A hónapok csak úgy repkedtek a fejünk fölött. Dominique sikeresen irányította amit kellett, én pedig egyre nagyobb voltam. A kapcsolatunk erős volt, de néha veszekedtünk, köszönhetően a hangulat ingadozásaimnak.
A kilencedik hónap véget tapostuk már és mi nem készen állt, hogy körünkben köszönthessük az új családtagot. Rajtam kívül csak Marie tudta a nemét. Az utolsó hónapokban Dominique be sem mehetett a babaszobába. Ja igen, át költöztünk egy kisebb házba csak mi hárman, de rendszeresen nálunk volt mindenki.
A szüleim is tudták rólunk, aminek eleinte nem örültek, de végül elfogadták a helyzetet. Már nagyon várták az unokájukat, ezért közelebb költöztek hozzánk. Vagyis ide vissza Kolumbiába. Csatlakoztak a családi vállalathoz, ami eléggé abszurd volt számomra, és így mindenki egy helyen volt.
Az utolsó hetek teljesen lázba hozták az egész famíliát. Sürögtek, forogtak, segítettek mindenben. Még az elején egybekeltünk Dominique-kal, így végül Leah Yldiz Montoya Quintero Hurtado lettem.
- Ne aggódj anya, minden rendben van, van még hátra pár napom. – Ahogy ezt kimondtam, enyhe pukkanást éreztem, majd meleg folyadék folyt végig a lábamon. Szépen ellátott tőle a lépcső is.
- Hoppá, azt hiszem bepisiltem. – Együtt nevettünk anyával, amíg meg nem éreztem az első fájdalmat.
- Azt a rohadt... Anya nem pisi volt, elfolyt a magzatvizem. - Kinyomtam a telefont, és a korlátba kapaszkodva lépegettem fel két fájás között. Mértem, nyolc perces összehúzódásaim voltak, a víz meg mindig folydogált. Így hiába volt időm fel mászni a lépcsőn, nem mertem.
- Dominique! – Sikítottam. Nagy csapkodások, majd megjelent a feljáró tetején. Ahogy meglátott, azonnal lesápadt, de azért le rohant hozzám.
- Itt az idő? – Csak bólogatni tudtam. Azonnal ölbe kapott, be rakott a kocsiba és hívta az anyját.
- Anya, Leah-nak elfolyt a magzatvize, indulunk a kórházba, hogy be a cuccait utánunk. – Be pattant mellém és már nyomta is a gázt. Én pedig lélegeztem ahogy a felkészítő órákon tanultam és fogtam Dom szabad kezét.
- Mindjárt ott vagyunk kicsim. – Egyelőre nem volt olyan vészes. Stoppert indítottam, így láttam, hogy már csak négy perc van a fájások között. Nem sokra rá már a kórház előtt parkoltunk le és amíg én kicsatoltam magam, addig ő be rohant segítségért. Talán egy perc telt el, de már két ápolónővel és egy kerekesszékkel szaladtak kifelé. Óvatosan átemeltek, és amíg felértünk a vajúdóba, vérnyomást mértek és kaptam egy branült a kezembe. El vittek öltözni, addig Dom kint várt.
