Melletted az élet

3. Csillagok az égről

Az ágyamon feküdtem a szobámban, és néztem a semmit zenét hallgatva. Fülhallgató volt jól működő fülemben. Akkor jöttem rá, hogy mennyi depis zene van a világon. Az ajtóra pillantottam, vártam, hogy kinyíljon, és Jake belépjen rajta. Megmarkoltam a lepedőt, és meredt tekintettel néztem, de lassan elhomályosult a kép. Nagy levegőt vettem, legördült egy meleg könnycsepp az arcomon. Éreztem Jake illatát az orromban, éreztem puha és selymes bőrét hozzám simulni, éreztem az ajkai és a nyelve ízét a számban. Végigsimította a gerincemet egy hideg érintés, és a hatalmas nyomás a mellkasomban egyre jobban kiszorította a levegőt. Szuszognom kellett, hogy lélegezni tudjak. Lehunytam a szemem. Arra koncentráltam, hogy megjelenjen a fejemben Jacob első pillantása, és arra, hogy halljam az első szavait. Szándékosan, puszta akarattal nem hozhattam vissza az emlékeimet. A pszichiáterem azt mondta majd maguktól visszatérnek egyszer, de az is lehet, hogy soha életemben.
Ennyim sincs, hogy boldoggá tegyen...Emlékek...a legszebb emlékeink...
Minden első alkalom eltűnt a fejemben, olyan mélyre kerültek, ahol képtelen voltam megtalálni őket. A hasamra fordultam, és megütöttem ököllel az ágyat, egymás után többször.
Hallani akartam Jake hangját és a nevetését. Azt a fiút akartam hallani, akit először megpillantottam a Melbourne Beach-en lévő házban, amiben találkozásunkkor laktunk. A matracba nyomva az arcomat és a lepedőt markolva küzdöttem saját magammal, az agyammal, hogy végre lássak legalább egy emléket, ami a régi otthonunkból maradt meg.
Biztos fürödtünk a medencében, biztos feküdtünk kint a kertben a fűben...biztos ott csókoltam meg először...
A háromszintes ház olyan volt, mint egy nyaraló, ahonnét Carter kilakoltatott minket, miután elváltak Nancyvel. Jacob egyszer elvitt oda, hogy visszatérjen pár emlékem, de nem történt semmi.
Felnyögtem, és oldalra fordítottam a fejemet, néztem a könnyeimtől homályossá vált ajtót. Még mindig vártam, hogy kinyíljon, belépjen Jake, és felébresszen.
Csak rossz álom... – hallottam a hangját a fejemben.
Álom... – ismételtem, és felidéztem néhány vele átélt eseményt, amik a kóma után történtek. Minden Jake-el töltött perc egy álomra hasonlított. Sosem akartam felébredni, és Jacob egyszer azt mondta, nem is kell felébrednem...


– Lassabban! – kiabáltam a bicikli csomagtartóján ülve, erősen kapaszkodva Jacob derekába.
– Nyugi már! – nevetett rajtam, és eszelős sebességgel szlalomozott a sétányon a turisták között.
– Jake! – kiabáltam megint, amikor egy bikinis nőt majdnem elsodortunk.
– Ha nem fogod be, akkor ledoblak!
– Barom vagy!
Jacob hirtelen lefékezett két pálmafa árnyéka alatt. Kis híján hátraestem, de gyorsan letettem a lábamat. Leszálltam, simogattam a hátsómat elégedetlen képet vágva.
– Csak nem megfájdult? – kérdezte.
– Kibaszott kispárnát tehetnél rá vagy valamit. Tudod, hogy töri a seggem a csomagtartó?
– Majd megtanítalak bicajozni megint – mosolygott rám. Rásütött a nap, megcsillant fekete haján a fény. A frufruját kissé libegtette a szél.
– Kurva amnézia!
Jacob a kezemre pillantott, amit habozott megfogni, bár mindketten tudtuk, hogy ezen a strandon senki nincs, mert hamar mélyül a víz. Igazán jó úszónak kellett lennie annak, aki itt akart bemenni az óceánba. Jake mindig idejött, mert ezen a helyen egyedül lehetett a gondolataival. Bizonytalanság volt a szemében, ezért azt mondtam:
– Nyomás!
