Jake velem van és figyel a vendégek közül. Eldöntöttem, hogy neki fogok énekelni, még akkor is, ha valójában nem hallja.
Murphy behangolta a gitárt, leült a mellettem lévő székre. Fogtam a mikrofont, ami az állványon volt, és a dallamra koncentráltam. Vettem egy mély levegőt, aztán elkezdtem:
– „Ez az élet nélküled üres. Nem volt elég időnk, mert túl korán elmentél. A szeretet, amit irántad érzek betölti a lelkem, de nem vagy velem, ezért mindentől félek.”
Senkire sem néztem, csak valahová a helyiség egyik távoli szegletébe, elképzeltem, hogy Jacob ott van és hall engem. A saját dalomat az életem történései inspirálták, és a lámpaláz gyorsan átváltott egy megnyugtató érzéssé. A zene aznap este, aztán minden este, gyógyított a lelkemen. A kiénekelt szavak kiragadtak a terheimből egy-egy darabot. Az emberek, akik döbbenten lestek (nem hitték volna, hogy ez az elcseszett srác így énekel), mintha meghallgatták és meg is értették volna a bánatomat. Ez nem volt igaz, hisz egyikük se ismert, mégis így hatott rám a jelenlétük, és az, hogy egyáltalán felléphetek.
– „Amikor elhagytál, nem tudtam sírni. Most itt vagyok és te a túloldalon. Amikor elhagytál, nem tudtam sírni. Most itt vagyok és te a túloldalon. Nem repülhetek törött szárnyakon.”