"Tizenhét éves koromig ötvenkét törésem volt. Floridában eltörtem a csuklómat, a kulcscsontomat, a combcsontomat és a bordámat. (...) Pár évig nem hagytam, hogy kezeljenek, a lázadó kamasz időszakomban, ezért megsüketültem az egyik fülemre és töréke...
Attól a naptól kezdve, hogy Jacob leküzdötte a félelmét, minden egy kicsit könnyebb lett. Együtt aludtunk esténként, pont mint a baleset előtt. Egyik reggel hamarabb keltem, ami ritkán történt meg, és figyeltem Jake-et, ahogy a hátán fekve, halkan szuszogva alszik. Fogalmam sincs miért tette ezt velünk az élet, vagy a sors, bár korábban nem hittem az ilyesmiben. De akkor elkezdtem gondolkodni rajta, miközben mellette ültem és szép arcát néztem, és arra jutottam, hogy egyek vagyunk, ő és én. Egy kicsit mások, mint a többi ember. Sőt, nem is kicsit! Ő az enyém volt, mindenével együtt, a fájdalmával is, amit a baleset örökre beleégetett és sose válhat meg tőle. Mintha a mellkasába rakott volna egy élete végéig izzó követ a szíve helyére. Eldöntöttem, hogy elveszem tőle ezt a fájdalmat, de ha mégsem sikerül, elfogadom benne, és az összes erőmmel azon leszek, hogy ne tudjon figyelni rá.
Mint aznap is, amikor felhívtam Murphyt, és megkérdeztem, van-e ideje ránk. Sokáig gondolkodtunk Jacobbal, mi legyen a közös tetoválásunk, aztán rájöttünk, hogy mindkettőnknek volt egy nagyon fontos, meghatározó pillanat az életünkben, ami megváltoztatta körülöttünk az egész világot. Életünk legnagyobb sérülése, az a törés, ami egy új emberré változtatott minket.
Murphy egyedül volt a szalonban. Két fekete, bőrborítású szék állt balra, amiket ággyá lehetett alakítani. Felette állólámpa volt. Azok mellett kerekeken guruló asztalon a tetováláshoz szükséges eszközök; becsomagolt tűk, tinta és a gép már odakészítve nekünk. Izgatottan néztem körbe, alig tudtam levenni a szemem a falon lévő képekről, a rengeteg korábban elkészült tetoválás keretbe helyezett fotójáról. Látva, milyen profi munkák díszítik a nagy ablakoktól világos, kis helyiséget, alig vártam, hogy sorra kerüljek. Habár, amit mi akartunk nem volt valami bonyolult minta.
Előbb Jacob ült a székbe. Murphy mindent előkészített, és bekapcsolta a zenét a pult mögötti polcon lévő laptopon. A pulton volt a pénztárgép és néhány magazin, nyugodtan olvasgathattam, illetve nézegethettem, amíg várakoztam, nyilván az is tetkókkal volt tele.
Kiderült, hogy Jacobnak és Murphynek egyforma a zenei ízlésük, és már akkor sejtettem, hogy nem most találkoznak utoljára.
Jake a csuklójára varratta annak a napnak a dátumát, amelyiken felkelt az altatásból, én pedig annak a napnak állítottam emléket, amikor kómából ébredtem. Bár nem emlékeztem egy teljes évre, a történései igenis formáltak engem. Én is pont úgy újjászülettem akkor, mint Jake.
Jacob arcáról őszinte öröm sugárzott, miután elhagytuk a szalont, és már a napsütötte utcán vártuk Nancyt. Ezúttal nem aggódott, ha bárki is rápillantott, pedig elég nagy volt a tömeg. Megragadta az alkaromat, és az ölébe húzott, emiatt sokkal több tekintet szegeződött ránk, de nem érdekelt.
– Ez a szék elbír kettőnket? – kérdeztem.
– A pihekönnyű testedet meg se érzi.
– Ha széttörik alattunk nem vállalok felelősséget.
– Majd veszel nekem másikat, úgyis van egy menő állásod.
– Álmodozz csak!
Erre Jake belemart az oldalamba, én meg felsikkantottam az utca kellős közepén, mire a legtöbb arra sétáló ember megbámult. Úgy felforrósodott azt arcom, hogy biztos volt, a homlokomig elvörösödtem.
– Ezt meg fogod bánni – sziszegtem a fogam közt.
– Ugyan miért? Még így is én vagyok az erősebb.
Jacob megint belém mart, most már többször, én meg úgy nevettem, hogy majd’ leestem az öléből. Szerencsére észrevettem Nancy autóját a lámpánál várakozni a dugóban.
Annyira más voltam azelőtt, hogy Floridába költöztünk. Egy buta kölyök, aki mindenért nyafogott. Egy ritka, genetikai betegségben szenvedtem, de mégsem volt olyan rossz sorsom, amiért a világ kitaszítottjának kellett volna éreznem magam. Kicsinek és jelentéktelennek tűntek az akkori problémáim.