Így legalább nem kellett azon rágódnia, hogy kézen fogva menjünk-e a partra. Már itt levettük a cipőt és a zoknit, a fa törzséhez támasztott bicikli alá raktuk. Odasétáltunk a vízhez a langyos homokban. Én egy lépéssel távolabb álltam meg, végigfutott a hideg a hátamon a végeláthatatlan horizontot nézve. Jacob közben levette a pólót és a térdig érő farmerét, alatta fürdőnadrág volt rajta. Levetkőztem én is.
– Úszol? – kérdeztem.
– Egyszer bevittelek a vízbe az amnéziád előtt. – Felém fordult csípőre tett kézzel. – Azért hoztalak ide most, hogy újra bejöhetnél velem. Hátha segítene visszahozni pár emléket is.
– Lehet... – nyeltem egy nagyot. – Fognod kéne a kezem.
Másnak ezt nem mondtam volna ki. Másnak azt mondtam volna, hogy megyek egyedül, aztán elindulnék és közben rettegnék. Jacob elmosolyodott, figyelt, majd nyújtotta a kezét.
– Pont nem jön senki – biccentett.
A tenyerébe simult a tenyerem. Az ujjaim vékonyabbak voltak az ő ujjainál, de ennek ellenére mindig szépnek láttam a kezét.
Egy darabig csak mosolyogtunk egymásra. Vártam, hogy vezessen, hisz ő az erősebb, és ez nagyon tetszett nekem. Ha róla volt szó nem zavart, hogy kicsinek és törékenynek érzem magam. Talán ez a valódi énem: az esetlen, gyenge és félős srác. Jacob előtt nem szégyelltem semmit, lehet, hogy a műtétet megelőzően igen, de ez akkor már nem számított. A jelen volt a fontos, az adott pillanat.
Derékig besétáltam a vízbe a kezét fogva. Nem futkosott a hideg a hátamon, és libabőrös is csak azért lettem, mert fáztam. Jacob nem fázott. Egy pillanat alatt megszokta a vizet.
– Ugye, hogy nem is olyan rossz? – kérdezte, és lassan elengedett.
Ahogy az ujjai távolodtak az ujjaimtól megremegett a lábam.
– Semmi gond, itt vagyok. Oké? – bólintott.
Most sem jött hideg érintés és az a fullasztó érzés, hogy beszippant az óceán.
– Nem félek, ha itt vagy – feleltem, aztán hangosan nevettem.
– Na, ugye! – nevetett ő is, és közelebb jött. – Én mindig itt leszek. Ha te is akarod.
– Mindig?
– Örökké. Egy életen át.
Jacob arca komollyá vált, ezért tudtam, hogy komolyan is gondolta, amit mondott. Még közelebb húzódtam hozzá. Már nem lettem volna libabőrös, ha egy kicsivel több távolság van köztünk. Szerettem ezt a furcsa, az egész testemen átfutó borzongást. Azonnal eszembe jutott, hogy le kell vennie a nadrágját, és meztelenül öleljen át. Érezni akartam őt, minden részemmel. Jacob megérintette a derekamat, nagyot nyelt.
– Még most is üres a part – célzott valamire.
– Akkor ölelj át!
Magamhoz rántottam őt, és a számat a szájához nyomtam. A nyelvem a nyelvéhez ért, a kezem pedig a hasához, aztán belecsúsztattam a nadrágjába.
– Hé! – Jake elhátrált. – Ez már túlzás! Még a nap se ment le.
– Nem bírom ki nélküled! – kaptam utána megint, de inkább kiment a partra.
Utánasiettem, megálltam előtte, gyorsan a karjaiba dőltem, Jake pedig nem tudott mást tenni csak ölelni.
– Kívánlak – suttogtam a fülébe, aztán egy csókot adtam a nyakára.
– De ne itt! Még be sem sötétedett. Bárki megláthat.
Szétnéztem a parton. Észrevettem a távolban egy nyaralót, ami csupán fehér foltnak tűnt onnét. Elmosolyodtam, erre Jacob zavartam pislogott rám. Megragadtam a kezét, és szaladni kezdtem, húzva őt is.
– Hova megyünk?! – kiabálta.
Rohantunk a parton, a lábunk néhol belesüllyedt a homokba. Az volt az egyik legszebb pillanat az életemben. Az üres strand a nevetésünktől lett hangos, és húztuk egymást előre. Jacob gyorsabb lett, olyan sebességgel futott, hogy szinte összeakadtak a lábaim. Mindenben jobb volt nálam, még a futásban is.
A ház fehér fával burkolt falait pirosra festette a naplemente erős fénye.
– Mit akarunk itt? – kérdezte Jake, fáradtan lehajolt és szuszogott.
