- Vodkát jéggel? - Nem néztem rá, mégis éreztem ahogy végig méri azt, amit lát belőlem. Miután továbbra sem szólalt meg, felpillantottam rá. Most nem volt rajta napszemüveg, így tisztán látszott ónix szeme. Nem tudtam levenni róla a tekintetemet.
- Szóval? - Zavarom leplezése érdekében, inkább újra kérdeztem. Továbbra is érzelemmentesen. Ő csak bólintott, közben még mindig az arcomat fürkészte.
- És, mi járatban felénk újra? - Joe szeme nem a barátján volt, hanem rajtam. Pontosabban a fenekemen. Jól sejtettem, hogy miről akar beszélni.
- Dolgom volt a szomszédos étteremben. Gondoltam bejövök még egy körre. - Az idegen is engem méregetett. Hát ez fantasztikus. Inkább arrébb álltam. Nem volt kedvem kettejük átható tekintete alatt hagyni a testem.
- Hogy hívnak? - Dominique felém intézett szavain, Joe kiakadt.
- Hagyd békén, Ő az enyém. - Anyád.
- Leah vagyok. Joe alkalmazottja, két éve. - Reméltem, hogy a főnököm fogja a célzást. Nem akarok tőle semmit. Senkit nem kívánok jelenleg az életembe. Tudom, hogy ezzel aláírtam a kirúgásom, de nem érdekelt. Szerettem itt dolgozni, de azért nem fizetett olyan jól.
A férfi elégedetten fogadta a felé nyújtott kezem.
- Dominique Hurtado, de a barátoknak csak Dom. - Nem vagyunk barátok. Szeretném hangosan is a tudtára adni, de azért még nekem is volt annyi eszem, hogy ezzel a fickóval ne kekeckedjek.
- Kér még egy kört, Dominique? - Ennyit az elhatározásomról, hogy nem öletem meg magam. Joe prüszkölve nevetett föl a hátam mögött, a kérdezett pedig bosszúsan szorította össze a száját.
- Nem, köszönöm. - Válasz nélkül vonultam át a raktárba, hogy feltöltsem a polcokat.
Nagy sebességgel telt el ez a nap is. Már csak azon kaptam magam, hogy az utolsó buszom felé szaladok. Az utolsó pillanatban ugrottam fel a járműre, hogy hata szállítson.
Egy jó óra múlva már az ajtó előtt babráltam a kulcsokkal.
