Vörös, mint a vér - Aizawa Naomi ff. [SZÜNETEL]

《3》 Kísértő múlt

- Kicsim! - szólított meg egy női hang.

- A-Anya.. - fordultam a hang irányába.

- Ne menekülj. Csak rosszabb lesz. - fehér ruha volt rajta és az a kedves mosoly volt az arcán ami szokott lenni. Lépni akartam közelebb hozzá, de nem tudtam. Lenéztem... láncok... mi..
- Ne félj. - szólt lágyan ismét. Nem... nem félek.

A helyszín hirtelen változott meg előttem. Egy sikátorba voltam pont mint akkor.

- Naomi menekülj! - állt előttem anya. Én csak ültem a földön és néztem. - Naomi! Nem hallottad! Veszélyes! Menj mielőtt... - nem.... nem, nem, nem, nem! Én ezt nem szeretném újra átélni!
Anyát egy kés átszúrta engem pedig valaki felkapott.

- Anyaaaaaa!! - kiabáltam sírva.

Hirtelen felkeltem. Ziháltam és folyt rólam a víz. Az arcomhoz kaptam... én.. sírtam... sírok... és remegek...
Lábamat felhúztam és átkarolva őket ráhajtottam a fejem. Mikor egy kicsit sikerült megnyugodnom az órára néztem. Hajnali négy. Hát nem fogok vissza aludni az is szent dolog. Sóhajtottam és a fürdőbe mentem. A mosdó kagylóra támaszkodtam és a tükörben vizslaltattam magam.
Miért kell ilyet álmodnom? És miért pont most? Vissza emlékezve a vérre és ahogy láttam, hogy átszúrják anyát hányingerem lett. Majdnem el is hánytam magam, de bevizeztem az arcom és neki dőltem a csempének. Nem akarok tükörbe nézni. Hasonlít az a lány anyára aki vissza néz rám és ez megijeszt.
Mivel korán volt és én nem tudtam mit csinálni, így úgy döntöttem elmegyek futni. Gyorsan felvettem a melegítőm majd apának hagytam egy kis cetlit. Hatra itthon leszek csak most kell egy kis levegő.

Az ajtót kinyitva elhagytam a házat. A reggeli hideg levegő megcsapta az arcomat. Szeretem ezt az időt. A zenét a fülembe dugva kezdtem el futni. Régen futottam így. Anya halála után csomószor, hogy valamin le tudjam vezetni bennem lévő tomboló vihart mikor Lazari nem volt velem. Arra futottam amerre akkor. Megváltozott a környék. Bár mit is hittem. Három éve nem futottam erre. Egy kis tavacska ez a bizonyos hely bent az erdőben. Több virág volt és a fák amik akkor még kicsik voltak megnőttek, de a tó érintetlen maradt.
Megálltam a partján és csodáltam a vizet.

- Hogy lehetsz még ennyire tiszta? - guggoltam le és nyúltam a vizbe.

- Én is ezen gondolkoztam. - a hang váratlanul ért, így kibillentem az egyensúlyomból, de aki mögöttem volt megfogott. - Gomen, hogy megijesztettelek. Nem állt szándékomban. - engedett el mikor felálltam. Megfordultam és Kirisimát fedeztem fel.

- Nem hittem volna, hogy rajtam kívül is lesz még itt valaki. Én jöttem felkészületlenül. Nem a te hibád. - néztem vissza a tóra.

- Gyönyörű. - mondtuk egyszerre. Meglepődtem és szerintem ő is. Egy kisebb mosolyt eresztettem majd rá néztem.

- Te hogyhogy itt? - céloztam arra, hogy ilyenkor az osztályból még mindenki alszik.

- Nem tudtam aludni és gondoltam a futás majd segít. - nevette el magát. Ott? - nézett rám.

- Ugyan ez. - nevettem mostmár én is.

- Gyere sétáljunk. Úgyse beszéltünk még annyit. - indult meg én pedig követtem.

Ebben a pár órában sok mindent megtudtam Kiriről. Hogy milyen a családja és elég sokszor megnevettetett. Én is meséltem neki a múltamról. Igaz először nehezen találtam meg a szavakat, de rá jöttem, hogy bízhatok benne, így elmondtam mindent. Lazarinak se nyíltam meg ennyire amit kicsit szégyellek is, de érzem, hogy neki is vannak még titkai előttem.