Épphogy hazaértünk indulhattam is vissza, mert Amelia, az anyja és a lányom meg szerettek volna látogatni minket, és én segíteni akartam nekik. Izgatott voltam, hogy vajon Jake mit fog szólni Grace-hez, aki addigra már igazi kis virgonccá vált, rengeteget csacsogott, és úgy megnőtt a haja, hogy egy kis, kunkori tincset fel lehetett kötni a feje tetején.
Amelia boldogan fogadta Jake-et, és bár még nem látta kerekesszékben, pont úgy viszonyult hozzá, mintha a baleset meg se történt volna.
Grace még a babahordozóban volt, gondoltam kiveszem végre. Meg is tettem, mire a nappaliban mindenki közelebb jött, hogy babusgassák. De én egyiküknek se akartam odaadni. Jake elé léptem, aki nagy, döbbent szemmel lesett rám, és a mosolyomról leolvasta mit is szeretnék.
– Ki van zárva – mondta.
– Miért?
– Mert össze fogom törni.
– Ugyan már!
Annyira büszke lettem volna, ha Jake a karjába veszi a lányomat, akit vastag, rózsaszín pokróc védett. Egyébként is biztos voltam abban, hogy Jacob nem töri össze.
Jakey megszeppent pillantással tartotta a két karját, én pedig átadtam neki Grace-t. Amikor a lányom nála volt meghatódott pír kúszott az arcára, és gyengéd érintéssel simította meg a kicsi szőke, hullámos haját. Grace pedig kissé meglepetten figyelte őt, mert még sose találkoztak, nem ismerte.
Ezután nemsokára rávettem Jakey-t, hogy kísérjen el a bárba, és hallgassa meg, ahogy énekelek. Otthon sokat hallott már, de zenével egészen más.
Kicsit magára hagytam, amíg készülődtünk; Murphy behangolta a gitárját, én kipróbáltam a mikrofont. Csak pár vendég lézengett, iszogatott az asztaloknál, vagy a pultnál ülve.
Murphy elkezdte a lassú dallamot, miután elhelyezkedett a sámliján. Nagyot sóhajtottam a kis színpad barna deszkáira nézve, aztán a mikrofonhoz hajolva vártam, hogy kezdhessek.
Jacob a hozzánk legközelebb eső asztaltól nézett rám, és én még sose voltam ennyire zavarban. Neki akartam énekelni, az egyik kedvenc dalomat, amit akkor hallgattam, amikor még a kórházban feküdt altatásban. Ki kellett énekelnem magamból a szavakat, ezzel elengedni a dalt és a fullasztó érzést is, ami akkoriban gyötört.
– „Hideg csontok, igen, ez a szerelmem. Elrejtőzik, mint egy szellem. Tudja, hogy ugyanúgy vérzünk? Nem akarok sírni, de megtörtem.”
Lehajtottam a fejemet, a mikrofont markolva, és hallgattam a lassú dallamot, amit Murphy játszott. Szép volt így, körítés nélkül, csak a gitár hangja. Már nem hagytam, hogy könnyek gyűljenek a szemembe, nem! Inkább elmosolyodtam Jacobot figyelve.
– „Elmenekült? Nem tudom. Ha elmenekült, jöjjön haza! Ha vérzik, én is vérezni fogok. Elmenekült, a felhőkbe, most már tudom.”
Az előadás után Jakey és én egy kicsit kimentünk a bár elé, hogy levegőzzünk. Akkor kevesen jártak arra, csupán egy-két ember, bent azonban már sokan voltak, és beszélgetésük halk duruzsolása kiszűrődött hozzánk.
– Gyönyörű volt a hangod – dicsért meg Jake, és megfogta a kezem.
– Köszönöm. Hívjam apát? Menjünk haza?
– Nekem van egy jobb ötletem.
Furcsa szemeket meresztettem Jacobra, mert nem értettem, mit szeretne.
– Emlékszel arra, hogy néha vittelek biciklivel?
– Persze.
Jacob a széke fogantyúira akasztott táskájához nyúlt, kivett belőle egy pár fekete, ujjatlan, a tenyerén vastagabb anyagú kesztyűt, és felhúzta. Ha kint közlekedett mindig viselte.
– Nincs messze a buszmegálló. Szép az este. Az ég csupa csillag. Ülj ide!
Azzal beleültem Jacob ölébe, két lábamat úgy tartottam egyik oldalon, hogy ne akadályozzam a kerék mozgását. Nekidőltem Jake erős mellkasának, ő pedig, még mielőtt elindultunk volna, egy puszit nyomott az arcomra.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A regényben szereplő dalok:
The White Buffalo: House of the Rising Sun
Kid Rock: All Summer Long
Ektomorf: Collapsed Bridge
SYML: Where's My Love