– Menjünk be! – javasoltam, és már el is indultam a lépcső felé.
– Mi? Dehogy! – ragadta meg a karomat.
– Gyere már!
Felléptem a tornácra, Jacob követett, nyilván azzal a céllal, hogy megállítson.
– Menjünk be! – mondtam.
– Te hülye vagy? Mi van, ha nem üres a ház?
– Mi van, ha az?
– Akkor meg nem törhetsz be.
– Dehogynem!
Az ajtó felé fordultam, megvizsgáltam az üveget, és így szóltam:
– Ezt be kéne törni, mint a filmekben, és kinyithatnánk.
– Te komolyan nem vagy normális – csóválta a fejét.
– Akkor csináljuk itt!
– Ne már!
– Itt tényleg nem lát senki.
Jacob nyaka köré fontam a karomat, és cirógattam a tarkóját.
Elmosolyodott, aztán nagyot sóhajtott. A csípőmre simította a tenyerét. Megcsókoltam őt, majd az ajkára suttogtam:
– Kérlek...
– De gumi sincs nálunk. Semmi...
– Akkor csak simogass!
Jacob ajka az ajkamhoz ért. Szerettem, hogy lassan és gyengéden csókol, még akkor is, ha a nyelve már a számban van. A tapintásai finoman vonultak végig a derekamon, majd a hátamon. Nagyon óvatos volt velem, féltett saját magától, de nem bántam, mert ebből éreztem, hogy fontos vagyok neki. Kicsit nekilökött a falnak, ekkor ijedten rám nézett.
– Semmi baj – nyugtattam meg.
– Nem akarlak bántani.
– Nem fogsz. Nem török össze olyan könnyen.
Összeért a homlokunk, és lehunytuk a szemünket.
A lemenő nap ránk sütött, Jake árnyékot vetett rám. Kicsi lettem és gyenge a karjaiban. Elengedtem magam és hagytam, hogy ő irányítson. Úgy csókolt és tapogatott, ahogy kedve tartotta.
Lefektetett a tornácra, felém hajolt. Az ajkát nézve az járt a fejemben, vajon mikor csókol meg újra. A mellkasomon végigvonuló érintése arra késztetett, hogy halkan felnyögjek.
Jake kis híján rám feküdt, a számat, majd a nyakamat csókolta, aztán a fülem alatt, ettől elöntött a libabőr, és keletkezett a mellkasomban egy kellemes nyomás, ami minden csókjánál lüktetve kisugárzott a végtagjaimba. Jacob kék szemében vágyakozást láttam.
– Mintha álmodnék – mondtam. – Ne ébressz fel!
– Sosem kell felébredned.
– Szerinted létezik bármi is, ami elválaszthat egymástól minket?
– Semmi soha nem vehet el tőled.
Egy perc múlva teljesen lement a nap. Jacob csípőjére tettem a lábam, összesimult a testünk.


Eszembe jutott néhány dolog, amit csinálhatnék. Nézhetnék filmet, végre megfürödhetnék, összepakolhatnám a rumlit, a levetett koszos ruháimat kivihetném a mosókonyhába. Megigazíthatnám a heverőmön összegyűrődött lepedőt és párnákat, vagy csak elhúzhatnám a felettem lévő ablakon a függönyt, hogy érjen egy kis fény. De csak feküdtem. Mozdulni sem volt kedvem. Három napig csináltam ezt. Csak enni mentem ki, egyszer egy nap, amikor már szédültem, de pár falat ételnél több nem csúszott le a torkomon. Hányingerem lett az evéstől. Apa délutánonként bekopogott a szobába, miután hazajött munkából, könyvelő volt egy cégnél. Mindig elhajtottam, ezután elment otthonról a kórházba Nancyhez.
A negyedik nap estefelé, a ventilátor monoton hangjára figyelve majdnem leragadt a szemem, ekkor apa megütötte az ajtót. Szándékosan úgy csináltam, mintha nem hallanám. Összeráncoltam a homlokomat, és bámultam a ventilátor fehér, forgó lapátjait.
Kinyílt az ajtó, apa dühös tekintettel állt a küszöb mögött.
– Hagyj békén! – A hasamra fordultam, és a fejemre nyomtam egy párnát.
– Eddig békén hagytalak, elég türelmes voltam – közölte, aztán bejött, a lépéseinek hangja egész közel szűnt meg.
– Egy szóval se mondtam, hogy bejöhetsz – motyogtam a párna alatt.
