Melletted az élet

14. Minden más lesz

Jacob

Izgatottan vártam azt a napot, amikor végre hazamehetek a kórházból. Előző délután még részt vettem a tornán, ezúttal találkoztam olyan tolószékesekkel, akik már otthonról jártak be, ahogy majd én is.
A tágas, világos helyiségben három bordásfal volt az ajtóval szemben. Balra a fehér pólót, fekete nadrágot viselő terapeuták nagy, zöld gumilabdákra ültették a betegeket, így végeztek különböző gyakorlatokat. Mások a földön fekve, szőnyegen tornáztak.
Engem jobbra, a szürke függönnyel elválasztott részen várt Harper. Már beállította a megfelelő magasságra a fehér, bőrborítású ágyat, így könnyen át tudtam ülni. Általában azzal kezdtük, hogy beindította egy kicsit az izmaimat. Ilyenkor kényelmes ruhába öltöztem, laza rövidnadrágba és kicsit se műszálas pólóba.
Lefeküdtem, nem teljesen vízszintesen, mert az ágy a fej és hát alatt kissé megemelkedett. Harper visszaállította a neki jó magasságra. Körülöttünk függesztőrács volt, amiről először egy ketrec jutott eszembe, és eléggé meg is ijedtem tőle. Végülis tényleg olyan, mint egy kocka formájú ketrec, csak hiányzik az egyik oldala. Akkor már nem nyújtott olyan félelmetes látványt, egészen megszoktam, mert tudtam, hogy a hevederek miatt van. Nekem egy darabig nem alkalmazták, amíg friss volt a sérülésem. Pántokat tettek a bokámhoz, térdemhez, vagy egy nagyot a testemre is. Úgy éreztem magam, mint egy hülye bogár pókhálóba gabalyodva. A hevederes cuccok akkor is ott voltak mellettem a rácsra akasztva.
– Hogy vagy ma Jake? – kérdezte a nő.
– Mint általában.
– Szóval, kissé unottan – mondta, és arrébb ment, megmozgatta a lábujjaimat, a lábfejemet, a bokámat.
– Mostanság nincs társaságom.
– De a fiúd gyakran itt van.
– Nem elég gyakran.
– Holnap hazamehetsz, még többet lehettek együtt. Ez biztos izgalmas.
Harper behajlította a lábam, és vissza. Nézni is unalmas volt a passzív tornát, elszenvedni meg még rosszabb, bár inkább ez, minthogy megint lógjak, de sejtettem, nem úszom meg. Persze, Harpernek is könnyebb volt úgy végeztetnie velem a gyakorlatokat, hogy nem kellett megtartania a végtagjaimat.
– Ma nagyon feszesek az izmaid – vette észre. Bekente a kezét a mellettünk lévő asztalról elvett olajjal, aztán lassú mozdulatokkal átmasszírozta a lábszáramat és a combomat.
– Van ennek értelme? – pillantottam Harperre.
– Tudod, hogy az elkövetkezendő időszakban akár néhány érzékelést is visszahozhat a torna.
– Évek alatt.
– Igen, de segíthet. Ráveszem a tested, hogy önmagát gyógyítsa.
Harper a következő szakaszt mozgatta. Ezúttal teljesen behajlította a lábamat, a combízületem is munkát végzett, nem csak a térdem. Végül kinyújtotta a lábam.
– Ha otthon leszel, néha képzeld el az ágyon fekve, hogy mozgatod a lábad.
– Annak aztán tényleg semmi értelme.
Harper kicsit morcosan nézett rám cinikus hanglejtésem miatt.
– Az emberi elme csodákra képes Jacob.
– De szétszakadt a gerincvelőm. Borzalmasan fest a röntgenképem. Csavarok végei állnak ki a csigolyáimból.
– Oké, nem beszélgetek veled.
Harper forgatta a szemét, erre kinevettem őt.
– Ezek ellenére tornáztasd a felsőtestedet is otthon – közölte.
– Ja, kigyúrom magam.
– Egyszerű gyakorlatokra gondoltam, de az edzésnek sincs akadálya. Legalább lenne hobbid.
– Az edzőteremben hülyén néznék ki, és csomó gépet nem tudnék használni.
– Otthonra is beszerezheted azokat a holmikat, amik neked megfelelnek.
Nem hangzott olyan rosszul. Amíg ezen tűnődtem Harper megtornáztatta a másik lábam izmait és ízületeit.
Az utolsó estén aludni se tudtam. Rettegtem attól, hogy mit fogok érezni otthon, ha meglátom azokat a dolgokat, amik a régi életemhez kötöttek; a szobámat, az ágyamat, az íróasztalomat. A házunkra gondolni olyan volt, mintha az előző életem elveszett, szép emlékein rágódnék.
