GOLDEN LIFE - Jungkook ff.

3.

✿

Már négy órája sütött be a parkettától a plafonig érő ablakokon a nap, de a Choi család még csak akkor ült le a hatalmas asztalukhoz, hogy elkezdjenek reggelizni. Különféle fogások hatalmas választékát pakolta ki a személyzet eléjük, hogy bármit is kívánjanak reggelizni, az ott legyen a drága, ébenfából készült, fekete bútoron.

Volt ott rizskása, másnéven "Dakjuk", mellette savanyúság és grillezett hal, acai tál friss bogyós gyümölcsökkel, gabonapehellyel és mézzel illetve, ha valaki kicsit kevésbé koreai ételre vágyott volna akkor volt egyszerű pirítós vajjal, lekvárral, friss gyümölcsökkel és joghurttal.

EunAra épp az acai tálat kanalazta, amikor elkezdte anyja tekintete égetni a bőrét. A kanál megállt a kezében és felnézve a neki szembelévő, aznap is gyönyörűen felöltözött nőre, kérdőn felvonta a szemöldökét. Anyja a szalvétáért nyúlt, elegánsan "lenyomkodta" a nem létező morzsákat a szájáról, majd magamellé téve az anyagot a lányára mosolygott. Egy kósza barna tincset gondosan a füle mögé tűrt és megigazítva a csuklóját díszítő drágaköves karkötőit, bele kezdett mondanivalójába.

- Nagyon szép volt a tegnapi beszéded. - mondta a MinJung, mire EunAra ismét átélhette azt a tegnapi dühöt mely akkor öntötte el, mikor felfogta, hogy az egész beszédre való felkérés a szülei műve volt.

- Ha már bele voltam kényszerítve legalább ez sikerült. - villantott egy cinikus mosolyt anyjának, majd szemforgatva folytatta az evést.

- Ara, te is tudod, hogy meg kell tanulnod beszédeket mondanod, ha majd a cégünk élére állsz. - szállt bele a beszélgetésbe apja. Utálta a lány, mikor a szülei összeesküdnek ellene. Legszívesebben elmondta volna nekik, hogy neki nem állt szándékában átvenni a vezetést a cégük fölött soha sem, de a szíve még nem lázadt annyira a háttere ellen, hogy ezt nyugodtan meg tudja tenni. Egyetlen gyermekként mindig is tudta, hogy rá vár majd egyszer ez a "nemes" feladat, de huszonöt év úgy néz ki nem volt elég ahhoz, hogy felkészítse magát erre.

- És arra gondolom az a legjobb módszer, hogy majdnem ötven ember elé kidobtok felkészületlenül. Hát köszönöm. Tanulságos volt. - flegmán letette EunAra az asztalra az evőeszközét és dacosan nézett szüleire. Kezdte felzaklatni magát, mert úgy érezte ismételten csak az üzletre gondoltak a szülei és nem arra, hogy ő mit érez. Anyja még az ilyen kirohanásaikor is csak a megszokott módon, elegánsan mosolygott, pedig látszott rajta, hogy a stílusért legszívesebben jól felpofozná a lányát. Apja a két nőt nézte és ő is megtörölve az arcát, megköszörülve a torkát ült fel, hogy kicsit rá terelődjön a másik kettő figyelme.

- EunAra. Arra gondoltunk, hogy lehet jó ötlet lenne jelentkezned arra az üzleti egyetemre. Sok évet kihagytál, de ha ezen a nyáron belehúzol akkor a felvételiig fel tudsz készülni. Van egy barátom a vezetőségnél, aki segíthet eltolni a felvételidet. - mondta Seungho.

- Hát persze, hogy van. - morogta az orra alatt Ara, pont elég hangosan, hogy a szülei is meghallják.

- Mit mondtál? - kérdezte anyja kicsit idegesebben. Még tartotta a látszat kimértségét, de kezdett elszakadni nála is a cérna. Végül is otthon voltak, ilyenkor pedig minek felhúzni magukra egy maszkot.

- Azt mondtam, hogy ezt már megbeszéltük, ha jól emlékszem. Nem szeretnék egyetemre menni. - csattant fel a lány. Mintha betették volna az élet nagy lemezét, amit újra és újra lejátszottak előtte. Szinte mindegyik vitájukat adott időközönként újra felhozták, megismételték.

- Márpedig igen is menni fogsz. - apja erélyesebben beszélt mostmár. EunAra mérgesen fújta ki a levegőt, majd ledobva a tányérja mellé a szalvétáját, kitolta a székét és felállt az asztaltól.