– Szerinted ennek van értelme? Bezárkózol ide, gatyát se cserélsz, és úgy viselkedsz, mint egy tízéves. Ettől megoldódnak a gondjaid?
– Nem. Ez sosem oldódik meg...
– Legalább ülj már fel!
Eldobtam a párnát. Feltápászkodtam szúrós szemeket meresztve apámra.
– Na, végre valami haladás! – mondta, majd kikapcsolta a ventilátort. – Inkább szellőztess ki! – Elhúzta a függönyt, kinyitotta az egyik ablakszárnyat.
A beáramló levegő tényleg jót tett, mert szétszakadt a fejem. Görnyedt háttal, kócosan és savanyú képpel ültem ott, egy szál fehérneműben. Apa végignézett rajtam, és halkan nevetett.
– Borzalmas látvány vagy. – Helyet foglalt mellettem. – Most újra felveszem a türelmes arcom.
– Mi bajod? Bökd már ki!
Apa sóhajtva lehajtotta a fejét, talán megpróbálta úgy összeszedni a szavait, hogy ne bántson meg.
– Damien, szerinted meddig lehetsz idebent?
– Fogd be!
– Ez így nem fog menni... – gondolkodott hangosan, maga elé nézve. – Vacsorázzunk a városban! Együnk pizzát vagy hotdogot. Bármit, amit szeretnél.
– Mit akarsz ezzel?
– Azt, hogy végre egyél. Ha csak ennyi fog történni, akkor már megérte.
– Nincs kedvem sehova se menni!
Az ágyra dőltem, és morogtam. Apám fújtatott egyet, aztán felállt.
– Akkor rendelek.
Egy óra múlva csengetett a futár. Még mindig feküdtem, de már élveztem a friss levegőt, ami betöltötte a szobámat.
– Kérsz? – jött be apa, a kezében a pizzával.
Még nem volt kinyitva a doboz, viszont felém szállt az illat. Morogni kezdett a gyomrom, és összefutott a nyál a számban, mégsem mozdultam.
– Szalámi, sonka, gomba és sajt – mondta apa.
A számban éreztem az ízeket, és a gyomrom csak jobban morgott. Az orromban pedig valódi gyönyörré vált az illat. Felültem, és nagyot sóhajtottam.
– Gyere a nappaliba! – biccentett, és elhúzott a kajámmal.
Utánavonszoltam izzadt, nehéz és nem épp jó szagot árasztó testem. Pár napja nem láttam a házat, csupán a fürdőig mentem el; vécére és inni. A helyiség pont a szobám mellett volt.
Látszott, hogy Nancy nincs itthon, apám alig talált tiszta edényt. Nagy szemmel bámultam rá a kanapén ülve, amikor odaadta a tányéron párolgó pizzámat, és felnyitott nekem egy sört.
– Biztos szomjas leszel utána – mondta, és leült, bontott magának is egy üveggel.
– Többször fogok depizni – jutottam bölcs elhatározásra, majd lehúztam jó pár korty sört.
Egyszerre tettük le az üveget a dohányzóasztalra. Törökölésben ültem, az ölembe raktam a tányért, és a forró pizzából haraptam egy nagyot. Szétégett a szám, ezért rágás helyett tátott szájjal lihegtem. Apám jót röhögött rajtam. Nehezen lenyeltem a falatot, és ittam megint, hogy ne füstöljön a nyelvem.
– Szólni akartam, hogy meleg – vont vállat apa.
– Ja, akartál...
Nem érdekelt, hogy forró. Nem bírtam visszafogni a vágyat, megettem a szelet pizzát. Akkor vettem észre, hogy mennyire üres volt a gyomrom, mert hirtelen tele lettem, és attól a néhány korty sörtől megszédültem. Mégis javult a közérzetem.
– Most már mondd el, hogy mi van! – Leraktam a tányért.
– Szeretném, ha végre észhez térnél. Tudom, hogy nem vagy könnyű helyzetben, de muszáj megbirkóznod vele. A tagadás nem segít.
– És mégis mit tegyek?
– Látogasd meg a lányodat!
Hátradőltem, és meredten néztem előre. Semmit sem szerettem volna felelni.
– Damien, kérlek! Ezeket a dolgokat kezelned kell, és nem elfutni előlük. Ha nem nézel szembe vele, akkor életed végéig kísérteni fog.
Apa megtámaszkodott a térdén, közben végigsimított az arcán.
