- Semmi baj. Most már minden rendben lesz. Ne aggódj. Mike...
- Nem érdekel azaz áruló, nem azért sírok. Ezek boldog könnyek. – Szipogtam a pólójába.
- Most már végképp nem értem a nőket. – Motyogta.
- Hálás vagyok, hogy ott voltál megmenteni az életem. Nélküled valószínűleg már a föld alatt lennék. – Szótlanul ölelt magához és masszírozta a fejbőröm.
- Tényleg különleges vagy. – Súgta. Felkaptam a fejem, hogy szemébe tudjak nézni.
- Tessék? – Jól hallottam, de most jól esett a dicsérő szó.
- Örülök, hogy te vagy a feleségem és nem egy picsogó liba. – Öntelt vigyort villantott.
- Csak emlékeztetnélek, hogy jelenleg én bőgöm össze a hihetetlenül drága inged. Ez is egyfajta picsogás. – Jókedvűen kacagott.
- Lehet, de ez még belefér. – Apró puszit nyomott a homlokomra.
- Szóval feleség vagyok. Hm, és milyen voltam az esküvőnkön? – Viccel próbáltam elhessegetni a borús felhőket a fejem fölül.
- Nem tudom, nem voltam jelen. Apáink írták alá helyettünk a papírt.
- Értem. Akkor, ha vége ennek az egésznek, rendesen is össze kell házasodnunk. – Abszurd volt az egész. Az esküvőnkről beszelünk alig egy hetes ismeretség után, egy bandaháború kellős közepén.
- Hozzám jönnél? – Mosoly bujkált szája sarkában.
- Mintha lenne más választásom. – Nálam a pont.
- Igazad van, most már végképp nem menekülsz. – Hirtelen csikizni kezdte az oldalam. – Gyerekeket kell szülnöd nekem. – Felrakott az asztalra.
- Rendben. Két év legalább, annyi idő alatt meg lesz a diplomám. – Elgondolkozott kicsit, de végül beleegyezően bólintott.
- Áll az alku. – Kezet ráztunk és csókkal pecsételtük.
