Ígérem ✅

2.8

Miranda:

Nem hiszem el. Megint bedőltem neki. Folyton bedőlök neki. Hogy lehetek ilyen béna?
Legszívesebben most szíven szúrnám magam.
Annyira megalázó így a szemébe nézni, hogy tudja, hogy bármikor engedelmeskedek neki, hisz bármikor neki adnám magam.
Miért nem tudom egyszerűen utálni?

- Meddig akarsz itt tartani?
- kérdeztem miután lelökött az ágyra.
Most is arra gondoltam, akaratomon ellenére, hogy milyen lenne, ha rámmászna és folytatná a lent befejezett dolgot.
- Ameddig nem kapom vissza a régi Mirandát - hajolt hozzám, és levette a bilincsem.
- Azt már megölted - néztem egyenesen a szemébe.
- Akkor te is meg fogsz halni
- nézett ő is a szemembe.
Teljesen összezavart. Nem tudtam hova tenni ezt a mondatát. Mi az, hogy én is meg fogok halni? Hisz eddig azt mondogatta, hogy nem akar megölni, meg hogy nem tudott megölni. Vagy ezek is csak hazug szavak?
- Most döntsd már el. Vagy megölsz vagy nem - feküdtem el az ágyon. Még mindig reméltem, hogy rám fekszik. A fenébe már.
- Még nem tudom. De az biztos, hogy élvezni fogom - kacsintott.
Oké, most teljesen beindított.
- Mit tegyek, hogy velem legyél?
- csúszott ki a számon. Na tessék, itt van a régi Miranda, aki
mindig mindent kimond az akarata ellenére, mert nem tudja csukva tartani a száját.
- Itt vagyok - tártam szét a karját.
- Tudod, hogy nem úgy gondoltam - rázta meg a fejem.
- Legyél olyan mint régen. Akit szerettem és máris a tiéd vagyok
- mondta és elindult az ajtó felé.
Kinyította, de onnan még visszafordult.
- Ha ki mersz jönni, akkor visszamész abba a koszos lyukba.
Szavait nyomatékosítva erősebben becsapta az ajtót.
Remek. Most akkor mit kezdjek magammal?

Végül levettem egy könyvet Alexander könyvespolcáról és azt olvastam.
Nem is tudom meddig. Talán órákig, ugyanis azt vettem észre, hogy már nem nagyon látom a betűket, mert besötétedett.
Így felkapcsoltam Alexander felénél lévő kislámpát és olvastam tovább.

Pont a legjobb résznél tartottam, mikor nyílt az ajtó.
Odakaptam a fejem és Alexander jött be rajta.
Nem volt rajta póló és a felsötestét vér borította.
- Mi történt? - néztem rá.
Éreztem, ahogy erősebben és gyorsabban kezd dobogni a szívem.
- Semmi - mondta és elindult a fürdő felé.
- Nem, Alexander. Mond el!
- kiáltottam utánna, mire megtorpant és egész testtel felém fordult. Közben én meg gyors felálltam az ágyról.
- Nem mondom el.
- Miért nem? - sétáltam közelebb hozzá. Aggódtam érte.
- Mert nem és kész. Ne legyél már ennyire idegesítő - emelte
fel a hangját. Fájtak a szavai, de ismerem annyira, hogy tudjam, hogy csak azért mondja, mert ideges.
- De mond már el! - emeltem
fel én is a hangom.
- Nem - kiáltotta.
- De miért? - üvöltöttem vissza.