– Nem voltam a legjobb apa – mondta halkan. – Megtiltottam neked mindent, ami egy gyerek életében fontos, és ezzel azt sulykoltam beléd, hogy a betegséged egy borzasztó dolog, mert korlátoz. Meggyűlölted magad, mert ezt tanítottam neked. Azt kellett volna tanítanom, hogy fogadd el magad, és légy boldog, akkor is élj, ha eltörsz.
Sokszor dumáltunk már, és legtöbbször azt várta, hogy szólaljak meg. Most tényleg beszélni akartam, de még egyszer sem volt velem ennyire őszinte. Ezeket én is tudtam, viszont tabu volt. És hogy pont ő hozta fel, és nem én kértem számon, megdöbbentett.
– Hiba volt részemről. – Lehajtotta a fejét. – Ez a hiba, nem az, amit te hiszel hibának. Nem tudom visszaforgatni az időt, de talán még javíthatok a vétkemen. Arra kérlek, hogy próbáld meg élni az életedet, boldogságot keresni, a korlátaidon belül. A korláton belül, ami Grace. Ne tanítsd ugyanazt neki, amit én tanítottam neked! Ha elutasítod, akkor ezt fogja érezni.
Apa megfogta a csuklómat, hogy lefogja a kezem remegését. Mélyen a szemembe nézett:
– Bocsáss meg azért, amit tettem veled!
Csak bólintani tudtam, az ajkaim eltávolodtak egymástól, ám elakadt minden szó. Talán egy „semmi baj” vagy „köszönöm” jó lett volna.
– Elfáradtam, lepihenek – állt fel a kanapéról.
– Oké – bólintottam meredten lesve előre.
Zuhanyzással fejeztem be azt a napot, aztán rendesen vacsoráztam. Megigazítottam az ágyamat, levittem a szennyes ruhákat az alagsorban lévő mosókonyhába.
Jól ismertem milyen érzés, ha eldobják az embert azért, mert más. Számtalanszor gondoltam az eredeti szüleimre, és találkozni akartam velük, de amikor megtudtam, hogy apám a háta közepére se kíván, anyám pedig összetört szülés közben, többé nem érdekeltek.
Szótlan voltam másnap az autóban. Az ölemben tartott lila papírszatyrot néztem, amiben Grace ajándéka várt arra, hogy átadjam. Felemeltem a tekintetemet, merev arccal figyeltem az utat és az előttünk haladó autót. A hasamhoz öleltem a szatyrot, meglátszott rajta izzadt tenyerem kerek nyoma.
Beléptünk a kórházba. A lift felé haladva ismét elfordítottam a fejemet, ha elment mellettünk egy ápoló, és a folyosó jól ismert szagától összeráncoltam a homlokomat. Így voltam tizenöt évesen, amikor kamaszodni kezdtem, és mindent utáltam.
A kórterem előtt vettem egy nagy levegőt, és én nyitottam be előbb. Amelia elmosolyodott az ágyon ülve, a karjában tartott egy fehér pokrócot. Joyce is bent volt, biccentett apámnak, aki azonnal vette a lapot. Mindketten kimentek.
Egy kicsit szűknek éreztem a nagy és világos kórtermet, ahol még TV is volt. Kevéssel különbözött egy normális szobától, kivéve az inkubátort. A lábam nehezen mozdult, mégis odaléptem Ameliához. Épp köszönni akartam, amikor a karjában lévő pokróc megmozdult, és egy pici arc fordult felém. Nyeltem egy nagyot.
– Jobban van, már tud rendesen enni – mondta Amelia, és megsimította Grace homlokát. – Vettek tőle vért, nemsokára meglesznek a leletei is.
– Hoztam neki ajándékot. – Felemeltem a szatyrot. – Ruha van benne meg egy zenélő akármi.
– Köszönjük – nevetett Amelia. – Tedd le oda! – pillantott az éjjeliszekrényre.
Miután leraktam a csomagot, figyeltem Grace-t. Akkor tudtam meg, hogy a babák szeme szinte fekete a születésüket követően, csak hónapok múlva változik meg és veszi fel azt a színt, amilyen felnőttként lesz. Grace szeme nemcsak fekete volt, hanem olyan, mint az enyém. Eszembe jutott, hogy a kék sclera nála elmúlik, ahogy nő, a hármas típus miatt.
– Nem érinted meg? – kérdezte Amelia.
Csak ránéztem, és nem mozdultam.
– Damien, mi a baj?
– Mi van, ha bántom?
– Egy simogatással nem fogod bántani.