Korábban feltöltöttük a netre a Damiennel közös képet, de azóta se néztem rá a profilomra, mert a fotóim, a bejegyzéseim is emlékeket hoztak elő. A telefonomat csak zenehallgatásra használtam. Kis srác voltam, amikor rajongója lettem a 30 Second to Marsnak, bár pár évvel a baleset előtt áttértem a keményebb zenékre, mint a metalcore, deathcore, de mindig ez maradt a kedvenc zenekarom.
Aznap éjjel aggódtam, le se hunytam a szemem, miután éjfélkor felriadtam. Felültem, és feloltottam az ágyam feletti lámpát, fülhallgatót tettem a fülembe. Beléptem a Youtube-alkalmazásba.
Kényelmesen hátradőltem, és csak a zenére koncentráltam. A zene egy szuper dolog, mert képes kiüríteni a fejünket, főleg, ha egy olyan dalra akadunk, ami pont passzol a hangulatunkhoz. Bevillant pár kép azokról az énekesekről, akiket szerettem és menőnek tartottam. Minden zenekarból rájuk figyeltem fel először, nem csoda, hisz a színpad elején ugráltak, főleg a metalcore frontemberek. Egy hörgős-éneklős koncert közben végigszaladgálták az egész színpadot, ha épp nem töltötték be gitáros szerepét is. Nemcsak a zúzós zene és a király éneklés miatt imádtam őket, hanem mert általában kibaszott jól néztek ki. Gyakran ki voltak tetoválva. A kézfejre és a nyakra varrt motívumok nagyon tetszettek. A zene a régi életemnek is szerves része volt. Csodálatos eszköz a nyugalomhoz.
Volt egy saját Youtube-csatornám is, ahová buta videókat töltöttem fel; összevágtam a kedvenc számaimat, hülye képeket tettem alá. Fura, hogy sok dal ritmusa és dallama mennyire összeillik, általában a refrént cseréltem le. Mivel érdekes volt, jó pár követőt gyűjtöttem, pedig csak unalmamban foglalkoztam vele. Feltöltöttem néhány videót Colinék zenekarpróbáiról is, köztük azt, amikor Damien énekelt. Colin mindig haragudott Damienre a tehetsége és Amelia miatt, mert fülig bele volt zúgva a lányba.
Ahogy a volt legjobb barátom arca felvillant lelki szemeim előtt, főleg az, amikor a mólón álltunk, és undorodva, gúnyos hanggal beszélt velünk, a hideg futkosott a hátamon. Ismét keletkezett bennem egy sötét, nyomasztó érzés. Azért, hogy ne figyeljek rá, végignéztem a saját csatornámat, és feltűnt, hogy van néhány új hozzászólásom. Ilyenkor kicsit összerándult a gyomrom, mert azt hittem belém fognak kötni, gagyinak tartják a videóimat. Ám tévedtem. A követőim hiányoltak.
„Hol van ez a srác?„
„Hogy nézel ki? Tölts fel egy képet!„ – írta utólag egy lány.
Feltűnően sok női követőm volt, pedig tényleg egyszer se mutattam meg magam. Biztos közrejátszott ebben, hogy pár gyengébb, lányos zenével is elszórakoztam, meg persze a srácok se festettek rosszul a hangszerekkel.
Ekkor hangos kopogás zaja szűrődött át a fülhallgatón. Felemeltem a tekintetem, és Tomot pillantottam meg az ajtóban ásítani, fény szűrődött be mögüle a folyosóról. Kivettem a fülhallgatót.
– Ez az éjszakás műszak rohadt szar – jött oda hozzám. – Te miért nem alszol? Fény világított az ajtó alól.
– Nem megy.
– Mit hallgattál? – ült le az ágy szélére, és rápillantott a kijelzőmre.
– Ez a saját csatornám.
– Ahogy látom hiányolnak.
Morcosan néztem a fickóra, aki máris mentegetőzni kezdett:
– Bocs, hogy beleolvastam. Tölts fel videókat!
– Már nincs kedvem – motyogtam.
– A baleset miatt?
Csak bólintottam.
– Szerintem senki sem kötne beléd, sőt! Mutasd meg az embereknek, hogy mire vagy képes.
– Micsoda?
– Mutasd meg, hogy a baleseted ellenére is szórakoztatod őket.
Tom fehér nadrágja zsebébe nyúlt, és azt mondta:
– Hoztam neked valamit, gondoltam, ha már úgyis virrasztasz odaadom.
Egy borítékot nyújtott felém. Lassú mozdulattal vettem el tőle, összeráncoltam a homlokom.
– Emlékszel arra, amikor még megfigyelésen voltál az intenzíven?
