Melletted az élet

10. A szeretet ereje

Jacob

Aznap éjjel alig aludtam. Bevettem a szokásos gyógyszereimet, és figyeltem a mennyezetet a sötétben, amin csak egy halvány fehér sáv látszott. Az ablakon lévő reluxán maradt egy kis rés, és beszökött a holdfény. Nagyon szép volt az a kevés fény. Vagy nem is volt az, csupán az én szememnek. Akkor jöttem rá, hogy hol is vagyok pontosan. Ez itt Florida, a hely, ahol születtem, ahol már majdnem fel is nőttem, bár akkor nem voltam ebben biztos. Újra az a srác feküdt az ágyon, aki több mint egy éve reggel morcosan battyogott le a földszintre koszos ruhában, mert utálta a világot a házukba költöző idegenek miatt. Gyerekesebben nem is viselkedhettem volna. Aztán hozzám szólt:
– Szia, Damien vagyok.
Én pedig mogorván mutatkoztam be ennek az aranyos fiúnak. Azonban másnap már vittem is a partra, ahol lenyűgözte az óceán, és leültünk a homokban, és... nem sokon múlt, hogy megcsókoltam. Ő az a fiú, aki nemrég kisurrant a kórteremből. Az én fiúm.
Azonnal nyúltam is a mobilomért, és pötyögtem egy üzenetet.
Jacob: Fent vagy még?
Damien: Épphogy hazaértem. Baj van?
Jacob: Miért hiszed mindig, hogy baj van?
Damien: Lövésem sincs.
Jacob: Csak hiányzol.
Damien: Te is nekem. Alig várom, hogy itthon legyél. ❤️
Megpillantottam a szívet az üzenet végén, és egy kicsit lebillentyűztem a telefont, a mellkasomra tettem. Úgy éreztem, az a piros szív már az enyém és senki se veheti el tőlem. Ábrándozva bámultam a plafont megint, úgy mosolyodtam el, hogy nem is akartam. Mintha akkor szerettem volna bele Damienbe, pedig már közel másfél éve együtt jártunk. Ekkor rezgett egyet a mobilom. Ránéztem a kijelzőre.
Damien: Hahó?!
Jacob: Itt vagyok. Mikor látlak megint?
Damien: Videóban is beszélhetünk.
Jacob: Ne, mert nagyon hiányzol, és csak rosszabb lenne.
Észrevettem, hogy így sokkal őszintébb vagyok, mint szóban. Rengeteg ronda gondolat is megjelent a fejemben, és bizsergett az ujjam, hogy írjam le.
Jacob: Miben alszol?
Damien: Gatyában.
Jacob: Bárcsak ott lehetnék!
Egy pillanatig elgondolkodtam, hisz ennek semmi értelme. Egyáltalán miért jutott ez eszembe? Gyorsan utánaírtam:
Jacob: Bár semmit se tudnék kezdeni veled.
Damien: Nem baj Jakey. Szeretlek. ❤️
Jacob: Én is. ❤️
Damien: Álmodj velem ma este! Én veled fogok.
Jacob: Bárcsak ott találkoznánk!
Damien: Azt imádnám. Olyan jó volt csókolózni veled.
Jacob: Nekem is veled. Jobban vagyok.
Damien: A csók miatt?
Jacob: Miattad. De nem akarok rád akaszkodni.
Damien: Ne legyél már ilyen! Nem tudsz rám akaszkodni, mert odavagyok érted.
Jacob: Így is, hogy béna lettem?
Damien: Fejezd be! Én meg össze-vissza török, fém van a combcsontomban, tele vagyok hegekkel. Soroljam még?
Jacob: Ok, felfogtam. Már nem csak benned vannak ilyen cuccok. A gerincemet csavarok tartják.
Damien: Ez irtó romi.
Nem válaszoltam. Fogalmam se volt, hogy mit írjak, zavartan ültem feljebb egy kicsit. Feloltottam a lámpát felettem, mert zavarni kezdett a sötét. Figyeltem a saját üzenetemet: „béna lettem”.
Azelőtt egyszer se gondoltam bele igazán és nem is vettem a számra, ilyen lazán biztosan nem, ahogy leírtam. „Gerinc, csavarok”... Igen. Ez is én voltam. Mindkettőt úgy írtam le, mintha természetes volna, el se gondolkodtam azon, megtegyem-e. Oldalra sandítottam, a fekete tolószékemre. Az is hozzám tartozott, pont úgy, mint a lemezek és csavarok, meg a szteroid, a fájdalom. De nem csak ezek, és erre akkor jöttem rá, amikor kaptam még egy üzenetet:
Damien: Te vagy a mindenem Jakey! Ha időközben bealudtál semmi gond. Majd megyek és még jobban leteperlek, mint ma. (Vagy már megteszem álmodban.)
