- Sok boldogságot kívántak, persze a nagyszülők azonnal szervezni kezdték az esküvőt.
- Apa! – Kiáltotta mellettem a büszke apuka. – Esküvőre semmi szükség. Ő Leah, Leah Montoya. – Azonnal csend lett. Dominique szülei közelebb léptek és alaposabban szemügyre vettek. Mindketten szó nélkül öleltek magukhoz.
- Ez esetben egy esküvő tényleg kell. Megérdemlitek és így viselni tudod a nevet, ami megvéd. – Ettől még én is elérzékenyültem. Bömbölve fúrtam arcom Dom mellkasába.
- Ó, azt hiszem ezek a hormonok lesznek. Fiam jobb ha vigyázol, anyád a kilenc hónap alatt négyszer próbált elválni és végig tombolt. – A nagymama csak játékosan fejbe csapta férjét és mindenkit leterelt a konyhába. Szipogva zártam a sort és úgy éreztem, menten éhen halok. Alig vártam, hogy asztalhoz üljünk, ám amikor orromba szökött az életem illata, sarkon fordultam és azonnal és az egyik fikusz alá dobtam ki a taccsot. Dom azonnal mellettem termett és fogta a hajam. Marie hozott egy pohár vizet, a többiek inkább elszivárogtak.
Mikor végre abbahagytam, Marie guggolt le mellém.
- Drágám, mit érezték meg elsőnek? A Bandeja paisa illatát. – Krákogtam.
- Rendben, semmi baj, szeretnél a szobában enni vagy kint a kertben? – Segített felállni.
- Igen, a kert tökéletes lesz a lugasban. – Kivezetett a kinti asztalhoz, addig Dom kihozta a szükséges eszközöket. A család jött vele. Meglepve néztem a mosolygó arcokat.
- Csak nem gondoltad, hogy egyedül hagyunk bármikor is, mi hermana mayor? – Újra elöntött a hála és vele együtt a könnyek is.
Hangosan nevetve ettünk kint az árnyékos kertben.