- Akkor én most inkább elmegyek innen. - köpte oda a szavakat, majd udvariatlanul elindult kifele a hatalmas étkezőből.

- Choi EunAra! Azonnal gyere vissza! Még nem végeztünk. - apja szigorúan kiáltott utána, de ez nem hatotta meg a lányt. Vissza se nézve indult meg a szobája felé, ami a ház három emeletéből a másodikon volt (az étkező fölötti szinten), s magához véve kis táskáját, telefonját, vezeték-nélküli fülhallgatóját és némi kézpénzt, na meg a kocsikulcsát, elindult lefele, hogy a kerítésen túl parkoló kék Mini Cooperébe beszállva kicsit kiszellőztesse a fejét.

A KAIST (Korea Advanced Institute of Science and Technology üzleti egyetem.)

Szöultól 140 kilométerre található iskola, aminek alap MBA programja bár csak két évig tart, mégis egyike a legdrágább kurzusoknak Dél-Koreában. Az alap szak tandíja körülbelül 50 millió koreai won (kb. 13,5 millió forint). A legfelsőbb egyetemek közé tartozik és ehhez méltóan rendkívül nehéz bekerülni. Rengeteg külföldi szokott jelentkezni oda, lévén, hogyha valaki sikeresen elvégzi, nagyon könnyen be tudott épülni utána a kívánt munkakörbe. Tanulnak itt marketinget, pénzügyet, tanulnak itt az emberi erőforrásokról, hogy hogyan vállalkozzanak és a különféle műveleti egységekről. Az egyetem célja az volt, hogy a hallgatóit felkészítse a vállalatok vezetésére, így ide csak azok szoktak jelentkezni, akik szerettek volna nagyra törni vagy akiket gazdag szüleik kényszerítettek rá.

Ara nem volt a legjobb tanuló a gimnáziumban. Bár szülei hajtották és minden tantárgyból különórákra járatták, sehogy sem sikerült javítani a jegyein. Az érettségije is csak azért lett meg, mert a szülei a háta mögött elintézték neki. Köszönetet mondhatott volna, amiért nem bukott meg, de nem érdemelte meg azt a bizonyítványt, mégis megkapta és csak ez lebegett a szeme előtt, hogy másoknak ezért dolgozniuk, tanulniuk kellett neki pedig egy csettintésre az ölébe hullott. Lehet valahol mélyen azért sem teljesített annyira jól, hogy MinJung és SeungHo lemondjanak róla és ne akarják annyira a cég vezetése felé nyomni, viszont valahogy mindig az ellenkezője történt. Hálásnak kellett volna lennie, de egy idő után már automatikusan próbált lázadni, ha már az életének más területén nem tudott. Vagyis még nem jött rá, hogy hogyan tudna.

Hogy mi lett volna mégis az álma? Azt még ő se teljesen találta ki. Két dolog éltette. A tánc és a varrás. Szülei szerint mind a kettő csak hobbinak felelt meg és amint észrevették, hogy lányuk egyre jobban húzódik a kreatív irányok felé, megszakították minden kapcsolatát a két tevékenységgel. Sajnos ez azzal járt, és ezt EunAra sosem tudtam megbocsátani nekik, hogy a kedvenc bejárónőjét, akitől a varrást, ruhakészítést leste el szabadidejében, elbocsátották emiatt. Magát is bűnösnek érezte, amiért az idősebb hölgyet állásától megfosztották. Utálta magát amiért azért kellett megválni tőle, mert kicsi lányként ő mindig hozzá járt, hogy a sok unalmas és száraz óra mellett egy kicsit kreatívkodva frissítse fel magát.
Titokban még mindig igyekezett úgy hódolni a hölgy emléke előtt, hogy ruhákat tervezett és készített. Ennyi előnye volt a hatalmas háznak. A szülei nem mindegyik szobáról tudták, hogy mi folyik benne.

Táncolni pedig kiskora óta szeretett. Sokszor ha egy unalmas korrepetáláson vett részt, csak betett valami pörgős számot és ugrálva körbetáncolta az asztalokat. Egyik tanár se tudta rendre teremteni és szinte mindig MinJung állította le a vidám kislányt. Annyiszor történt ez meg, hogy ma már csak titokban mert boldog lenni. Ha nem élhetett egyik "hobbijának" sem, akkor általában csak komoran sétált a ház rideg folyosóin mikor otthon volt.

Szép lassan elkezdte megutálni az életét és ezt leginkább a szüleinek köszönhette.