Ő is az enyém volt. Amikor egy évvel a baleset előtt találkoztunk és összejöttünk észre se vettem, milyen csodálatos, hogy Damien az enyém. Sosem érdekelt a szerelem, semmiféle ilyen kapcsolat, éltem a világomat, úsztam, versenyeztem, buliztam. Azonban minden megváltozott, amikor megpillantottam őt. Sőt, nemcsak azt tudtam meg, hogy képes vagyok szerelmes lenni, hanem azt is, hogy más vagyok, mint a többi fiú. A székkel együtt pedig már duplán kilógtam a sorból.
A mellkasomhoz szorított telefonnal bámultam előre, és könnyek szöktek a szemembe. Pár órája még nem hittem volna el, hogy szerencsésnek fogom érezni magam, és melegem lesz a hűvös szobában, és gyönyörködök a holdfényben, és nem fog érdekelni a mellettem lévő tolószék.
Az a kis pont az alagút végén, ami eddig csak pislákolt hirtelen nagyon erőssé vált, és végre megvilágította az utamat is. Visszaemlékeztem magamra és Damienre, ahogy a régi házunk udvarán fekszünk a fűben, és ő felolvas a kedvenc könyvéből. Hallottam csodaszép hangját, és láttam szép vékony arcát, ahogy a napsugarak boldog mosolyára vetülnek. Hirtelen tele lett az orrom, és mély levegőt vettem, sokszor, mert csak így ment lélegezni, a holdfény és a bútorok árnyékai elhomályosultak a könnyeimtől. Nem tudom, mi ütött belém, de a gondolataim kuszává váltak, és néha átfutott rajtam a hideg, pedig őrülten melegem volt. A mobilom kijelzőjére tekintettem, bár nehezen láttam, mégis ráböktem a névjegyzékre.
A fülemhez emeltem a telefont, és nagyokat sóhajtva próbáltam lenyelni a könnyeim, mert tudtam, hogy hallani fogja, ha sírok, miközben beszélek.
– Jakey? – szólalt meg Damien a túloldalról kissé álmosan.
– Nem tudok aludni.
– Én sem, csak próbálkozok.
Akkor jöttem rá, hogy milyen borzalmas a kettőnk között lévő távolság, hisz addig mindig együtt voltunk.
Lecsúsztam, a párnára feküdtem.
– Tudsz nekem mesélni valamit Damien?
– Mit szeretnél?
– Olvasol nekem, amíg elalszom?
– Oké, de mit?
– Válassz te, csak hadd halljam a hangod!
Amíg Damien csendben volt, biztos könyvet keresett, kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját, és kivettem onnét a fülhallgatómat. Amikor Damien elkezdte, akkor már azon keresztül hallottam őt.
És ő mesélt. Nagyon hosszú ideig olvasott, és gyönyörűen, mintha egy dalt hallgattam volna, ami úgy tűnt sosem ér véget, és nekem nem kell lemondanom az élvezetről. Jó néhányszor lecsukódott a szemem, de egyszer se hagytam, hogy rám hulljon az álom, mert még szükségem volt erre a hangra. Beférkőzött a szívembe, uralta a gondolataimat, a lelkemet is, amit nehéznek éreztem, de az összes kiejtett szóval ledobott egy nagy követ magáról. Erre más hang nem tudta volna rávenni a lelkemet.
Aztán minden elcsendesedett, és a meghatódás kezdett békességgé alakulni. Rettentő hosszú ideje nem aludtam el ilyen nyugalommal, könnyű mellkassal, amit addig a kilátástalanság és kétségbeesés töltött meg. Talán otthon aludtam így, az utolsó éjszakán, mielőtt eldöntöttük, hogy napozni fogunk a mólón.