Vettem egy nagy levegőt, leültem Amelia mellé, és megemeltem a kezemet, a tenyeremben volt Grace langyos és puha fejecskéje. Ugyanaz a szem nézett rám, mint a tükörből. A saját tekintetem figyelt. Elöntötte a mellkasomat és az arcomat egy kellemes melegség. A fehér és tisztaságszagú kórtermet hirtelen már nem is éreztem annyira nyomasztónak. Napok óta akkor mosolyodtam el először, és mintha pár kilóval könnyebb lettem volna. Átléptem az első akadályt, a másodikra gondolva el is tűnt a mosolyomon.
– Jól vagy? – kérdezte Amelia.
Nem válaszoltam, simogattam inkább Grace-t. Elhúztam a kezemet, mert kezdett lecsukódni a szeme.
– Alszik, úgyhogy nem zavarok tovább – mondtam, és sóhajtva felálltam. – Jövök máskor is.
– Rendben.
Apa a folyosón beszélgetett Joyce-al.
– Elkísérsz egy helyre? – léptem oda hozzá.
– Persze.
A földet nézve sétáltam el a liftig. Odabent feszülten figyeltem az emeleteket jelző, felvillanó piros számokat. Miután kiszálltunk, egyre nehezebb lett minden lépés. A homályos folyosó csendje rátelepedett a mellkasomra, de én inkább vettem egy nagy levegőt, és felemeltem a tekintetemet. Végigfutott a hátamon egy hideg érintés. Zúgott az emlékeimben a hullámok vad sodrása, beugrott az utolsó kép azelőttről, hogy megszűntem létezni. Felbukkant a forró napfény és a félelem is, hogy Jake nincs sehol. Sóhajtottam, amikor megálltam az ablaknál. Egy ápoló csinált valamit a kórteremben.
Elfordultam, és nekidőltem a falnak. Pont elég volt, ami addig elém tárult; Jacob feküdt, csövek, gépek és félhomály. Néztem a szürke padlót, a közönyösen sétálgató ápolók lábainak mozgását. Itt nem hallottam jajgatást, se beszédet. Ezen az osztályon teljes csend uralkodott, ezért azonnal hangossá váltak gyors lélegzetvételeim. Legördült egy könnycsepp az államra, de le is töröltem.
Engem próbált megmenteni Jake. A kurva életbe!
– Hamarosan kijön az ápoló, aztán bemehetsz. Infúziót cserél – szólt apa.
Megint el akartam menekülni. Visszacsinálni mindent, amit eddig már megtettem. Hátrálni, hátrálni, majd futni. Meg szerettem volna kérdezni apától, hogy mit tegyek, de csak bámultam a földet.
– Itt hagylak egy kicsit, oké?
Bólintottam.
– A földszinten várlak – mondta apa, aztán megveregette a vállamat, és elindult.
Lehunytam a szemem, a tarkómat a falhoz támasztottam, és nagyokat sóhajtottam. Tudtam, hogy más leszek, ha most belépek azon az ajtón, és ettől libabőrös lett a karom. Azt azonban nem tudtam, hogy jó vagy rossz irányba változok-e. Vajon ismét tele leszek hazugságokkal és elrejtem önmagam? Az ápoló túl sokáig tartózkodott a helyiségben, nekem pedig remegni kezdett a lábam, mintha nem bírna el, és megfájdult a hasam is. Most távozhatnék, és azt hazudnám apának voltam bent. Ekkor kinyílt az ajtó, a középkorú fickó rám nézett:
– Szia. Be szeretnél menni?
Szó nem jött a számra, bólintani is alig láthatóan sikerült. A pasas hunyorgott, aztán így szólt:
– Mielőtt belépsz, öltözz be! Tíz perc múlva visszajövök.
Megvártam, amíg végigsétál a nyomasztóan fehér falak között.
Ezen a néma helyen senki sem volt, aki ösztönzött volna. Egyedül kellett bátorságot gyűjtenem, ám sejtettem, hogy nem fogok, ezért gondolkodás nélkül bementem.
Nem a kórterembe léptem be előbb, hanem egy kis szobába, ahol a fogason találtam zöld overált, maszkot és kesztyűt. Felemelve a fejemet megpillantottam magamat az ajtó üvegében. Ez a ronda ruha mintha csak nagyobb falat húzott volna közénk.
Miért kell így bemennem hozzá? Hisz, szeretem! Ő a szerelmem!
Nyeltem egyet, aztán lassan benyitottam. Hallottam az EKG-t: bip...bip...bip...
