Ragyogó napfény

20. fejezet

Már két hét eltelt, mióta itthon vagyunk Bostonban. Ez alatt az idő alatt próbáltuk elintézni a fontos dolgokat, mint például befizetni a csekkeket, elbúcsúzni a barátoktól, találkozni néhány szerettünkel, és meghírdetni a házunkat.
Az utolsó nagyon nehéz volt, mivel ebben a házban nőttem fel, és a többi családtagom is sok boldog, szomorú dolgot élt át abben a házban, így ez senkinek nem volt könnyű. Nehéz volt megválni a háztól, de annál könnyebb volt eladni. Egy hat tagú család vette meg a házat, egy apuka, anyuka és négy kisgyerek. Boldognak látszottak.
Elkészült az ebéd, a család leült ebédelni, amikor csengetést hallottunk.          
– Lana, kicsim, kinyitnád? - Kért meg anya.
– Persze – feleltem, bár kicsit féltem, mert ötletem sem volt, hogy ki lehet az. Végül lassan, kissé remegő kézzel lenyomtam a kilincset, aztán félénken kinéztem az ajtó mögül.
– Jó nagyra nőttél - szólalt meg egy mély, férfi hang.
– Apa? Hát te vagy az! Olyan régen láttalak.
– Én vagyok. Hallottam, eladtátok a házat, és Atlantába költöztök.
– Így van. Önthetek inni valamit? - tereltem a témát.
– Esetleg egy kis narancslevet. De miért vagy ilyen letört? Csak nem valami fiú összetörte a szíved?
– Hát – nyújtottam át a narancslevet. – Megnyugtatlak, hogy semmi féle fiú nincs itt a dologban.
-– Biztos nehéz lehet neked most. De tudod, bármi van, csak hívj.
– Tudom, apa - persze, majd ő, aki megölné a ,,családom" csak azért, mert nem szereti anyát, és anyának a párját.
– Egyébként azért jöttem, hogy van-e kedved elmenni a nagymamához, tudod... nem sokára költöztök el, és anyád nem fog hozzá elvinni, és már amúgy is régen láttad.
– Persze, csak befejezem az ebédet.
– Rendben, addig megvárlak kint a kocsiba.
   A kocsiban végig retró zenéket hallgattunk, ami nem volt rossz. Láttam, ahogy apa boldog, mert végre hosszabb idő elteltével láthatott.
– Mesélj, mik történtek veled! – Zakkantott ki a gondolataimból.
– Szereztem új barátokat. És jó hely Atlanta. Alig várom már, hogy megnézzem az iskolát is.
– Ennek örülök, de nem stresszelsz a költözés miatt?
– De, de ezen hamarosan túl leszünk.
– Nem lesz rossz itt hagyni a családtagjaid?
– Nem lesz kellemes, de fogom még őket látni, csak nem olyan sokszor - csuklott el a hangom.
-–  Oké, nem zaklatlak tovább ezzel kapcsolatban.
– Köszi. És veled mi van?
– Minden jó most. És... lehet van egy új barátnőm.
– Ez jó hír. Mikor láthatom?
– Még nem komoly, de szeretném, ha az lenne. De igérem, ha járni fogunk, bemutatlak neki.
Elbambultam, aztán már csak annyit vettem észre, hogy apa lelassít a kocsival és megáll. Jobbra fordultam és láttam, hogy már a mamámhoz értünk.
– Sziasztok! Sütöttem csokitortát nektek, gyertek beljebb! – fogadott minket mama.
A házba beérve megcsapott az isteni csokitorta illata, aztán ahogy beljebb mentem már a gyönyörű virágoknak is érezni lehetett a friss illatukat. Az asztalhoz ültünk, és nagymama azonnal elénk tolta a vastag tortaszeleteket.
– Na, hogy ízlik? – még csak akkor rakta elénk.
– Anya, még csak a villát se szúrtuk a sütibe, nem hogy megkóstoljuk – Apa szedte ki a számból a szót.
– Nagyon finom.
– Na, és a barátod hogy van? Megvagytok?
– Mama, milyen barátom? Még nincs szükségem fiúra, egyelőre a tanulás az első. Van még időm, bőven.
– Lana, rövid az élet. Tizenhat évesen már el kéne kezdened ismerkedni. Én már a te korodban készen voltam férjhez menni a nagyapádhoz.
– Anya, hagyd már, már nem azokat az időket éljük. Különben is, igaza van, a tanulás a legfontosabb.
– Mindegy. Hogy megy az iskola?
-– Szünet van.
– Jó, akkor hogy telik a szünet?
– Elég jól.
Még egy órát kérdezgetett mama ilyen alapvető, de olykor kínos kérdéseket, amire hol én, hol apa válaszoltunk. Jól teletömtük magunkat tortával, aztán el is indultunk haza. Otthon minden a megszokott, unalmas módon telt. Jaylával pár mondatot írtunk egymásnak.
      Miután hazaértem, bementem a szobámba, elővettem egy könyvet, aztán hallottam, hogy komoly beszélgetések folynak a szobámon kívül.
– Mi történik? – Kiváncsiskodtam.
– Találtunk egy idősebb férfit, akinek épp jól jönne egy kis munka, és azt írta a Facebook posztjához, hogy autós feladatokat vállalna leginkább.
– oké, és?
– Tudna segíteni áthordani a dolgainkat Atlantába.
– Jó, de egy idegen emberre rábízni a dolgainkat, nem túl jó ötlet. Ráadásul még idős is, nem hiszem, hogy szívesen végigvezetné azt az utat.
– Ne aggódj, megbízható bácsi, végignéztük az egész Facebookját. És egyébként is, írta a poszthoz, hogy pár éve kamionos volt. A benzint meg mi fizetjük neki, és az autót mi bérelnük neki, a nevelőapád is fog átvinni sok cuccot. Nem kell aggódni.
– Hát jó...
– Visszaírt! Azt írta, hogy elfogadja a feladatot, és nem is sokat kér érte.
   Előrehaladás. Végre! Egy kő darab esett le a szívemről, mert emiatt is stresszeltem, hogy mi van, ha nehezen oldjuk meg, emiatt csúszunk egy kicsit, és még később kezdem a tanévet, még később láthatom Jaylat.
   Bár Jaylaval beszélgettem, de hírt még nem közöltem vele, mert ez még nem százszázalékig biztos. Várakoztam, amíg visszaírt Jayla, aztán a telefonom képernyője felvillant, de most azt jelezte, hogy valaki bekövetett.
A felhasználóneve nem tartalmazta a valódi nevét, de profilkép az volt. Rámentem az illető profiljára és láttam, hogy Jackson volt az, a fiú, akiktől megvettük a házat. Visszakövettem, de nem tulajdonítottam több figyelmet neki, még nem ismertem.
   Már végeztem az esti rutinommal, és nagyon fáradt voltam, ezért a telefont elhelyeztem a párnám alá, lefeküdtem, de hallottam, hogy jött egy értesítés. Elővettem a telefont, hogy lenémítsam a telefonomat, de láttam, hogy írtak, és továbbra sem érdekelt, hogy ki írt vagy, hogy mit akart. Álmos voltam, szóval nyugodtan elaludtam az üzenet elolvasása nélkül is.