Milyen érdekes, hogy az ilyen szörnyűségek, mint ami velem történt egy pillanat alatt végbemennek, és nincsen jele, csak úgy a sors lök rajtunk egyet. Sokszor tűnődtem azon, hogy láttam-e valamit aznap reggel; esetleg egy híradást a TV-ben balesetről, vagy volt-e rossz megérzésem, szembejött-e velem az a bizonyos jel. A szürke felhőket az égen tekinthetjük valamiféle jelnek, de csak inkább óvva intenek. Ennél sokkal konkrétabb jel kell. Vagy mégsem, és ennek így kellett történnie? Nem menekülhettem volna el, mert ha akkor valami sugallat hatására meg is ijedek és otthagyjuk a mólót, vajon elütött volna egy autó? Rá kellett jönnöm, hogy mindennek oka van. De mit akar tőlem a sors?
Rám sütött a nap reggel, jól kinyújtottam a felsőtestem, és megpillantottam Tomot a szobában. Ő húzta fel a reluxát. Nagy nehezen feltápászkodtam, és ásítás közben már kérdeztem is:
– Miért vagy itt ilyen korán?
– Neked is jó reggelt – fordult felém a jó kedélyű, szőke fickó, szokásos fehér öltözékben. – Reggeli tálalva – mutatott az éjjeliszekrényemre, ahol egy tálcán, tányéron várt a kajám, illetve egy pohár meleg kakaó. – Intézd el a dolgaid a fürdőben, aztán röntgen.
– Milyen röntgen? – húztam közelebb a székem.
– Mivel nem érzed a lábad, ellenőrizni kell a ficamot.
Kitakartam magam, egyik lábam behajlítva, a kötésem még mindig erősen rögzítette a térdem.
– Túl szoros, most lehet lazább, úgyis le fogjuk venni – jött oda Tom, és meglazította a kötést, hogy hajoljon a lábam. – Óvatosan emeld ezt a lábad, még biztosan nagyon lazák a szalagok, és nem tenne jót neki, ha beütnéd, vagy ismét megsérülne.
Bólintottam, és átültem a tolószékbe, tényleg nagyon óvatosan tettem azt a lábamat a lábtartóra, illetve a talptámaszra. Veszélyes volt nekem az ilyen baleset, sőt bármilyen sérülés, mivel halványan se éreztem őket. Nyúltam is a kakaóért, és vittem magammal a fürdőbe. Azt, hogy miként végeztem el reggeli rituálém nem részletezném.
Miután kijöttem, Tom kiment, amíg pizsamából átöltöztem. Ciki volt a kórházi cucc, és nem akartam viselni tizennyolc éves létemre. Vagyis már nem egészen annyi voltam...
Azonnal röntgen, kiderült, hogy későn keltem. Segített a doki felfeküdni az asztalra, aztán vissza a kórterembe, mert már korgott a gyomrom. Nem kaptam kötést a lábamra, csak fáslit, a sérülésnek még gyógyulnia kellett.
Az ágyon ültem, és ettem a pirítóst, finom vajat és sonkát, akkora étvággyal tömtem be, mintha valaki el akarná venni tőlem.
– Ennek mi értelme? – kérdeztem teleszájjal Tomtól, aki épp a térdemet fáslizta.
– Mármint? – sandított rám.
– Úgyse használom a lábam.
– Akkor vágjuk le, nem?
Erre összehúztam a szemem morcosan, és betömtem még egy falatot.
– Jó nagy étvágyad van – jegyezte meg. – Eddig csak gyümölcsöt ettél.
– Azt is eszek, kell a diéta miatt.
– Jó hallani, hogy odafigyelsz a táplálkozásra – mondta, és befejezte a munkáját.
– Doki mondta, meg a dietetikus, vagy ki – vontam meg a vállam, és leraktam a tálcát, ittam egy kis gyümölcslevet.
– Ma jobb kedved van – nézett engem gyanakvóan.
Pityegett a mobilom, máris nyúltam érte, de lelöktem az éjjeliszekrényről.
– Basszus! – morogtam.
– Segítek – mondta Tom, és lehajolt érte. A kijelzőre pillantott, majd zavart arccal nyújtotta át a telefont.
Szinte kikaptam a kezéből. Damien köszönt, és három szív. Elmosolyodtam, de egyelőre nem válaszoltam, mert nem voltam egyedül.
– Harper mondta tegnap hazafelé, hogy járt nálad a srác, aki reggel is.
– Igen.
Az ölembe tettem a mobilt, és lefelé nézve szorongattam. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és volt egy sejtésem, hogy Tom nem véletlenül hozta fel ezt.
– Amikor az intenzíven voltam, akkor találkoztam vele – mondta, és leült az ágyra. – Kómában volt. Mindenki aggódott érte, azt hittük sosem ébred fel.