Zihálva hátráltam, pislogni próbáltam, ám nem sikerült a döbbenettől, ami félelemmel párosult. Nem bírtam így látni őt, mintha a csövek, a maszk a teste részét képezték volna, és én egy fura, abszurd valóságba csöppentem. Nekiütköztem az ajtónak, mire összerándultam. Ő nem Jake...Ő nem lehet Jacob... – ismételte az agyam. Lehunytam a szemem, igyekeztem túllépni a saját hülyeségemen: Nem Jake... De ő az... Nem...
Amikor ismét ránéztem, akkor erőt vettem magamon, hogy meg tudjak mozdulni. Csak pár lépésnyire volt tőlem, mégis mintha egy hegyet másztam volna meg az ágyáig. Beszélni akartam, azonban folyton elakadt a szavam, amikor megmoccant a kijelzőn a zöld vonal.
bip...bip...bip...
Jacob felé hajoltam lassan, a homlokához érintettem az ajkamat. Így kezdtem megérteni, hogy a félig besötétített szobában tényleg az a fiú fekszik, akibe beleszerettem. És csak ennyi jelzi, hogy még létezik: bip...bip...
Megérintettem a csuklóját.
– Jóvá teszem – suttogtam. – Ígérem. Boldog leszel és én is, csak ne kelljen így látnom téged.
Egy kicsit könnyebb lettem, hogy hozzá mertem szólni. Kifutott a számon egy elfojtott sóhaj, aztán eltávolodtam tőle. Kimentem az ajtón, levettem a ruhát.
A folyosón észrevettem apát és Nancyt. Lenyeltem a szememben gyűlt könnyeket, a földre néztem inkább. Jake édesanyja odalépett hozzám, és átölelt. Anyai ölelés volt. Legördült egy könnycsepp az államig, pedig megfeszítettem az arcomon az izmokat, hogy ez ne történjen meg.
– Gratulálok Grace-hez! – pillantott rám végigsimítva a vállamon.
– Köszönöm – suttogtam.
– Ígérem, hogy meglátogatom valamikor!
– Ráér.
Nem is erről szeretett volna beszélni, elárulta a tekintete, amin együttérzés villant át. Talán csak a figyelmemet próbálta elterelni. Bólintottam, aztán elköszöntem, és elindultam a folyosón. Apa cipőjének hangja követett engem.
Buszra szálltam késő délután. Az ablak üvegéhez érintve a homlokomat fürkésztem a lagúna vizén megcsillanó napsugarat. A távolban már látszott, hogy pirosodik az ég alja. Félni kezdtem, mert tudtam, hogy nemsokára lemegy a nap, és még sosem voltam egyedül a szigeten.
Leszálltam, elindultam az úton. Sok ember jött velem szembe, akik nemrég indultak vissza a strandról. Lehajtott fejjel sétáltam el mellettük és úgy tettem, mintha nem hallanám a nevetésüket.
Megálltam két pálma árnyéka alatt. A távolban a nap majdnem belemerült az óceánba. Piros fény terült el a hullámokon. Most nem vettem le a cipőmet, nem érdekelt, hogy langyos-e a homok. Abban biztos voltam, hogy a víz már jéghideg.
A partra értem, és figyeltem a napot, ami még jobban elmerült az óceánban, mintha el akarna mögötte bújni, és csupa vér volna tőle a víz. Ez a hely, ez a víz, ez a naplemente nem volt egész Jake nélkül. Hiányzott az illata, a hangja és távolodó alakja, ahogy egyre messzebb úszik, én pedig csodálom őt. Nélküle én sem voltam ugyanaz.
Levettem a cipőmet, a zoknimat és a farmeremet. Megszoktam már a begipszelt karral való öltözést és vetkőzést. Végül kibújtam a pólómból, úszónadrág maradt rajtam. Megemeltem a lábamat, de megtorpantam. Egy hullám hangosan ért a partra. Nyeltem egyet, és elindultam azt nézve, ahogy a napból csak egy vékony félkör maradt. Meg akartam küzdeni mindennel, hogy megerősödjek. Erősnek kellett lennem. Érte, hogy vigyázhassak rá, bármilyen is legyen, ha magához tér.
Már a bokámhoz és a lábszáramhoz csapott a hullám, amikor megpillantottam őt a vízben, integetett felém. Lehunytam a szemem, és ökölbe szorítottam az ujjaimat. Szabályosan lélegeztem, közben libabőr keletkezett rajtam. Nemsokára itt lesz. Mindjárt megérkezik, mert ez az ő helye – hazudta az agyam.