– Sajnos, igen.
Tom elmosolyodott, aztán csak annyit mondott, mielőtt kiment:
– Majd otthon nyisd ki! Ez emlékeztessen arra, honnét indultál. Minden évben készíts egy ugyanilyet, és adjon erőt.
Sejtettem, mi van a borítékban, nem is akartam foglalkozni vele, csak letettem az éjjeliszekrényemre.
Féltem megmutatni magam a közösségi oldalakon, habár senki se látott személyesen, és a barátaim (vagyis a volt barátaim), már biztos mind tudták mi történt velem. Amikor korábban elkezdtem Damiennel üzenetezni tőlük is rengeteg sort vettem észre, de egyiket se olvastam el. Colintól egy üzenetet se kaptam, pedig kiskorunk óta barátok voltunk, viszont már akkor megutált, amint kiderült, hogy meleg vagyok. Ezután sokan gúnyoltak, és biztosra vettem, hogy másokat is taszít a fiúk iránti vonzalmam.
Ránéztem az üzeneteimre, sokan kérdezték, hogy vagyok, olyan emberek, akik addig a hátuk közepére se kívántak. Úgy voltam vele, hogy attól, mert megsérültem nem kell másként bánni velem, nyugodtan lehet gyűlölni, mint eddig is.
Inkább végigpörgettem Damien profilját. Ekkor megláttam azt a gyönyörű fotót, amitől elállt a lélegzetem. A képen Damien a karjában tartotta Grace-t. Csupa pozitív reakció árasztotta el ezt a bejegyzését. Mosolyogva, könnybe lábadt szemmel jöttem rá, hogy ez a törékeny srác milyen erős valójában. A rengeteg balesete ellenére boldognak látszott, és a lányát is magabiztos kézzel tartotta, bár a babát nem mutatta meg rendesen, eltakarta a pokróca, csupán pici pofija és kerek orra hegye bukkant fel. Damien mesélt párszor a hármas típusú OI-ról, ezért tudtam, hogy Grace ezerszer betegebb nálam.
Addig a pillanatig egyszer se beszéltünk Damiennel az apaságról, arról a fotóról derült ki számomra, hogy örömmel tölti el a kislánya. Eszembe jutott a hazudós, nagyképűt játszó kamaszfiú, akinek megismertem őt. Ezzel szemben egy teljesen másik srác nézett rám a mobilom kijelzőjéről. Szavakba se tudom foglalni, milyen büszke voltam rá.
Amióta újra törődtünk egymással a depresszión kívül rengeteg új érzelem tette színessé az életem. Nélküle még mindig a sarokban, háttal a világnak sírtam volna, mélyen elmerülve az önsajnálatban. Nem csak őrá, magamra is büszke voltam, amiért álmodhatok vele, átölelhetem, csókolhatom, egy szóval: szerethetem.
Damien azt tanácsolta, hogy legyek bátor, nézzek szembe a félelmeimmel. Mielőtt kerekesszékbe kerültem nem kínoztak félelmek, talán csak a másságom miatt, de ennyire erősen sosem. Jól teleszívtam a tüdőmet levegővel, és ráböktem az adatlapomra. Régi profilképemen a strandon mosolyogtam, fürdőnadrágban, napszemüvegben. Kinagyítottam, és figyeltem, a szememben még mindig ott voltak a könnycseppek. Ki akartam törölni a régi fotóimat, hogy ne is emlékeztessenek arra, aki voltam, de amikor az ujjam a „törlés” szöveg felé tettem, inkább arra nyomtam, „mégse”. Lehet, hogy Damiennek volt igaza, és le kellett volna cserélnem a képet már aznap, amikor a közös szelfit csináltuk? Vajon hogy reagálnának, akik még nem tudják, mi történt velem?
Egyelőre csak lebillentyűztem a mobilt, lekapcsoltam a lámpát, a párnámon elterülve lenyeltem a könnyeim. Lelki szemeim előtt lebegett a fotóm, erős lábam látványa, és az emlék: előtte úsztam, majd Amelia lefényképezett, utána röplabdáztunk.
Amelia. Ő sem írt nekem, pont, mint Colin, bár ahogy ismertem, nem szeretett volna zavarni, Grace pedig biztosan elvette a legtöbb idejét. Megértettem, hogy egy beteg gyereket esze ágában sincs idehozni, lehet nem akarta másra hagyni, mert az anyák ilyenek. Egyébként is frusztrált lettem, ha rágondoltam, mert nagyon szerettem, és szégyelltem volna magam előtte.
Az oldalamra fordultam, a lábamat kézzel mozgatva, és lehunytam a szemem. Holnaptól minden más lesz – gondoltam.