Jól emlékeztem arra, amikor Damien kómában volt a tüdőműtét után. Sőt, arra is emlékeztem, amikor megsérült, véres lett a szája, fájdalmában felnyögött... Aztán kórház, műtő, bezáruló ajtók.
Vettem egy nagy levegőt, és nem szerettem volna beszélni.
– Látom, ez érzékenyen érintett. Bocs, hogy eszedbe juttattam.
– Semmi baj.
Nem csak, hogy érzékenyen érintett. Arra vágytam, hogy bárcsak kitörölhetném az egészet a múltunkból, és akkor Damien nem szenvedett volna ekkora traumát. Elnémított a lelkiismeretfurdalás. Mintha egy hideg érintés vonult volna végig a hátamon.
– Az a lényeg, hogy felkelt és jól van – próbálta szépíteni a dolgot Tom.
Semmit se feleltem, ezért felállt, és megnézte az ágyam végén lévő fémtartóba tett papírokon, mi vár ma rám, de más is feltűnt neki az adataim láttán:
– Azta! Ma van a szülinapod.
– Ja.
– Boldog szülinapot! Hány éves lettél? – És nézte a születési évem.
– Tizenkilenc.
– Akkor kibaszott nagy szülinapi partit kell csapni neked itt a sok reumás mamával.
Erre hangosan elnevettem magam. Egyszerűen vicces volt, amit mondott. Akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs mikor nevettem utoljára.
– Mi olyan vicces? – kérdezte komolyan. – Tuti, hogy egész este rázták hétvégén, amikor még csinos pipik voltak. El se merem képzelni. Fuh! – azzal legyezni kezdte magát a papírjaimmal, mintha melege lenne.
– Szerintem te mást szoktál elképzelni – csúszott ki a számon, de meg is bántam.
– Harpert, mi? – rántott egyet a szemöldökén kacéran. – Szerinted minek kértem ide magam? Én bevállalnék vele egy terápiát.
Erre elfintorodtam és forgattam a szemem.
– Szexi csaj. Mi bajod? – kérdezte, már majdnem felháborodva. – Szerinted nem?
Karba tettem a kezem, és azt válaszoltam:
– Nem igazán szeretem a lányokat.
– Á! – kerekedett el Tom szeme. – Szóval a srác a pasid. Basszus! El se merem képzelni mit csináltatok itt látogatási idő után.
– Semmit. Ugyan mit csináltunk volna? – Két kézzel mutattam a lábamra.
– Az nem biztos, hogy akadály. Simogathatod is. Meg ő is téged. Sőt, neked sokkal jobban fog esni, mint neki, vagy neked a baleset előtt.
– Mi van?! – néztem rá értetlen arccal.
– A bénulás miatt kiélesedtek az erogén zónáid az érző részeiden, de ez már nem az én hatásköröm, úgyhogy téma lezárva.
– De...
Ekkor kopogott valaki, és kinyílt az ajtó, belépett anya. Tom visszatette a papírjaimat a helyükre, és elindult kifelé.
Anya elmosolyodott látva, hogy a reggelim elfogyott. Én is mosolyogtam, mert begöndörített vörös hajjal jött, parfümillattal és szép nyári ruhában. Rég volt ilyen gyönyörű, és a sminkje is jól állt neki. Általában ugyanabba öltözve jelent meg, amiben előző nap, csak felkötött hajjal, álmos szemmel. Akkor már jobban éreztem magam, és eszembe jutott, milyen borzasztó volt úgy látni őt, vagy a szobámban lévő kanapén fekve, sírni hallani a folyosóról. Ez miattam történt, és én nem akartam, hogy a szeretteim sírjanak értem. Ha eszembe jutott, hogy Damien is szinte depresszióba esett az állapotom miatt bűntudat töltött el. Tudtam, egy mód van arra, hogy ez megszűnjön, és ők is jobban legyenek. Össze kellett szednem magam, és elfogadnom az új életemet, annak nehézségeivel megküzdenem.
Anya sokáig nem beszélt, csak leült az ágyam szélére. Amint megfogta a kezem végre képes voltam érezni a szeretetét, és a tekintetén nem sajnálatot keresni, inkább megértést, kedvességet.
– Hoztam neked valamit, mert ma van a születésnapod. Gondoltam, nem veszek semmit, inkább mással leplek meg – mondta, és kinyitotta a táskáját.