– Nem! – mondtam ki hangosan.
Felnyílt a szemhéjam. Olyan érzésem lett, mintha valaki állna mögöttem. Gyanakvó tekintettel fordultam meg. Csak a két pálmát láttam messzebb. Figyelve a lábnyomaimat és a jól ismert helyet, belém nyilallt egy érzés: itt kellene lennie. Itt van valahol. Ráztam a fejemet, összeszorított ajkakkal, de mégsem bírtam megérteni, hogy ismét hazugsággal próbál megnyugtatni az eszem. A következő mondattal folytatta: ő nem Jake, aki a kórházban fekszik. Egy percre eltávolodtak az ajkaim, majdnem elmosolyodtam. Ki kellett mondanom, még mielőtt tényleg elhinném:
– Nem! Hazugság!
Figyelve az egyre sötétebb partot tele lett a fejem régi sérelmekkel, amikkel évek óta nem foglalkoztam. Eszembe jutott az édesanyám, akit sosem ismerhettem meg, aztán a mostohaanyám, aki kiskoromban elhunyt. Az eredeti apámra gondoltam, aki eldobott, aztán a töréseimre, a sok gipszre és arra a vágyra, hogy biciklizni, úszni és kosarazni szerettem volna kisgyerekként. Lehunytam a szemem és láttam a kórtermet, az arcomat szorította a lélegeztetőhöz tartozó maszk, aztán zavarttá váltam, mert fogalmam sem volt arról, hogy Floridában lakunk. Aztán megint elsötétült minden, megint megállt a szívem, az újraélesztéstől pedig megint megrepedt egy bordám. A sok-sok fájdalom is eszembe jutott és szinte újra éreztem a mellkasomban.
Végignéztem a fekete és üres parton. Eltökélt tekintettel fordultam az óceán felé.
Nem félek tőled. Egyedül vagyok, de akkor sem félek.
Nagy levegőket vettem, a hajamat a homlokomra sodorta a szél. Beleléptem a vízbe, ami már szinte olyan árnyalatú volt, mint a megdermedt és sötét, ám korábban izzó lávafolyam. Megcsillantak rajta a csillagok fehér fénypontjai. Bennem volt az érzés, hogy megragad és beránt, csak a bokámhoz ért, de máris fojtogatott. A hullám felcsapott a combomig. Léptem egyet, és felvillantak a fejemben a képek: belefolyik a torkomba, süllyedek, egyre távolabb van az égbolt, homályosak a felhők.
Reszkettem és csupa libabőr lettem. Ennek ellenére mentem és mentem előre, a hullám a mellkasomra csapott. Nagyot sóhajtottam, és még jobban reszkettem. Elszorult a torkom, megingott a térdem.
Beszippant. Mindjárt beszippant... – szólalt meg megint az agyam. De nem. Derékig ellepett a víz, mégis álltam.
– Nem félek tőled. Semmitől sem félek.


Másnap délután apa bejött a szobámba. Mosolygott. Furcsa volt, mert régóta nem tette.
– Van egy jó hírem – ült le mellém.
– Ki vele! – böktem oda, a párnán fekve.
– Az egyik munkatársam nyitott egy bárt. Menne az éneklés közönség előtt?
– Süket vagyok...
– Persze...
Apa sóhajtva felállt, odalépett az íróasztalomhoz. Kihúzta a fiókot. Felültem, mert sejtettem, hogy mit akar.
– Még ki sem próbáltad – fordult felém, a kezében tartva a hallókészüléket. – Hónapok óta megvan.
– Gagyi, nagyon látszik. Nem hordom.
– De hallasz vele.
Elfintorodtam a padlót lesve. Apa karba tett kézzel nekidőlt az íróasztalnak.
– Figyelj, jobb munkát nem tudok neked szerezni. Elmehetsz egy szállodába bőröndöket cipelni, vagy beteszed ezt a füledbe – mutatta a hallókészüléket –, és lesz egy király állásod.
Rápillantottam, de még mindig morcos képpel.
– Tudom, hogy eddig arra ösztönöztelek, hogy utáld magad, és késő változtatnom.
Apa újra sóhajtott, aztán szomorú lett a hangja:
– Mégis örülnék, ha elfogadnád a helyzetedet. Szeresd azt, aki vagy, ebben a testben!
Figyeltem pár percig a hallókészüléket.
– Oké! – egyeztem bele.
Apa ismét elmosolyodott, megveregette a vállamat, aztán kiment a szobából.