Meglepetten pillantottam anyára, észrevéve a tenyerén csillogó arany érmet, amin egy medencében úszó férfi formája domborodott ki. Kinyújtottam a kezem, és lassú mozdulattal vettem el, elakadó lélegzettel simítottam végig az érembe fűzött szalagon, ami Florida zászlajának piros és fehér színeit viselte.
– Csodálatosan úsztál kiskorod óta – érintette meg anya remegő csuklóm, ám nem bírtam levenni a szemem az éremről. – Rengeteg van még ebből otthon, ki sem csomagoltad őket költözés után.
– Nem volt időm.
– Biztos vagyok benne, hogy érhetsz el ilyen szép célokat, ha nem ebben, akkor másban, miután ráleltél önmagadra. Tudom, hogy egyszer majd büszkén fogod a kezedbe ezt és a többi érmet.
Anya megérintette az arcomat, mire sóhajtva felemeltem a tekintetem.
– Köszönöm, anya.
– Nagyon szívesen – sóhajtott fel ő is halkan, aztán átölelt.
Jólesett kedves, gyengéd ölelése, ilyenkor kicsit ismét gyerek lettem. Egy éve, a tizennyolcadik születésnapomon nagy bulit csaptunk a régi házunkban a barátaimmal, és egy merész gondolat sem volt a fejemben erről a percről. Milyen törékeny az ember! Folyton azt hisszük, velünk a tragédia úgysem történhet meg, azt csak a TV-ben vagy neten látjuk, éppen ezért nem is tartunk tőle. De ez hazugság. Elég tragédiát csempészett a sors az életembe, kezdődve Damien nyílt combcsonttörésével, amikor láttam a szerelmem lábából kiálló csontot és azt a rengeteg vért. Aztán folytatódva a depressziója látványával műtét után, és akkor már tudtam, hogy ő is pont úgy szenved most, mint akkor én szenvedtem érte. Ha arra gondoltam, hogy sír csupa libabőr lettem és egy nagy, nehéz kő ereszkedett a szívemre. Boldognak akartam látni.
– Itt van az apád is – törte meg a csendet anya.
– Az király.
Anya felállt, és kinyitotta az ajtót. Megpillantva apát és biztató mosolyát gyorsan kezdett verni a szívem. Rettentően hiányzott, ha tehetem felpattanok az ágyról és a nyakába ugrok. Nem csak testi korlátaim miatt nem tettem, abban a pillanatban semmim se mozdult, úrrá lett rajtam a meghatottság és a szeretet érzése, ami a szüleim felől áradt felém és betöltötte a napfényes szobát.
– Szia, Jakey – köszönt apa, közelebb hozva az ajándékomat, amit addig gyanakvó szemmel figyeltem.
– Szia, apa.
Szétnyitotta az ajándékomat, átnézte, megigazította, hogy stabil legyen.
– Ezt úgy hívják aktív kerekesszék – mondta. – Tudom, hogy nem ilyen ajándékra számítottál, meg azt ígértem kocsit kapsz tőlem, de... – Megköszörülte a torkát, és egy perc után folytatta csak. – Ez nagyon jó szék. Könnyű, és könnyebben mozog is, rengeteg dologra alkalmas, kisebb, jobban elférsz vele. Használhatod utcán, otthon, vagy sportoláshoz, ez biztos furcsa lesz... – nevetett fel zavartan. – Akár táncolni is lehet vele.
– Táncolni? – döbbentem meg.
– Fogalmam sincs, hogy csinálják, de ezt is írták róla a neten.
Apa meg akarta könnyíteni az életem. Ismét az éremre néztem, aztán az új, egyébként menő székemre. Fekete volt, a szövet részek és a kerekek is, a váz szürke, a hátsó keréken lévő hajtókarikán fehérrel márkajelzés. Kartámasza nem volt, csak oldallemez, fent lekerekített, követve a kerék formáját. A két tolókar akkor épp lehajtott állapotban volt.
– Jól néz ki – mondtam halkan.
– Ki is próbálhatnád – ajánlotta apa. – Beállítom neked, hogy kényelmes legyen.
Ez mind nagyon kedves volt tőlük, és hirtelen elöntött a meleg meg a rengeteg, könnycsalogató érzelem.
– Oké, majd kipróbálom, de most hagyjatok, mert mindjárt elbőgöm magam.
Apa és anya egymásra nézve elmosolyodtak, én meg el is bőgtem magam. Anya közelebb akart csúszni, apa leülni, de azt mondtam:
– Menjetek ki, mert ez ciki. Adjatok egy percet!